Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2021. május 13. - Szervác, Imola Napja

Olvasnivaló

Volt öt-hat estém

Törőcsik Mari - Bérczes László beszélgetőkönyve (részlet)

„Jó érzés belegondolni abba, hogy nekem milyen gazdag élet adatott. Mindig mondom, Isten a tenyerén hordozott” – mondta Törőcsik Mari abban a beszélgetőkönyvben, amelyben Bérczes Lászlónak ezt az egész gazdagságot elmesélte. Emlékezésül ebből idézünk néhány gondolatot az életről és halálról, színészekről és rendezőkről…   

 

 

A múlt hétvégén jöttem volna először, aztán Mari szólt, hogy mégse, mert dolga van: egy pappal találkozik, hogy a hamvak beszentelését megbeszéljék.

– Aztán nem jött a Levente, mert lebetegedett. Na, mindegy, csak nem halok meg öt perc múlva.

Milyen hamvak, milyen pap?

– Van egy nagyon jó barátom, egy fiatalember, Bokros Leventének hívják. Ő valaha a pálos rendbe tartozott, de megérezte, hogy neki túl sok ott a zártság és kiment világi papnak. Nagyon szeretem ezt a fiatalembert, és mondtam neki, azt szeretném, ha majd maga szentelné be a hamvaimat Pélyen. Merthogy Pélyen születtem, de ott most nincsen pap. Hát, már nincsenek papok. Még szép!, mondta ez a Levente. Ott volt maga, amikor a férjem, Maár Gyula drága hamvait beszentelték? (…) Ha maga ott volt, hallotta azt is, milyen istenien orgonált Xavér. Imádta Maár Gyulát. Na, ő az én temetésemen… úgy értem, a hamvaim beszentelésén is fog orgonálni…

Most valójában a saját temetését rendezi meg?

– Végrendelkezek, ember! Xavér lejön nekem orgonálni, és egy pélyi elemista, negyedikes-ötödikes kisdiák felolvas egy Pilinszky-verset.

Valószínűleg minden ember elképzeli néha, milyen lesz az, amikor eltemetik.

– Terézre bízok mindent. A lányomban megbízom. Ő nem fogja engedni, hogy a pap mindenfélét hadováljon… Aztán a Tiszába szórnak. Az az én folyóm. Ott már csak Teréz és a párja lesz a csónakban. Aztán, ahogy egy barátom, doktor Szongoth Mariann mondta, a Fekete-tengerben fogunk találkozni.

Kik?

– Maár Gyula meg én. Őt a Sugovicába szórták Bajánál. Az volt az ő Tiszája.(…)

Nem fáradt, Mari? Másfél órája beszélgetünk.

– Maga csak ne féltsen engem. Majd én szólok, ha elfáradok. Jó, öreg vagyok. De nem holnap halok meg, ne aggódjon. Ha ez a kurva kezem nem fájna folyamatosan, hát én virágoznék, mint a bazsarózsa! Tudja, jó érzés belegondolni abba, hogy nekem milyen gazdag élet adatott. Mindig mondom, Isten a tenyerén hordozott. (…) Nekem az volt a szerencsém, hogy Major nem ismerte az irigységet és a féltékenységet. Ahogy Gellért Endre sem. Ezért a legjobbakat próbálták hívni a Nemzetibe.

(…)

