Szent szörnyetegek
A Nemzeti Színház fiatal színésznőjeként milyen élethelyzetbeli párhuzamokat talál önmaga és a Szent szörnyetegek pályakezdő színésznője, Liane között?
– Mint pályakezdő színésznő, semmilyen párhuzamot nem látok az én életem és Liane-é között. A szerep kapcsán felismerek bizonyos helyzeteket, érzéseket, amelyeket szinte már el is felejtettem. A kezdeti tiszta lelkesedést, a színház szentségéről alkotott ideált. Azt a helyet, ahová tartozni szeretnék. Liane cselekedeteit mindig a vágyai vezérlik.
Liane tüze, lobogása a színház iránti rajongásának jele. Másfelől egy hazugsággal beleront egy színészházaspár, Esther és Florent házasságába. Puszta érdekérvényesítés vezeti?
– Liane-ban, mint minden pályakezdőben erős az elhivatottság, minden áron szeretné elérni céljait. Tapasztalatlansága miatt azonban sodródik, improvizál, meggondolatlanul viselkedik. A történet végére kénytelen felnőtté válni, és megérteni mások igazságát is. Ebben a szerepben elsősorban nem a szerelmet érzem központi kérdésnek, sokkal inkább azt a jó értelemben vett elvakultságot, amely a hite és lelkesedése által vezérel egy fiatal nőt. A férfi, a nagy színész számára csak mellékszereplő, eszköz, mert a valódi harc a két nő között zajlik. Úgy érzem, Liane elsősorban Esthernek akar megfelelni.
A magát csábítónak kiadó fiatal Liane és a csábítás áldozata, Esther között furcsa bizalmi kapcsolat alakul ki.
– Nagyon összetett helyzet az övék. Esther felismeri Liane-ban a tehetséget, és a saját fiatalkori énjét, ezáltal nagyon izgalmas, szimpatikus, szerethető lesz számára ez a lány. Ugyanakkor a mérleg másik serpenyőjében ott van a férje, a legfontosabb ember az életében, és a házasságuk. A két nő között valami furcsa szeretet születik, holott gyűlölniük kellene egymást.
A Kaposvári Egyetemen Vidnyánszky Attila volt az osztályfőnöke. A Nemzeti Színházat az ottani műhelymunka meghosszabbításának tekinti?
– Tanár úr arra tanított minket, hogy minden új feladat egyben egy új kihívás, amit meg kell érteni, érezni, és aminek a sikeréért keményen meg kell dolgozni. Nagyon „értett” minket, tudta-érezte, kit mi visz előre, mire van szüksége, hogy fejlődhessen. Visszatekintve látom, hogy szinte észrevétlenül tud elérni eredményeket a növendékeinél, és most, hogy „egyedül maradtam”, igyekszem újra és újra felidézni, amit tőle tanultam. Szerencsés vagyok, hiszen már egyetemistaként is sok feladatot bízott rám, és végig hitt bennem, még akkor is, ha én elbizonytalanodtam.
Ritkán fordul elő, hogy egy egyetemi vizsgaelőadás bekerüljön egy kőszínház repertoárjába. A Psyché esetében ez történt.
– Harmadévesek voltunk, amikor elkezdtünk foglalkozni a Psychével. Több mint egy évig dolgoztunk, próbáltuk megérteni, megfejteni Weöres Sándor világát. Ez az előadás annak a közös színházi nyelvnek, színpadi létezésnek az összegzése, amit tanár úrtól tanultunk. A gyulai szabadtéri előadás aztán bekerült a Nemzetibe, ami óriási megtiszteltetés volt számunkra. Jártunk vele azóta a nagyszebeni fesztiválon, Rómában és Fara Sabinában is. Nagy élmény, amikor játszhatjuk, mert ilyenkor együtt van az osztályunk. A Psychét teljesen külön kezelem az összes többi munkámtól.
A Pegazusok Nem Léteznek zenekarban billentyűsként, dalszerzőként, énekesként szerepel. Hogyan sikerül összeegyeztetni a zenélést a színészettel?
– Hat éve alakult a zenekar. Eleinte az ismerőseink koncertjein játszottunk pár számot, amelyeket Lázár Domokossal együtt írtunk. Idővel sokan felfigyeltek ránk, és a zenekar felállása is teljesen megváltozott. Az életem fontos részévé vált az együttes, a koncertezés. Egyébként korábban már a Psychében és a Galambos Péter által rendezett Szeszélyes nyárban is megszólalt egy-egy dalunk.
Egyenes út vezetett a színészi pályára?
– Többször felvételiztem sikertelenül, de tudtam, hogy ez az én utam. És végül Vidnyánszky Attila felvett az osztályába. Ma már tudom, így kellett történnie.
Szentgyörgyi Rita
(2017. december 8.)