Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. július 20. - Illés Napja

Vélemény

Tóth Ilonka

Színjáték a színjátékról – Mű-koptatott kiszerelés

Balázs Géza és Kukorelly Endre véleménye

Balázs Géza: Színjáték a színjátékról

 

Nem a művészet feladata kinyomozni, hogy ártatlan-e Tóth Ilona. Súgnak jobbról-balról. Néhány éve odahajolt hozzám valaki, és azt mondta, hogy a perben a rokona volt a bíró, szerinte a bizonyítékok egyértelműek. Megcsapott akkor a történelem hideg szele. A napokban az ügy egyik mai igazságügyi szakértőjével beszélgettem, azt mondta, a mellékhelyiségben Tóth Ilona valóban beleszúrt a halottba, de nem ölte meg. Mit higgyek… Ahogy mondani szoktuk: egyik dolog a valóság, másik dolog a történelem és akkor harmadik a művészet. Persze Tóth Ilona ártatlansága azért valószínűsíthető, mert ismerjük a diktatúrák természetét, jól jönnek a kirakatperek, s ahhoz sem fér semmi kétség, hogy könnyen elérhető egy „őszinte beismerő vallomás”. Sejtjük tehát, hogy a per „színjáték” volt, s akkor a Tóth Ilonka című színdarab színjáték a színjátékról, vagy még tágabban értelmezve: színjáték a színjátékban (amelynek mindannyian részesei vagyunk).

A valóság-történelem-színjáték hármassága, az érvek-ellenérvek rendszere végigvonul a darabban. Erre különösen alkalmas a kaotikus, az időrendet felbontó, a figyelmet egyszerre több érzékterületről (hang-látvány) megragadó, karneválszerű rendezés (Vidnyánszky Attila), és elménkben kavarognak, összekapcsolódnak, összefonódnak a valóság és fantáziánk tudatelemei. De vajon tudunk-e egyszerre mindenre figyelni? Nem. (A rendőrség tudja ezt: ezért nem szabad vezetés közben telefonálni.) A színdarabban még legjobban a nyomozót értjük: mert ő hangosan és mindent kétszer kérdez.

Egyszerre fut a valós képsor Kádárral és Marosánnal, no meg a per híradós képeivel; közben a színpadon „forogva” folynak a perek, felhangzanak a halálos ítéletek; az egyik sarokban Tóth Ilona vagy éppen az édesanyja, vagy a gyermeklány Tóth Ilona; és eközben megjelennek a betlehemesek ellenpontozni a bírósági tárgyalást; de folyik a vallatás is; eszköztelenül és hatástalanul küzd az ügyvéd, s olykor narrátorként kiszól a nézőknek; beszédjébe belekiabál egy kislány: Apuka, apuka, hogy lehetőleg kizökkentsen minket, s ne tudjunk figyelni a szavára; és még nincs vége a felsorolásnak, mert a színpadon folyamatosan temetnek: koporsók és élők-halottak ki-be. A csúcs a börtönőrnő csontig hatoló artikulálatlan üvöltözése. A darab hangsúlyos helyén fölharsan a kétség: Ártatlan vagyok! Ellenpontozzák: De akkor miért vallotta be?

Az ártatlanság–bűnösség tekintetében lehet mondanivalója a művészetnek. Ezért facsarta valami a szemem, mert Tóth Ilona jelkép: mindig vannak Tóth Ilonák, sőt, nehogy azt higgye bárki is, hogy nem kerülhetünk magunk is, hozzátartozóink is hasonló helyzetbe. Mert a nagy színjáték részeseiként mindig minden szerepre szükség van. S ha kerülhetünk ilyen helyzetbe, akkor a jóérzésű ember mégiscsak az ártatlanokkal tart. Ezért volt furcsa számomra a pont tíz évvel ezelőtti, az 50. évfordulóra készült 56 06 őrült lélek vert hadak (2006) című darab (Kaposvár), melyben Tóth Ilona mint kegyetlen gyilkos jelent meg, s csak a tiltakozás után módosított a rendező: Tóth Ilona kezében megáll a méreginjekció, nem fejeződik be a történet.

A látványelemek mellett a jól szerkesztett szöveg (Szilágyi Andor) is végig fenntartja a figyelmet. A darab nem kibomló drámai konfliktusra épül, hanem szövegdarabokból áll, a leginkább színpadra illő rövidebb párbeszédes jelenetek mellett ítélethirdetés, tévéközvetítés, elbeszélés (narráció) is szerepel. Sőt a végén – szokatlan módon, de talán az évfordulóhoz mégiscsak kapcsolódva – a színészek személyes vallomásai is elhangzanak. Ennek valóban van megrendítő hatása (nekem Voith Ágié volt a leginkább rokonszenves), de ez már semmiképpen sem a darab része, sőt, lesznek, akik „programatikusnak”, jobb esetben dokumentaristának fogják mondani.

Engem megérint egy fiatal lány szenvedése, mélyebben pedig az ártatlanság és a bevonódás kérdése. Egy történésznek meséltem, hogy a Tóth Ilonka darabra megyek. Ő visszakérdezett: a Tóth Ilonára? Egyetlen betűben, ami egyébként ez esetben az érzelmi többletet tartalmazó kicsinyítő képző része, benne van a megosztott figyelem és Magyarország. Van, aki még az első színjátékot nézi.

