Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
2018. szeptember 19. - Vilhelmina Napja

Portré

Premier portré - Egri csillagok

Szerelmi történet – korhatár nélkül

Schnell Ádám a nagy elődökről, a színész szabadságáról, a színpad szabályairól és a mély depresszió hasznáról

Schnell Ádám a régi Nemzeti Színház Stúdiójában szerette meg igazán a szakmát. Egyik nap azzal ment haza, hogy bejelentette édesanyjának: szerelmes – a színházba. Ez a szenvedélye azóta is tart. Az sem zavarja, ha éppen rossz embereket kell alakítania. A hivatásával együtt vállalta a szerepekkel járó gonoszság megélését, megmutatását is. Bár a szinkronrendezők tudják, ha kell, Schnell Ádám káromkodik ugyan, de betartja a II. parancsolatot, Isten nevét szájára hiába nem veszi. Az Egri csillagokban viszont mint Jumurdzsák szórja az átkokat a gyaurokra!

 

Az általános iskolában, amikor kötelező olvasmány volt Gárdonyi Géza regénye, az Egri csillagok, mit írt Jumurdzsákról az olvasónaplójába?

– Nekem nem volt olvasónaplóm…

De olvasta a regényt?!

– Persze. Az Egri csillagokat még olvastam, arra emlékszem, de később már lazábban vettem a kötelezőket. Nekem csodálatos gyerekkorom volt, én még kedvemre gyermek lehettem. Budán, a Sashegyen laktunk, olyan volt ez akkor, mint egy nagy falu, lehetett szabadon játszani. Tizenkét évig az ottani Arany János iskolába jártam. Nem voltam különösebben jó tanuló. Csak annyit foglalkoztam a tananyaggal, amennyire éppen szükség volt ahhoz, hogy minden tárgyból meglegyen a négyes vagy a hármas… Fogalmam sincs, hogy akkor milyennek képzeltem Jumurdzsákot, viszont a film óriási élmény volt. Bárdy Gyuri bácsi Jumurdzsákjára pontosan emlékszem. Feledhetetlen!

Schnell Ádám



Jászai Mari-díjas, érdemes művész. 1989-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1987-től 1993-ig volt a Madách Színház tagja, majd szabadúszó lett. 1996 és 2013 között a József Attila Színházban játszott, ahol két alkalommal szavazták meg neki a József Attila-gyűrűt. 2004-ben Nívó-díjat, 2007-ben pedig Kaló Flórián-emlékdíjat kapott. Hangját számos filmből és tv-sorozatból ismerhetik a nézők. 2013-tól a Nemzeti Színház tagja.

Az 2017/2018-as évadban a következő előadásokban látható: Egri csillagok, Figaro házassága avagy egy őrült nap emléke, Az ügynök halála, Csíksomlyói passió, Szenvedély, Éden földön, A helység kalapácsa, Isten ostora, Szentivánéji álom.

 

Nem lehet könnyű ilyen nagy elődök után elvállalni egy szerepet!

– Nem zavar, ha olyan szerepet kapok, amelynek megvan az emlékezetes – esetleg tévében is rendszeresen játszott – előzménye. Például A bolond lány bemutatója előtt – még a József Attila Színházban – eszembe sem jutott azzal foglalkozni, hogy esetleg Márkus Lászlóhoz fognak hasonlítani, amikor én is megkaptam a vizsgálóbíró szerepét. Vagy amikor a Doktor úr című darabban Dr. Sárkány lehettem, nem érdekelt, hogy azt a szerepet is eljátszották előttem már vagy ötvenen. Ezt annak köszönhetem, hogy nekem volt egy nagyon jó iskolám, a Nemzeti Színház Stúdiója. Miután nyilvánvalóvá vált számomra Bodnár Sándor bizalma, miután értésemre adta, hogy lát bennem tehetséget, megerősödött az önbecsülésem. Azt gondoltam, ha ő alkalmasnak tart erre a pályára, akkor nem lehet baj, meg tudom oldani a rám bízott feladatokat. Most sem az a kérdés számomra, hogy milyen volt Jumurdzsák szerepében Bárdy György – nekem az én Jumurdzsákomat kell életre keltenem. Ehhez viszont nagyon sok energiát adhat egy olyan színészóriás példája, mint amilyen Bárdy György is volt.

A nézők többsége ismeri a filmet. A gyerekek közül is nagyon sokan úgy jönnek be a színházba, hogy van elképzelésük a szereplőkről.

