Egyfajta sajátos hommage-sorozatot indított az ifj. Vidnyánszky Attila-Vecsei H. Miklós alkotópáros, amelynek előző darabját Bartók és Kodály életéből merítve, Ifjú barbárok címen láthattunk két éve, a Színházi Olimpia részeként megrendezett MITEM programjában. A sorozat most folytatódott, ám ezúttal Janovics Jenőt, a ma már sajnálatosan kevéssé ismert egykori kolozsvári színigazgatót és filmest választották céltáblául.
A sorozat szót nem véletlenül írtam, hiszen itt tudatos szériaépítés zajlik, s ezt láthattuk is az előadásban, de az alkotók is megerősítették az előadás után. Az előző rész tartalmából – ezzel a felvezetéssel rögtön megjelent Bartók Béla, ugyanannál az ajtónál, amit már az Ifjú barbárokban is gőzerővel igyekezett bedeszkázni, aztán kisvártatva jelenlegi főhősünkkel is találkozhattunk. A színpadi téren sem változtattak a produkció készítői, ugyanabban a díszletben láthattuk a Janovicsot, sőt, a legvégén ízelítőt kaptunk a következő rész tartalmából is…
Az előbb említett nyitójelenet azt is sejtette, hogy az Ifjú barbárokhoz hasonló stílusú előadásban lesz részünk, ez hamar beigazolódott. A mintegy háromórás produkcióban láthattunk mindenféle őrületet, eszelős filmes castingot színészbravúrokkal, elektronikus zenére néptáncot a Bartókot játszó Imre Éva parádés szólójával, Alien-jelmezes figurákat, és még sok minden mást. Mindeközben mozaikszerűen felsejlettek a 80 esztendeje elhunyt Janovics életének apróbb-nagyobb állomásai és az életúthoz kapcsolódó személyek, például Poór Lili, a színésznő-feleség, Albert Csilla nagyszerű alakításában. Ebben a mindenfajta linearitást mellőző, szabadon asszociáló színpadi kollázsban azért minden lényeges helyzetet láthattunk Janovics életéből, az első világháború utáni román színházfoglaláskor tanúsított helytállását, vagy a bujkálást a zsidóüldözés idején. Az előadás végére aztán ebből a rengeteg apróságból nagyjából úgy állt össze egy koherens kép, mint amikor a fémforgácshoz mágnest teszünk.
Janovics alakjáról már a kolozsváriak sem tudnak túl sokat, nálunk pedig szinte elfelejtették, így az évforduló talán ráirányíthat némi reflektorfényt. Nehéz történelmi időkben tett hitet a kultúra fontossága mellett, színházcsinálóként megalapozta azt a kolozsvári teátrumot, amely máig vezető szerepet játszik a magyar nyelvű színjátszást illetően (erre éppen ez az előadás is példát adhat). Megrendezte a magyar és a világirodalom legnagyobb műveit, és amikor arra szükség volt, nyitott az akkori román kortárs írók, például Caragiale felé is, hogy a két kultúra között hidat építsen. Filmkészítőként pedig a némafilm-korszak kimagasló alakja volt, műhelyéből került ki a teljes magyar némafilmgyártás csaknem egytizede, és többeket indított el Kolozsvárról a világhírnév felé. Felfedezettjei között valóban világnagyságokat találunk, a „Szamos-parti Hollywoodban” kezdte pályáját Kertész Mihály, akinek később Michael Curtiz néven a Casablancát köszönhetjük, vagy Korda Sándor, aki pedig a brit filmszakmát alapozta meg, és az első filmrendezőként ütötték lovaggá a szigetországban.
Janovics életútjának számos tanulságára ébreszti rá ez az előadás az embert, érdekes kérdéseket is felvetve. A címszereplőt alakító nagyszerű színész, Bács Miklós például elmesélte a közönségtalálkozón, hogy mennyire nehéz megérteni és kézzelfoghatóvá tenni, mi az, ami miatt valaki ennyire elkötelezetten áll ki a kultúra mellett, és ha kell, mindent feláldoz az ideáiért, a saját pénzét is beleöli, csak menjen a színház. Ugyanakkor bevallotta, egészen másként érez a kolozsvári (ma a román társulatnak helyet adó) színházépület láttán, amióta ezzel foglalkoztak. „Sohase volt olyan tulajdonérzésem, mint a próbák után. Állok a buszmegállóban, nézem az épületet, és a magaménak érzem, soha életemben nem éreztem, pedig 60 éves vagyok, több mint 40 évet sétáltam mellette, tudtam a sztorit, de most valahogy az enyém lett és fáj.” – mondta Bács Miklós. Ifjabb Vidnyánszky Attila rendező is erről beszélt, hogy ma már nagyon nehéz érzékeltetni, azt a tisztaságot és odaadást, ahogyan a színházra, a művészetre, kultúrára tekintett Janovics. „Az én felismerésem, vagy amit nekem adott Janovics életútja, az a színészekhez és a színházhoz való hozzáállásban egy olyan fajta visszaigazolás, hogy az a fajta szenvedély, amit ő képviselt, talán mindent felülír.” – fogalmazott a rendező.
Érdekes kérdés lehet, hogy vajon milyen munkát végzett volna Janovics Jenő „szebb időkben”, egyáltalán vannak-e ilyenek? Rossz időben volt rossz helyen, vagy éppen ellenkezőleg, éppen jó helyen volt a megfelelő időben, hogy megmutassa, mire képes egy elkötelezett kultúracsináló. Például arra, hogy máig tanítson bennünket. Persze sok dolog kimaradt ebből az igazán fordulatos és elképesztő életútból, de nem is ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy egy új generáció tanulja meg az előadás alkotóinak köszönhetően ezt a nevet és talán merít majd Janovics szellemiségéből, amit viszont sikerült felidézniük a készítőknek, méghozzá igazán szórakoztató formában.
Ja, és felkészül: Ady Endre…
Ungvári Judit
(2025. május 12.)