Szent szörnyetegek
Milyen egy tipikus színész? Miről lehet felismerni?
– Ez alkati kérdés. Vannak, akiken ezt lehet látni. Igaz, vannak, akikre meg rácsodálkozunk a civil életben, hogy tényleg színészek!
Lobogó haj?! Laza fehér sál?!
– Nem a külsőségekre gondoltam, bár nyilván az öltözködésen is megmutatkozhat, ha valaki színész. Sokkal inkább a magabiztosságra, a határozott fellépésre utaltam. Legalábbis fiatalkoromban, de még főiskolásként is így gondoltam, ilyennek láttam az igazi színészeket. Ez nyilván azzal is magyarázható, hogy a színész állandóan közöl valamit, és megszokja a közönséget, a nyilvánosságot. Én mindig irigyeltem azokat, akik a legváratlanabb helyzetekben sem jönnek zavarba, akik mindig tudnak jókat mondani, akik magabiztosak, határozottak. Persze, nem kell ehhez színésznek lenni... Lám, rögtön ellentmondok magamnak. Önmagam cáfolata vagyok, hiszen én a civil életbe soha nem vittem át, amit színészként tudtam. A színpadon kívül nem használtam fel azokat a szövegeket, jól idézhető mondatokat, amelyeket egy-egy darabnak köszönhetően megtanultam, és éppen abban az élethelyzetben vagy vitás kérdésben komoly érv lehetett volna. Hiába adódott valami hasonló szituáció a mindennapokban, mint amilyet egy szerepben már megéltem, mégsem tudtam úgy reagálni, ahogyan azt egy előadás miatt korábban már számtalanszor átgondoltam, kipróbáltam, begyakoroltam. Ifjúkoromban, a csajozások idején sem hasznosítottam a klasszikusokat…
Gyermekként ki volt ön számára „a” színész? Vagy kérdezhetném úgy is, ki volt a példakép, akinek a nyomában elindult ezen a pályán?
– A pályaválasztás idején sokáig nem tudtam, hogy merre is induljak. A magyartanárom, Velkey Imre biztatására jelentkeztem a színművészetire. Arra nem emlékszem, hogy lett volna egyetlen példaképem a színészek közül. Igaz, Koncz Gábort nagyon szerettem, hiszen sok ifjúsági filmben játszott. De szívesen néztem Darvas Ivánt is, emlékszem, vasárnaponként néztük a tévében az orosz nyelvleckéket. Középiskolás koromig nem voltak igazán színházi élményeim, hiszen vidéken, Cegléden születtem, ott élt a családom.
Megmaradt az első igazi színházi élmény?
– Az első kettőre emlékszem! De azt nem tudom, melyik volt előbb: a János vitéz az Erkel Színházban vagy a Légy jó mindhalálig az Arany János Színházban? Édesanyám tanítónő volt, hozta a tanítványait Budapestre színházba, és én is jöttem velük. Nem tudom, hány éves lehettem, talán elsős vagy másodikos, de az biztos, hogy a többi gyerek idősebb volt nálam, és rettenetesen szégyelltem magam, mert sírtam. Muszáj volt sírnom, annyira fájt a kiszolgáltatottság, az igazságtalanság. Bántott, ahogy a gonosz mostoha megalázta Iluskát, és ahogy Nyilas Misit meghurcolták a reskontó-ügyben… Nagyon mélyen belém égtek ezek az élmények. De arra már nem emlékszem, talán nem is tudtam, hogy kik voltak a színészek.
Nézzük most a vezető színészt! A Szent szörnyetegek esetében az eredeti Jean Cocteau-darabot erősen a jelenhez közelítették. Florent, a darabbeli nemzeti színház vezető színésze szerepét mennyire igazították az őt játszó színészhez?