– A nézők nyilván hozzák magukkal a korábbi élményeiket, lehetnek elvárásaik is. Talán az első percekben azt keresik, amit ők elképzeltek vagy a filmen láttak, de aztán, ha leköti őket az előadás, már nem foglalkoznak mással, csak azzal, ami a színpadon történik. Nem várhatják, hogy szóról szóra felmondjuk a Gárdonyi-regényt vagy megpróbáljuk élőben előadni a film jeleneteit. Vidnyánszky Attila rendezőnek köszönhetően – a rá jellemző felfogásban – egy új, eredeti színházi előadást hoztunk létre, ahol a néző szeme láttára elevenedik meg mindaz, amit nekünk – a 21. század emberének – jelenthet az Egri csillagok. Természetes, hogy benne van ebben a Gárdonyi-regény, az 50 éves film, az 500 évvel ezelőtti Magyarország, és benne vagyunk mi is…

A nagy elődök nyomán haladva meg kell emlékeznünk A helység kalapácsában játszott Haranglábjáról is. Ott nyilvánvaló, hogy hasonlít a filmből ismert figurához, Major Tamás Haranglábjához!

– Amikor megláttam a jelmezterveket, nekem is mindjárt feltűnt, hogy éppen olyan hatalmas kalapom lesz – vagy talán még annál is nagyobb –, mint amilyen a filmben a Major Tamásé volt. Sőt, abban a szerepben a bajuszom is olyan nagy, mint amilyen a Majoré volt. Ott sem akarom a nagy elődöt utánozni, de alkatomnál fogva is lehetnek közöttünk hasonlóságok. Nyilván időnként ugyanúgy, hasonló mozdulatokkal pödröm vagy törlöm a bajszom, mint ahogy ő is megpödörte vagy megtörölte. Petőfi megírta a komoly, komor eposzok paródiáját, de mi már ennek a filmfeldolgozását is ismerjük.

A helység kalapácsa

A rendező, Kincses Elemér nyilván ezt a filmélményt is hozzátehette az eredeti vígeposz lehetséges színházi olvasatához, és ehhez mi, színészek is hozzáadtuk mindazt, ami belőlünk következik. Ha mindezek után valaki egy erős Harangláb-élménnyel megy haza a színházból, annak én csak örülni tudok, és ebben az élményben benne lehet Major Tamás néhány gesztusa is. A zseniktől lopni nem szégyen!

Még mindig a nagy elődök nyomában maradva: Az Isten ostora-előadásban átvette Reviczky Gábor szerepét. Mennyire lett Schnell Ádám a bizánci követ?

– Az egy egészen más helyzet. Amikor Reviczky Gábor elment a színházból, nekem kellett átvennem Euthymos archimandrita, a bizánci követ szerepét. Szerencsére időben szóltak, volt lehetőség a próbára, és nagyon jó felvétel is készült az előadásról, így pontosan követni tudtam minden mozgást. Ha ekkor kezdtem volna a magam elképzelései szerint formálni a helyzeteket, megzavartam volna az előadást. Abban az előadásban, de az Egri csillagok esetében is egyszerre több helyen zajlanak az események. Vidnyánszky Attila rendezéseinél figyelni kell ezekre a kimért, kiszámított mozgásokra, a szigorú térformákra.

Nem zavarja ez a beszabályozottság?

– Éppen azt tapasztalom Vidnyánszky Attila rendezései esetében, hogy az alkotómunkában nagy szabadságot ad a színészeknek. Odafigyel arra, hogy mi mit mondunk, hogy reagálunk egy-egy helyzetre. Fontos számára, hogy a színész személyiségén keresztül jöjjön át a szerep. Persze, amikor elkészült az előadás, amikor minden a helyére került, akkor már nem lehet, nem szabad rögtönözni. Ha balról kell bemennem a színpadra, akkor csak balról mehetek be, mert úgy vannak beállítva a fények, ott kell találkozom a partneremmel, onnan tudok továbbmenni egy másik jelenetbe… De ezek csak formai megkötöttségek, ezeken belül a színészek személyiségétől függ, hogy igazán tartalmas lesz-e az előadás.

Az Egri csillagok történetében Jumurdzsák más és más szerepben tűnik fel: hol katona, hol dervis, hol magyar nemes… Volt már hasonló helyzetben, amikor egy előadáson belül ilyen sokat kell változnia?

