Szárnyaló lélek

Liberté ’56 címmel előadást rendezett 2006-ban a debreceni Csokonai Színházban, és annak nyomán egy film is készült. Most Tóth Ilonáról, a halálra ítélt és kivégzett medikáról készít előadást. Miért ennyire fontos a forradalom?

– ’56 kulcsdátum. Az 1989-ben kivívott szabadságunk is erre épül. Az ország, a nemzet sorsát meghatározó eseménynek meg kell jelennie a színházban is.

Színházi szempontból mi foglalkoztatja?

– Miként lehet ’56 titkát felmutatni. Megragadni ennek a két hétnek a csodáját. Nem szabad az ellentmondásokat, az árnyoldalt, a sötét eseményeket sem elhallgatni, letagadni. Rendezőként azonban az érdekel elsősorban, hogy meg tudjuk-e teremteni a színpadon azt az atmoszférát, ahogyan egy kegyetlen és gyilkos diktatúra évei után a szabadság pillanatnyi szent száguldással végigsöpört az országon.

A történelem – a közelmúlté pláne – veszélyes terep!

– Én inkább lehetőségként tekintek rá. Ez a most születő előadás is lehetőséget teremt arra, hogy közösen gondolkozzunk ’56-ról. Ugyanakkor szomorúan látom, hogy a forradalommal kapcsolatban ma, hatvan év elteltével sincs olyan szintű konszenzus, ami elvárható volna. Sőt! Másodjára ástam bele magam a történetbe, és azt érzékelem, hogy húsz évvel korábban egyértelműbb volt ’56 pozitív megítélése, mint most. A szakadékok még mélyültek is.

Mi a színház dolga ilyen „szakadékos vidéken”?

– Az, hogy foglalkozni kell ezekkel a témákkal, mert a történelem eseményei sokszori feldolgozást igényelnek, és sokféle megközelítés szolgálhat tanulságként. A Nemzeti repertoárjának szerves részét képezi a történelem. Készült előadás a holokausztról (KZ-oratórium), az első világháborúról (Fekete ég – A fehér felhő). Tamási Áron példázatának, a Vitéz léleknek, vagy Gombrowicz Operettjének is a 20. század embert és jellemet próbáló történelme a „főszereplője”, akárcsak a Fedák Sáriról és a Mezei Máriáról szóló életrajzi daraboknak. Tudtam, hogy Szilágyi Andor készített egy forgatókönyvet Tóth Ilona tragédiájáról, de nem sikerült mozit csinálnia belőle. Szomorú tanulságokkal teli történet az is! Két éve megkértem, írjon belőle darabot a Nemzetinek.

Tóth Ilona alakja és története is a „szakadékok” közé tartozik. Ez is közrejátszik abban, hogy éppen róla készít előadást?

– Mindenképpen. Tóth Ilonáé volt az első koncepciós per az ’56-os megtorlás történetében, vannak, akik a Nagy Imre-per főpróbájának tartják. Számomra emblematikus alak, mert rajta keresztül feszül egymásnak két tábor: az egyik úgy tudja és bizonyítja, hogy ártatlan volt, a másik ezt megkérdőjelezi, vagy az ellenkezőjét állítja. Vannak ilyen alakjai a történelemnek, akik körül az igazság kérdése elképesztő erővel sűrűsödik, kavarog. És született egy előadás, a kaposvári Csiky Gergely Színházban Mohácsi János által rendezett 5606 / őrült lélek vert hadak című darab, amelyben Tóth Ilonát gyilkosként ábrázolták…

…ezzel szemben Ön azt mondja: ártatlan.

– Történészek, jogászok által írt könyvek, visszaemlékezések, a kortársak beszámolói szerint az volt. Amikor 2006 végén a színpadon gyilkosnak mondták, a Fővárosi Bíróság már évekkel azelőtt, 2001. januárjában semmisnek mondta ki az 1957. április 8-án kihirdetett halálos ítéletet. Valakiről azt állítani egy darabban, hogy gyilkos, amikor ez nem bizonyítható, az az én értékrendem szerint messze túllépi a művészi szabadság korlátait, ez már erkölcsi kérdés! De számomra nem az ártatlanság vagy a bűnösség bizonyítása a cél. Az előadással egy embertelen és gyilkos mechanizmus iszonyú működését akarom megmutatni. Az emberiség időről időre létrehoz efféle gépezeteket, amelyek megnyomorítják létezésünket. A 20. században kettő is gyilkolt.

Hol és mikor játszódik az előadás?

– Az 1957-es per, a halálos ítélet áll a középpontban, kimerevített pillanatként. Közben megidézzük a forradalom eseményeit abban a kórházban, ahol Tóth Ilonka gyógyított, a pert konstruáló oroszok párbeszédeit, megszólal a védőügyvéd szelleme, aki nem sokkal a per után meghalt. Archív felvételeken látható lesz Kádár is… Az előadás különlegessége, hogy olyan szereplőink is vannak, akik számára ’56 nem történelem, hanem – sokféleképpen megélt és átélt – valóság. Fiatal felnőtt volt akkoriban Bodrogi Gyula, Mécs Károly, Csurka László, Dózsa László.

 

Miért darálta be a gépezet a 24 éves végzős orvostanhallgatót, Tóth Ilonát?

– Ha sikerül olyasvalakit bemocskolni, aki tiszta, akkor azt lehet mondani, hogy a forradalmat nem tiszta szándékok robbantották ki, hanem effajta gyilkosok csinálták. Nem egy géppuskával harcoló forradalmárt, vagy szellemi vezetőt választanak. Nem! Valakit, aki szimpatizál a forradalommal, de orvosként végzi a feladatát. A forradalom alatt többször átmegy Ausztriába gyógyszerért, de mindig hazajön. Amikor egy orosz katonát hoznak a kórházba, azt is gyógyítja. De nem szabad belőle forradalmárt faragni, hőst csinálni. Végig ott ül majd a vádlottak padján.

Mi tette őt alkalmassá, hogy példát statuáljanak vele?

– A személyisége. Nem voltak eszközei, amivel védhette volna magát a perben. Ilyen értelemben nem volt életrevaló, mert egy másik, egy tiszta életre való volt. Gyerekkora óta orvosnak készül, gyógyítani, segíteni akart. Még árnyaltabbá vált bennem a személyiségéről alakuló kép, amikor megtudtam, hogy vitorlázó repülő volt. Valaki, aki el akar szakadni a földtől, az égbe vágyik. Egy szárnyaló lélek.

Kalandos ősbemutatóra készülnek, hiszen Varsóban kerül először közönség elé a Tóth Ilonka.

– Ez egyszerre teher és öröm. Megtisztelő a meghívás, hogy éppen Lengyelországban játszhat a Nemzeti Színház a forradalom kitörésének 60. évfordulóján. De nagy kaland is ez turné, hiszen egy premierhez biztosabb terep a hazai pálya.

Gyors egymásutánban két ország közönsége előtt is megmérettetik a darab.

– Meggyőződésem, hogy értő és nyitott szívek fogadják majd Tóth Ilonka tragédiáját, a forradalom tisztaságáról szóló darabot Varsóban. A támadások, viták itthon várhatók – ez persze természetes is. Jó és előrevivő vitákat remélek, mert ilyenekre nagy szükség van, ezekben szívesen veszek részt. Túlzott illúzióim ugyanakkor nincsenek, mégis azt remélem, hogy lehetséges bizonyos alapkérdésekben – így ’56 megítélésében – lépéseket, gesztusokat tenni egymás felé. Akár a szakadék fölött is.

Kornya István

(2016. szeptember 23.)