Tudja, a színház játék, az is. Ha a játékosság, az öröm nem költözik be a próbára, a lényeg veszik el. Ez nem zárja ki, sőt megsegíti azt, hogy mindent maximális energiával próbáljunk. Grigorij Konszkij tudatosította ezt bennem még a pályám legelején. A nézőtérről újra és újra felszólt: Mari! Energííícsni! Energííícsni! Egyszer aztán hozzátette: Én nem azért mondom el ezt minden próbán, hogy maga energikusan üvöltözzön vagy rohangásszon. Azért mondom, hogy egy életre megtanulja: egy sóhajban ugyanannyi idegi energia van, mint egy sikolyban. Én ezt egy életre megtanultam. Konszkij például ezt tudta velem megértetni. De nem tudok válaszolni arra a kérdésére, ki mit tud. Az biztos, hogy a jó színész azonnal felismeri a jó rendezőt. Majorban azt imádtam, hogy nem félt meghívni olyanokat, akik „tudtak”. Stupica A Glembay családot próbálta fantasztikus színészekkel. Majorral, Kállaival, Várkonyival, Kálmán Gyurival, Lukács Margittal, Bástival… Básti nagyszerű színész volt, de nem egyszerű eset. Ha egy rendező nem volt felkészült vagy tehetséges, nagyon kemény tudott vele lenni. Megy a rendelkező próba, Stupica azt mondja Bástinak, Kérem, menjen hátra az ablakhoz, ott egy picit álljon, mondjuk, mintha ötig számolna, aztán forduljon meg, és szöveggel jöjjön előre. Básti ezt megcsinálja, de megszólal: Valahogy én ezt nem érzem. Stupica visszaszól: Nem kértem, hogy érezze. Azt mondtam, hogy csinálja. Megáll a levegő, még Major is elsápad, csend van. Most robban a botrány. Básti megszólal: Természetesen csinálom. Mert felismerte, kivel áll szemben. Ahogy én felismertem annak idején Konszkijt. Ez persze nagyképűség, hiszen akkor engem még színésznek sem igazán lehetett nevezni. De arra mégiscsak alkalmas voltam, hogy megértsem, mit is jelent az a bizonyos Energííícsni!

De honnan ez az energia? Vasziljevvel és Zsótérral fog dolgozni a következő évadban, egyikük sem piskóta, és játszik a Brandban, az Éjjeli menedékhelyben, A szarvassá változott fiúban, a Vígszínházban is van egy szerepe… (…) Napközben attól tarthatunk, joggal, hogy most esik össze, este, a színpadon pedig szárnyal, mintha egy másik ember volna. Semmiféleképpen nem szeretném ezt misztifikálni, a konkrét magyarázatot keresem: hol, hogyan történik ez az átváltozás?

Amikor kellett, mindig feltornáztam magamat. Világéletemben így volt. Ejnye no, elbújt a nap. Most az a kérdés, kisüt-e még, vagy bemenjünk a szobába.

Bemenjünk?

Most már menjünk be. Adja a kezét, hadd álljak fel. A lépcsőn lefelé is segítsen majd.

Segítek, persze. De hogy van ez az Éjjeli menedékhely lejtős színpadán?

Ott is segítenek. Ki van ez találva. Ha a néző nem veszi észre, annál jobb… Most forduljon balra, a nagyszobába. Jó lesz. Ez itt az én helyem, maga oda ül, ahová akar. Csak a kezem ne fájna, de az nem szűnik, soha.

És a színpadon? Ott nem fáj?

Dehogyisnem. Ugyanígy. De erre ott nem figyelhetek. Ezt is meg kellett tanulnom. Hogy egyik pillanatról a másikra topon legyek. A pillanat töredéke alatt kintről bent legyek. És azon a szinten, amin éppen kell. (…) Tudja, szoktam mondani, hogy Volt öt-hat estém. Most már, hatvan év színpad után talán hét-nyolc is. Amikor a véletlen, a csillagok állása, a jóisten tudja, mi által elrepül az előadás. Mindig mindent meg kell tenni, hogy ez megtörténjen, de nincs rá garancia, hogy ez az ember életében akár egyetlenegyszer is összejön. Ritka kincs. (…)  Ilyen kivételes este volt az a bizonyos Magyar Elektra előadás is, amihez furcsa módon „kellett” a cannes-i Arany Pálma. Zajlik kinn a fesztivál, én itthon vagyok, egyszer csak felhívnak, hogy azonnal vigyem az útlevelemet a francia követségre, gyorsan beütik a vízumot, megnyertem az Arany Pálmát, utaznom kell. Díjátadás, fogadás, rohanás vissza, hiszen nekem este Magyar Elektrám van Székesfehérváron. A színházban bemondják, hogy most vettem át a díjat, fél hétkor száll le a repülőm, kicsit késve kezdődik az előadás. A nézők nagy része pedig, ahogy később megtudtam, kiszaladt, hogy valahogy virágot szerezzen. Leszállok Ferihegyen, ott vár Major sofőrje, Csiszike, imádtam őt, hajtunk Fehérvárra. Megérkezünk, kiugrok, rohanok, öltözök, be a színpadra! Halálosan fáradt voltam és halálosan feldobott. Ezért életemben először ott fent tudtam elkezdeni, ott, ahol egy Elektrát kezdeni kell. Aztán a végén a nézőtérről zuhognak felém a vörös rózsák. Ez egy ilyen este volt. Egy a kevés közül, amit életem végéig őrizek a szívemben. Egyszer később Zsámbéki megkért, hogy menjek be az osztályába, mondjam el, hogyan kell görögöket játszani. Mondom neki, Ember, én nem tudom, hogyan kell görögöket játszani. El tudom mesélni ezt az estét, és elmondhatom, hogy nekem egyszer sikerült. De hogy erre hogyan kell felkészülni? Valamelyik interjúban is megkérdezték ezt. Hivatkoztak egy színésznőre, a neve nem fontos, aki azt mondta, minél nagyobb a szerep, annál korábban megy be, hogy az öltözőben készüljön. Akkor is azt mondtam, amit most: Ha annyi a szövegem, hogy „Méltóságos asszony, meghozták a mosodából a ruhát”, akkor erre fel tudok készülni az öltözőben az előadás előtt. De egy szerepre?! Egy egész estére?! Várok a takarásban, és valahol hátul, a kisagyamban ott kalapál Konszkij mondata: „Mari! Energííícsni!” Valahogy így van ez a „készülés”. Érthető ez valamennyire? (…)