– Hirtelen nem tudnám felsorolni azokat a darabokat, amelyekben különböző szerepekben kellett megjelennem. Egy ilyen váltás önmagában még nem lenne különösebben nehéz feladat, megoldható jelmezzel, mozgással, hanghordozással. Jumurdzsák esetében viszont figyelni kell arra, hogy a közönség számára nyilvánvaló legyen, hogy én vagyok a török katona, viszont a történet szereplőinek ne legyen kétségük, ha éppen azt mondom, magyar nemes vagyok.

Ráadásul el kell fogadnia Jumurdzsák igazát! Gyermeket rabol, fosztogat…

– Ilyen a háború! Nem arról van szó, hogy én – mint Schnell Ádám – ezzel azonosulni tudnék, de azt be kell látnunk, a harcokkal, háborúkkal együtt járhatnak az ilyen gazemberségek.

Az Egri csillagok próbáján

Tényleg, ön hogy tudta megúszni a katonaságot?

– Nem tudtam megúszni a katonaságot. Pontosabban megúsztam…

Még pontosabban?

– Az 1980-as évek elején, amikor még javában tartott a Kádár-rendszer, nyilván nem akartam bevonulni a Magyar Néphadseregbe. Mivel az édesapám orvos volt, nem jelentett gondot beszereznem egy orvosi igazolást, hogy gyomorfekélyem van. De a sorozásnál ezzel nem törődtek, azt mondták, ettől még jó katona lehetek. Aztán kénytelen voltam újabb tüneteket produkálni, a pszichés problémáktól már megijedtek és leszereltek.

Azért tudta eljátszani a pszichés beteget, mert már korábban tanulta a színészmesterséget, vagy mert a családja korrepetálta?

– A Nemzeti Stúdiójában megtanultam néhány jól hasznosítható helyzetgyakorlatot. De nyilván otthonról is vittem a pszichés zavarokkal kapcsolatos ismereteket. A nagyapám Schnell János professzor alapította a Budapesti Mentálhigiénés Központot, édesapám körzeti orvos volt, de foglalkozott a pszichoszomatikus problémákkal is, jelentős sikereket ért el a komplex orvoslás terén. Tehát ő is adott néhány jó tanácsot, hogyan kell mély depresszióba esnem.

Otthon mit szóltak ahhoz, amikor kiderült, hogy nem lesz orvos, hanem a Színművészetire jelentkezik?

– Édesapám nyilván látta, hogy az orvosi pálya nem nekem való. Mint kiváló szakember és jó apa, azt szerette volna, ha olyan pályát választok, ahol megtalálom a helyem. Volt egy betege, aki ismerte Psota Irént, és megkérte, hallgasson meg a művésznő, hogy egyáltalán érdemes-e nekem a Színművészetire jelentkeznem. Most is emlékszem a kertre, ahol találkoztunk. Meglátogatta a Sashegyen élő barátnőjét, és akkor mentünk el hozzájuk. Kosztolányi Dezső versét mondtam: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani…” Psota művésznő meghallgatott, és azt javasolta, ha nem vennének fel a főiskolára, jelentkezzek a Nemzeti Stúdiójába.

Az édesanyja hogy fogadta a hírt, hogy színész lesz?

– Örült! Annak idején édesanyám is színész szeretett volna lenni. Sőt, az ő édesapja, az én nagyapám is a színjátszásról álmodozott, de végül görögkeleti lelkész lett. Édesanyám jelentkezett is a színművészetire, de az ’50-es években mint paplány nyilván nem volt ideológiai szempontból megbízható.

Sztankay István édesapja is pap volt, pontosabban pásztor…

– Igen, ez egy ismerős sztori: Sztankay István a jelentkezési lapra – az apja foglalkozása után – nem lelkészt írt, hanem pásztort. Így senki sem gondolt arra, hogy az apja pap. Egyébként édesanyám együtt felvételizett Sztankayval, és később is nagyon jó barátságban voltak. Édesanyám nem lett színész, de költőként és versmondóként benne élt a művészeti életben. Megjelentek a versei a Vigíliában, az Új Emberben, a Confessióban, elsősorban egyházi lapokban. Rónay György javaslatára Halassy Adrienn néven publikált. Két kötete jelent meg: az egyik volt a Triptichon, a másik a Pünkösd. A címek is arra utalnak, hogy elsősorban a hittel, a lelki élettel kapcsolatos verseket írt.

Amikor elkezdte foglalkoztatni a színészet, gondolom, a nagy kedvencek között ott volt Sztankay István. De kik még?