 

Jelenet Szilágyi Andor: Tóth Ilonka című előadásból

 

Kukorelly Endre: Mű-koptatott kiszerelés
 

Például van két vörösegyenruhás férfi. És a kis Tóth Ilonka, ártatlan-kék ruciban. Van Tóth Ilonka nagyban is, szintén kék, ormótlan, elnyomó kabát-félében, ugyanazon térben, mint Tóth Ilonka kicsiben, mert itt keverednek az idősíkok. Minden mindennel. A kis Ilonka pedig ugróiskolázik, lévén kicsi. Lévén lányok paradigmatikus foglalatossága az ugróiskolázás, legalábbis egyes rendezőbácsik szerint. És miközben urgóiskolázik, a két vörös, ez is mennyire szimbolikus, szigorúan közelíti őt két oldalról. Majd visszahúzódnak. Majd előre, nem tudni, miért, gondolom, félelemkeltés végett. Itt kicsit félrenéztem.

A díszlet jó.

Ugyan mintha a Monty Python-os Terry Gilliam Braziljából csöppent volna ide. Mondhatni, amúgy jó – itt sok: a brazilos rémálom-túlzásban és a magyar történelem máig ható, fölemelő és lesújtó, tiszta és vértől mocskos rövid szakaszában semmi közös nincs. Persze ez nem történelem.

Nem ám, hanem színdarab volna – csakhogy nem az. Hanem nem tudom, mi: az ’56-os forradalom megidézése hang- és fény-effektekkel, film- és zenerészletekkel, „realisztikus” és stilizált mozgással, Tóth Ilona tragikus, kibogozhatatlan, föltárások dacára is mindörökre föltárhatatlan történetén keresztül. Géppuska-sorozatok, bírói kalapács lövésszerű dörrenései, folyamatos ordítozás, és alig követhető történések. Nincs darab, csak apropó, ez az előadás végén bevallatik azzal, hogy néhány idősebb, az eseményeket átélt színész polgári nevét bemondva, váratlanul vallani kezd szerepéről. Nem a színpadi szerepről – arról egyszerűen nincs, nemigen lehet mit –, de az ’56-osról: Bodrogi Gyula hihető kedéllyel arról, hogy ruszki tankok szétlőtték a lakását, Dózsa László hihetetlen kedélytelenül arról, hogy ruszki gépfegyverek szétlőtték őt magát, Voith Ági Mészáros Ágiról, Mécs Károly és Csurka László – nem emlékszem, miről.

Sok mindenre egyszerűen nem emlékszem. Ahhoz meg kéne néznem még egyszer.

De nem bírnám ki. Nagyon sok.

Nagyon kevés.

Nagyon hosszú. Nagyon zajos. Nagyon nem lehet érteni egyes szereplőket a rossz/halk szövegmondás, folytonos zaj meg a borzalmas akusztika miatt. Nagyon idegesít, hogy miért csak pár taktus ismétlődik a Mozart-requiemből. Nagyon nagy kétlábú Lenin-fej jön be olykor – de hogy jön ide? És miért nem Sztalin vagy Rákosi? Nagyon rövid dokumentumfilm-bevágások fölvonulásokról, ’57. május elsejéről, a Kádár-beszédből – és egy ávós meggyilkolásával vádolt, kedves arcú, 24 éves medika bírósági tárgyalásáról. Nagyon sokan, vagy harmincan ugrálnak, táncolnak, vonulnak, téblábolnak, énekelnek, üvöltöznek folyamatosan. Nagyon üvöltöznek.

Miért kiabál mindenki?

A néző felé fordulva deklamálnak, hadonásznak, és sajnos így ez csöppet sem félelmetes. Hogy a legfélelmetesebbnek – gyilkosságoknak, halomra lőtt embereknek, a halomra lőtt városnak, szénné égett katonáknak, kirakatpereknek, a terrornak, a szabadság minden kíméletet mellőző legyalulásának, kölcsönös megtorlásoknak, ártatlanok és ártalmasok tömeges fölakasztásának – színpadi megidézése ennyire ne legyen félelmetes, az félelmetes. Nem hiszem el.

Egyszerűen nem hiszem el a kopottra festett jelmezeket, a túlstilizált „szovjet tiszti” ruhát, a „ruszki” tábornokot és a félmagyar muszkavezetőt, a kurva kurvaságát és a kápónő kápóságát, a kivégzettek nevét-adatait soroló bíró hamisan közönyös hangfekvését, a védőügyvéd kétségbeesését és az anyai-fájdalom-közhelyt. Azt, hogy ha minden ennyire jelképes – olykor szépen az (a koporsóba fektetés-balett, vagy ahogy a hatalom kiszolgálója a hatalom előtt bokázik) –, miért muszáj egy valódi(nak látszó) kloroformos tégelyben ázó emberi szívet hurcolászni? Nincs egy árva valódi emberi jellem, minden szerep abszurdba hajlón egysíkú – a hisztérikusan üvöltöző vallatótiszt lelkiismeretét egyenest másik színész adja, nehogy némi összetettséget mutasson a figura.

Legvégül a gyermek Tóth Ilonka kitár egy ajtót, és ott lóg a felnőtt Tóth Ilonka.

Nem stilizálják.

Van ilyen színészeket ügyesen felakasztós technika.

Csak le ne ejtsék azt a szívet!

(2017. január 2.)