Nyilván sokszor eszébe jutnak a múlt szereplői.

– Nyilván. De nem szoktam én naponta „emlékezgetni”. Véletlenül, összevissza fel-felbukkannak a gondolataimban, a történeteimben, itt van mindenki, bennem. Mindenki emléke. Például sokszor eszembe jut Guszti, a régi Nemzeti portása. Előttem van, ahogy beszól értem a Herti Büfébe, vagy ahogy köszönünk neki, Jó napot, Guszti! Látom magam előtt. Belőle ennyi maradt a világban. Hogy én néha látom. Aztán ennyi se. Irgalmatlan sok halottam van. Majdnem mindenkim halott már.

(…)

Semmi nincs, ami volt. A pillanat, amikor először beléptem a Nemzeti épületébe. Majdnem mindenkim halott már, gondolja el. A barátaim, a mestereim. Nemrég voltam Nagy János professzornál. Az ő unokabátyja vagy kije, az a Nagy Imre, legalább kilencvenéves, aki a színpadmester volt, amikor beléptem a Nemzetibe. Képzelje, itt él a közelben egy öregek otthonában. Találkoztam vele, Imre drága, most már tegeződjünk, elég öregek vagyunk hozzá! Tudod, hányan élünk még abból az időből? Te, Máthé Erzsi, Berek Kati, Csernus Mariann meg én. Öten vagyunk. De hogyan is mondjam? Azok, akik közt felnőhettem, nincsenek, de általuk lettem az, aki vagyok. Nincs anyám és nincs apám. De nélkülük én nem az vagyok, aki vagyok. Ezért ők élnek, mert bennem élnek. Nem gondolok én mindig rájuk, nem „ápolom az emléküket”. Ha akarom, ha nem, cipelem őket a halálomig. Mert ők én vagyok.

Feltételezem, tíz, húsz, ötven év múlva sokan beszélnek majd így Mariról.

– Engem általában szeretnek a szakmában. Én tudniillik soha nem ismertem az irigységet, a féltékenységet. Így neveltek, és így nőttem fel a Nemzetiben. Akkor nem vagyok féltékeny, ha hiszek önmagamban. Azért tudtam hinni, mert olyan emberek vettek körül, akik ezt a hitet táplálták. Pedig az első bemutatómon, Viola voltam a Vízkeresztben, olyan rossz voltam, mint a bűn. (…)

De ha lát például egy nagyszerű alakítást, nem bizonytalanodik el önmagában?

– Tulajdonképpen folyamatosan el vagyok bizonytalanodva, és állandóan azt kérdezem, tudom-e én még ezt. A színészetet. Ez szerénységnek tűnik, magam is sokáig ezzel áltattam magamat. Hogy én milyen alázatos és szerény vagyok. Egy fenét! Ez valójában nagyképűség. Mert nem azt kérdezem, tudom-e úgy, mint más, még további ezer jó színész. Én azt kérdezem, tudom-e úgy, ahogyan csak én tudhatom. Tudom-e úgy, hogy ezért érdemes még engem választani, csakis engem. Itt kell a bátorság, sokszor vakmerőség, és itt kell az önkontroll is.

 

Törőcsik Mari – Bérczes László beszélgetőkönyve, Európa Kiadó, 2016

(2021. május 3.)