– Nem hiszem, hogy lett volna ilyen törekvés a dramaturg, Verebes Ernő, vagy a rendező, Dér András részéről. Az viszont nyilvánvaló törekvés, hogy ne úgy tekintsünk a Szent szörnyetegek cselekményére, mint egy valaha Franciaországban megtörtént vagy megtörténhetett esetre. Az átírás, a jelenünkhöz történt igazítás célja csak az lehetett, hogy bárki számára világos legyen: bárhol, bármikor, akár itt és most, mi is kerülhetünk hasonló helyzetbe.
Akár egy vezető színész is?!
– Bárkivel történhet hasonló eset. A szereplők ugyan színészek, de nemcsak a színház világáról szól ez a történet, hanem szerelemről, házasságról, hűségről, hűtlenségről, sikerről, kudarcról, generációs különbségekről… Benne van ebben egy szép, romantikus történet is, ugyanakkor időnként muszáj nevetni a komikus helyzeteken, máskor meg elgondolkodni a lélek mélyét kutató párbeszédeken…
Nagyon sok jól idézhető megállapítás van a szövegkönyvben a színházról, a színészmesterségről. De az nincs benne, ki a vezető színész? Hogy érzi magát – mint a Nemzeti Színház vezető színésze?
– Attól még, hogy visszaszerződtem ide, hogy most, ebben az előadásban a nemzeti színház vezető színészének szerepét játszom, nem azt jelenti, hogy ebben a társulatban vezető színész lennék. Az én felfogásom szerint vezető színész az, aki címszerepek, főszerepek sorát játssza egy adott társulatban.
Nem nehéz újra alkalmazottnak lennie annak, aki már volt vezető?
– Én döntöttem úgy, hogy feladom a kaposvári színház vezetését, hogy több időm maradjon a családomra. Az nagyon jólesett, amikor Vidnyánszky Attila szerződést ajánlott, és 2016-ban visszakerülhettem a Nemzeti Színházba. Nekem érzelmileg is nagyon fontos, hogy a Nemzetiben játszhatok. Beléphettem egy nagyon erős társulatba, ahol ez a második szerepem. Az előző évadban a Csíksomlyói passióban Péter apostol voltam, és az idén megkaptam ezt a főszerepet.
Aki a főszerepeket kapja, az lesz a vezető színész?
– Én inkább „középen álló” színészről beszélnék. Olyan szereplő, aki körül bonyolódnak az események, aki ott van a konfliktushelyzetekben, aki meghatározza a cselekmény menetét. Régebben a prózai színházakban is beszéltek karakterszínészekről, epizódszerepekről… Időnként memoárokban lehet ilyeneket olvasni, hogy nincs kis szerep, csak rossz színész… Ugyan már! Hogyne lennének kis szerepek?! Ezekre is szükség van. És vannak, akik ezekben zseniálisak. Hogy kire milyen szerepeket osztanak, olyan sok mindentől függ! Alkattól, kortól, felkészültségtől, szerencsétől…
A skatulyától?!
– Jogos a megjegyzés! Annak idején azért mentem el a József Attila Színházból Kaposvárra, mert féltem a beskatulyázástól. Sorra kaptam a szerepeket zenés vígjátékokban. Örültem a sikernek, de nem szerettem volna, ha bennragadok ebben a kicsit cukormázas mesevilágban. Mivel prózai szakon végeztem, úgy éreztem, másra is képes vagyok.
„Ez a mi tragédiánk: vagy adódik egy nagyszerű szerep a hozzávaló darab nélkül, vagy egy jó darab, amely fölfalja a színészt” – mondja most a darabbeli felesége, aki szintén színész. Jó darab? Jó szerep?
– Horvai István és Kapás Dezső úgy tanított bennünket, mindennek neki kell futni, minden feladatot meg kell oldani. Áldom a sorsot, hogy hozzájuk kerültem a főiskolán. Talán ennek is köszönhető, hogy bennem nem válik szét, nem választódik el erősen a jó darab, a jó szerep, a jó rendezés… Szerencsére sok jó darabban játszhattam jó szerepet, és persze néha szenvedtem is, mert nem érintett meg a dráma, vagy nem volt jó az előadás…
Peer Gynt esetében sikerült az azonosulás! Peer Gynt élete – az én életem. Ez volt a címe a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglalójának. Még mindig ő van az első helyen?