– Igen, az egyik kedvenc Sztankay volt. Minden filmjét megnéztem. Akkor még a tévéújság hozta a szereposztásokat, és a külföldi filmek esetében odaírták azt is, hogy ki szinkronizálta az adott színészt. Direkt kerestem a Sztankay szinkronjait. Gyerekként elvarázsolt a hangja. A másik nagy kedvenc Latinovits Zoltán volt. Gondolom, ebben is szerepe lehetett az édesanyám rajongásának. Aztán később elkezdtem Őze Lajosra figyelni. Majd amikor 18 és fél évesen bekerültem a Nemzeti Színház Stúdiójába, olyan óriások mellett állhattam, mint Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Kállai Ferenc, Ronyecz Mária, Lukács Margit… És még hosszan folytathatnám. Olyan nagyszerű mesterek tanítottak, mint Bodnár Sándor, Simon Zoltán, Montágh Imre… Azt hiszem, én a Nemzeti stúdiósaként tanultam meg mindent, ami ennek a szakmának az alapját jelenti. Ott szerettem bele igazán a színházba. Emlékszem, egyszer azzal mentem haza, hogy bejelentetem az édesanyámnak: szerelmes vagyok! Ő egy kicsit meghökkent. Aztán befejeztem a mondatot: szerelmes vagyok a színházba! És ez a szenvedély azóta is tart.

Akkor is szenvedélyesen szerette a színházat, amikor éppen egyik színházhoz sem tartozott?

– Szabadúszóként is sokfelé szerepeltem, kerestem a helyem! A főiskolán Szirtes Tamás osztályába jártam, és a Madách Színházba kerültem gyakorlatra, és miután 1989-ben végeztem, ott kaptam szerződést. De néhány év múlva egyre nyilvánvalóbb volt, hogy zenés színház lesz a Madách, én pedig nem vagyok énekes színész, ezért ’93-ban eljöttem onnan, és csak ’96-ban szerződtem a József Attila Színházba.

Ahogy nagyon sok klasszikusnak számító irodalmi műnek, az Egri csillagoknak is megvan a zenés feldolgozása, és azt gyakrabban is játsszák a színházak, mint a prózai változatot…

– A klasszikusok könnyűzenei feldolgozását általában azzal szokták indokolni, hogy a komoly témát így közelebb lehet vinni a közönséghez. Persze gazdasági oka is lehet, hogy a színházak gyakrabban játsszák a zenés változatot, népszerűbbek a könnyedebb szórakozást ígérő előadások. Azt hiszem, az Egri csillagok olyan alapmű, amelyhez nagyon jól illene az igényesebb, komolyzenei feldolgozás is. Itt a Nemzetiben ugyan a regény alapján írt prózai művet játsszuk, de a zenének is jelentős a szerepe, szinte már szituációértéke van az előadásban. Vidnyánszky Attila úgy használja a zenét, hogy azzal megtámasztja, megerősíti a színpadi játékot, teljessé teszi az előadást. Nagyon tud hatni!

A színház iránt érzett szerelmét nem sértik a negatív hősök? Jumurdzsák előtt Almaviva grófja volt a Figaro házasságában, tavaly a Csíksomlyói passióban Annás, a zsidó főpap, aki kimondja a halálos ítéletet Jézusra…

– Nincs nekem semmi bajom ezekkel a szerepekkel. Színész vagyok, ez a tanult mesterségem, nem lehet gond felvállalni egy-egy negatív figurát. Sőt, talán több a játéklehetőség is. Almaviva gróf például már nagyon mai figura, egészen más, mint amilyennek Beaumarchais megírta. A Csíksomlyói passióban valóban én vagyok Annás, a zsidó főpap, aki kimondja Jézus halálos ítéletet. De több idősíkon zajlanak az események. Amíg én – mint Annás – azon gondolkodom, hogy ki is ez a Messiás, és milyen ótestamentumi jelek utalhatnak rá, tőlem kicsit távolabb a színen – időben viszont nagyon messze – folyik az égi pör. A misztériumjáték szerint a Deus Pater nem akarja feláldozni a fiát, nem tudja eldönteni: megszabadítsa-e vagy örök kárhozatra ítélje az emberiséget. Végül kimondja, hogy a Deus Filius, a fia jöjjön le a Földre, és a halálával váltsa meg az emberiséget. Közben a harmadik helyszínen már a Jézust játszó színész felfekszik a keresztre. Hátborzongató pillanatok ezek, és a hatáshoz nyilván hozzájárul a zene is. Fantasztikus érzés, hogy részese lehetek egy eseménynek, amely ugyan halállal végződik, de hívő emberként azt is tudom: ezután következik a feltámadás, ez jelenti számunkra a megváltást.