– Amikor 2002-ben Schwajda György, a Nemzeti Színház akkori igazgatója felhívott, hogy én játszom majd a címszerepet, nagyon megörültem. Peer Gynt, ez az önmagát kereső, álmokat kergető, újabb és újabb célokat hajszoló figura több, különböző élethelyzetbe kerül, és a színészi pályának is az a különleges adománya, hogy több életet is végigélhetünk. Ezért mondtam azt, hogy Peer Gynt élete az én életem.
A Szent szörnyetegekben a darabbeli felesége azt tanácsolja a pályakezdő színésznőnek, hogy tartsa távol a színházat az élettől!
– Én is igyekszem óvni a magánéletemet! Volt olyan időszak, amikor a színház teljesen betöltötte a mindennapjaimat. Az összes energiám a színházra ment el. Másra nem is figyeltem. Most viszont már szeretnék minél több időt a családommal tölteni. Szükség is van rám, hiszen a feleségemmel öt gyermeket nevelünk. Miután megszületett a két közös gyermekünk, mindennél fontosabb lett számomra az apaszerep, ha szabad egyáltalán szerepnek nevezni ezt a csodát. A színházból csak azt viszem haza, amit muszáj.
Az is benne van a Szent szörnyetegek szövegkönyvében, hogy a nagy színész a színpadon játszik, a rossz színész az egész életét végigszínészkedi. Ebben a darabban a színészek a civil életben is állandóan klasszikus darabokból idéznek!
– Színészházaspárok esetében talán gyakrabban előfordul, hogy otthon is idézgetnek a színházban játszott darabokból, bár nem hiszem. Nekem először furcsa volt ez a sok színdarab idézet, de aztán ezek feloldódnak, új értelmet nyernek az előadás során.
Ha máshonnan nem, ebből a darabból azt is megtudhatjuk: a színészek nagyon szeretik, ha magasztalják őket!
– Ki nem szereti, ha megdicsérik?! Mindenkinek jólesik, ha elismerik a munkáját.
Olvassa a kritikákat?
– Nem olvasok kritikákat. Vagy csak nagyon ritkán. Amíg a kaposvári színház igazgatója voltam, igyekeztem mindent elolvasni. Tudnom kellett, mások hogyan vélekednek rólunk, hogyan ítélik meg a társulat színészeit, működésünket. Magam miatt már régen nem olvastam volna semmit. Egy idő után rá kellett jönnöm, teljesen fölösleges erre pazarolnom az időmet. Írjanak bármit, attól még nem fogom másképpen játszani a szerepem. Ráadásul a sok-sok személyes indulat, nyilvánvaló elfogultságok miatt sem akarok a kritikákkal foglalkozni.
Ebben a mostani darabban már a virtuális valóság is erősen keveredik a valódival…
– Erre csak azt tudom mondani, hogy gyakran eszembe jut a kérdés: vajon mi lett volna, ha annak idején nekem is annyi információ között kellett volna eligazodnom, mint amennyi a mai fiatalokhoz eljut. Persze, amikor én még ilyen idős voltam – 1978-ban érettségiztem –, egy hermetikusan elzárt közegben éltem, ráadásul egy vidéki városban, Cegléden. De abba az egyszólamú világba is belekeveredtek a hamis hangok. Nekem szükségem volt segítségre. Ezért reménykedem, bár az is lehet, hogy csak az idealizmusom mondatja velem: a mai fiatalok is meg fogják találni a kapaszkodókat, és fel fogják ismerni, mi helyes és mi nem.
A generációs különbségek is ott vannak a Szent szörnyetegek történetében. A színpadon kívül mennyire érzékeli ezt?