Figaro házassága, avagy... a darab záró jelenetében Kristán Attilával

Egy interjúban mesélte, hogy egy drámaíró versenyen az egyik darab főszereplője volt, és kihagyta a szövegből a kereszténységet gyalázó mondatokat…

– Ez valóban megtörtént, de talán nem okoztam semmi bajt. Végül sikere volt az előadásnak. Egyébként a szinkronrendezők azt is tudják rólam, hogy nem vagyok hajlandó az istenkáromlásra.

De ha a szövegkönyv szerint káromkodnia kellene?

– Úgy is kifejezhetjük a mérgünket, vagy szabadjára engedhetjük az indulatunkat, hogy közben nem szidjuk Istent!

Ahhoz mit szól, hogy Jumurdzsák szidja a gyaurokat, és Allahot élteti?

– Azt is mondja Jumurdzsák, hogy éljen Magyarország! „Éljen Magyarország, hogy ihasson a török, ameddig meg nem hal!” Hiába: az érdekek itt is összecsapnak! Színészként nincs nekem ez ellen kifogásom! Így írta Gárdonyi, így van értelme a történetnek. Fölösleges lenne aktuálpolitikai áthallásokat keresni.

Nem politizál?

– A színházban soha. A színház nekem a szakmáról szól. Annak idején még a József Attila Színházban történt, hogy valami társulaton belüli fesztültség kapcsán Léner Péter, az akkori igazgató engem hozott példaként. Azt mondta, hogy nyilvánvaló a közöttünk lévő világnézeti különbség, nem ugyanazon az oldalon állunk, de ettől még nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Az a lényeg, hogy szakmai szempontból megértsük egymást.

Miért jött el a József Attila Színházból?

– Tizennyolc évig voltam a József Attila Színház tagja. Ez nagyon hosszú idő. Kicsit talán már untam is az ottani körülményeket. Ráadásul nagyon sok bizonytalanságot is megéltünk. Bőven voltak konfliktusok a vezetőváltások miatt. De már nagyon régen azt éreztem, lépnem kellene. Amikor 2013-ban itt, a Nemzetiben változások történtek, azt gondoltam, felhívom Vidnyánszky Attilát, hátha szüksége lenne rám.

Itt sem ment, sehol sem megy konfliktusok nélkül egy igazgatóváltás!

– Már a József Attila Színházban is rendben mentek a dolgok, amikor eljöttem. Tehát nem arról van szó, hogy menekültem volna. Bejelentettem az ottani igazgatónak, Nemcsák Károlynak, hogy váltani szeretnék, erre azt mondta: ő ugyan számított rám a következő évadban is, de megért engem. Három remek szerepajánlata is volt. Mégis eljöttem: időnként szükség van a megújulásra, a friss hatásokra. Engem vonzott, hogy itt új társulat alakul. Ismertem Vidnyánszky Attila rendezéseit, tudtam, miként gondolkodik a színházról, a művészetekről, ezért szerettem volna csatlakozni hozzá.

A nagy kérdés, hogy miként gondolkodunk a kultúráról, a művészet értelméről. A Szenvedély című Bergman-átiratban Elis, az építész szerepében nagyon méltatlankodik. Azt mondja: „A milánóiak most minden lehetőséget megkaptak: pazar emlékművet állítanak a kulturális sznobizmusnak.”

– Elis szereti a hivatását, de azt a világot nem, ami körülveszi. Azért méltatlankodik, mert az ő esetében az alkotás lehetőségéhez csak megalkuvásokon, hazugságokon keresztül lehet eljutni. Ha teheti, inkább visszavonul, és a fotózással foglalkozik.

És mit gondol minderről a színész?

– Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mi a művészet igazi lényege, nem szeretnék okoskodni. De az biztos, hogy én az esetek jelentős részében a magam örömére is játszom. Ha sikerül megszeretnem egy szerepet, ha benne tudok élni egy előadásban, akkor ezzel a nézőt is hozzásegítem ahhoz, hogy részese legyen az élménynek, hogy megérezzen valamit ennek a csodának a titkából!

De mi a titok?

– Ki tudná megmondani, miért jó élni?! Vagy miért esik jól néha sírni?! A szerelemet sem tudjuk meghatározni. De a zenét sem lehet szavakkal elmondani. Amikor Őze Lajostól is megkérdezték, mi a színjátszás titka, ő azt felelte: ha tudnánk a titkot, nem tudnánk csinálni…

 

Filip Gabriella | fotók: Eöri Szabó Zsolt

(2018. március 5.)