– Időnként eltúlozzák a generációs különbségek jelentőségét. Nekem ez nem okoz gondot. Itt a Nemzeti Színházban sem tapasztalom, hogy ebből bármilyen probléma adódna. Amikor mi voltunk fiatalok, akkor is voltak idősebb kollégák. Már főiskolásként olyan nagyszerű művészekkel találkozhattunk a Vígszínházban, mint Ruttkai Éva, Darvas Iván, Páger Antal vagy Tahi Tóth László. Hozzájuk képest akkor mi voltunk a fiatalok, és mi is habzsoltuk az életet. De aztán – bizonyos kor után – az ember visszafogottabb, csendesebb lesz. Talán még bölcsebb is egy kicsit.
Florent, a Szent szörnyetegek színésze nem akar Hollywoodba menni, nem akar filmet forgatni!
– Ha én lennék Florent, szívesen elmennék Hollywoodba! Én, Rátóti Zoltán itthon is örülnék egy jó filmszerepnek.
Milyen lenne az a jó filmszerep?
– Mint például Máté János ingatlanügynök Miklauzic Bence A zöld sárkány gyermekei című filmjében.
Lenne közte akár napi sorozat is!? Szomszédok? Életképek?
– Ezeket a sorozatokat szerettem. Tudom, sokan vannak, akik fanyalognak, ha ezek szóba kerülnek, mégis szívesen nézik az ismétléseket is.
Hősünk, Florent azt mondja: „Rühellem a médiát!” Elutasítja a reklámot, a hírverést. Florent nem szereti a sajtót!
– Én sem! Utálok magamról beszélni. Nem szeretem ugyanazt elmondani újra és újra, hogy miért szeretek gitározni, és hogy kerültem az Őrségbe, vagy miért lettem polgármester, aztán színházigazgató… Néha már unom saját magamat. Az alkotás folyamatáról pedig nem könnyű beszélni. De be kell látnom, hogy szükség van a sajtóra, a hírverésre. Hiába csiszolunk mi mindennap egy gyémántot, ha senki sem tud róla. Persze, nagyon igaza van a darabbeli színésznek, amikor azt mondja, az elhamarkodott nyilatkozatok tönkre is tehetik a művészi renomét. „Kikottyantunk ezt, azt, és vége, már nem mi irányítjuk a saját sorsunkat.” Ezért nem szeretek nyilatkozni, ezért vállaltam olyan nehezen ezt a beszélgetést is.
Mi tagadás, én is féltem ettől a beszélgetéstől…
– Olyan félelmetes lennék?!
Nem Rátóti Zoltántól, hanem az utóbbi hetek hírei miatt féltem…
– Tudtam, hogy szóba kerül a zaklatás! Poénkodtunk is a kollégákkal, hogy biztos erről is beszélnem kell majd a Cocteau-darab kapcsán.
A Cocteau-darab azzal kezdődik, hogy egy fiatal lány beállít ennek a bizonyos vezető színésznek a feleségéhez, hogy az asszony férje az ő szeretője. Igaz, utána azt is mondja, hogy hazudott…
– Nem derül ki egyértelműen, hogy mikor mondott igazat ez a lány. A szerző is csak lebegteti a megcsalás gyanúját. De zaklatásról a Cocteau-darabban nincs szó. És az előadás sem akar reagálni ezekre a napi hírekre.
A Szent szörnyetegek szereplői színészek. Szentek vagy szörnyetegek?
– Az én értelmezésemben a színpad szentségéből kell kiindulnunk. Innen erednek azok a katartikus élmények, amelyek a megtisztuláshoz, a feloldozáshoz vezetnek. Néha persze szörnyű helyzeteket kreálunk, de ha sikerül felmutatnunk a hihető igazságokat, akkor értelme lesz annak, amire feltettük az életünket.
Filip Gabriella
| fotók: Eöri Szabó Zsolt
(2017. december 8.)
