MITEM12 krónika 17.
A MITEM rendszeres látogatói megszokhatták már, hogy a fesztivál a kortárs színházi előadások mellett folyamatosan mutatott olyan teátrális formákat is, amelyek valamilyen ősi hagyományt éltetnek tovább. Szerepelt így a találkozón már koreai gyászszertartás, az olimpiai programban láthattunk indiai kathakálit és tibeti operát, most pedig egy ezeréves múltat idéző kínai opera járt itt, Budapesten.
Azon töprengtem, vajon mi lehet az a tényező, ami miatt ezek a több száz, akár ezeréves színházi formák még ma is működnek, és itt nem a társadalmi működőképességre gondolok. Sokkal inkább arra, ami az emberben belül működőképessé teszi ezeket a régi korokból visszaköszönő, végletekig csiszolt, ugyanakkor nagyon kötött formákat. Mert az kétségtelen, hogy a mai nézőre is hatnak, földrajzi helytől és kultúrától teljesen függetlenül, és talán több ez, mint az egzotikum iránti puszta kíváncsiság. A huszadik század elejének avantgárdja, például Brecht is megmerítkezett a távol-keleti színjátszásban, és a kortárs alkotók legjelentősebbjei is folyton vissza-visszanyúlnak az ilyenfajta formalizmushoz. Nem kell messzire menni, a MITEM-en többször vendégül látott Eugenio Barba remek példa erre. Részben neki, az ő hatásának köszönhető, hogy a kathakáli különleges világát is megtapasztalhattuk a fesztiválon két éve. A forma varázsa azt hiszem az, hogy felidézi bennünk a nagyon ősi közösségélményt, amely a nyugati társadalmakban már csak nyomokban van meg. Azt a „tábortűz-élményt”, amelynek köszönhetően néhány órára megélhetjük alapvető emberi mivoltunk fontos tapasztalatát az együttlétről. Mindemellett ezeknek a formáknak szinte mindegyike utat nyit az ég felé is, és ez a másik legfontosabb alapélmény, hogy spirituálisan nyitott lényként vagyunk jelen a világban. Az ősi színházi formáknak ez adja a varázsát, a rítus, a szertartás iránti kollektív igényünk.
A most látott kínai opera retrospektív időutazása annak ellenére megmaradt, hogy Kínában az elmúlt évtizedekben finoman mondva nem kedvezett a rendszer a múltidézésnek. A címszereplőt alakító Hui Minli színész-igazgató arról beszélt a közönségtalálkozón, hogy a 1912-ben alapított színházuk a kínai dráma első játszóhelyének számít, amely állami védettséget élvez és a kínai világörökség része. A Qinqiang (csincsiang) opera hatalmas múltra tekint vissza, Sanhszi, az a város, ahonnan jöttek szintén gazdag örökséggel bír ezeknek a daraboknak a játszását illetően. Azt mondta, több mint 800 ezer kiadványuk van a könyvtárban, ebből a gazdag gyűjteményből merítenek. Nagyon sok történelmi, irodalmi művet játszanak, az utóbbi időszakban pedig kimondottan „patrióta szellemű” előadásokat tartanak, ez a Zhaojun (Csao-csün) utazása című darab is ebben a szellemben fogant. A történet a Han-dinasztia korából származik, amikor a történelem egyik legszebb kínai hölgye, Vang Csao-csün érdekházasság révén a Hun Birodalomba került, magával vitte a kínai kultúrát, a szövés tudományát, az írást, mezőgazdasági tudást. Azzal vált híressé, hogy a nomád néppel békét tudott teremteni. Magának a darabnak is több mint ezeréves története van – hangsúlyozta az igazgatónő.
A közönségtalálkozón megtudhattuk még azt is, hogy maga a kínai opera, mint műfaj egészen speciális, hiszen – ahogy láttuk az előadásban – éneklést, recitatív énekbeszédet, akrobatikus mozgásokat, kungfu-elemeket egyaránt tartalmaz, ezeknek az elsajátítását az előadók hosszú időn keresztül végzik. Már gyermekkorukban kiválasztják az erre alkalmas színészeket, akik aztán hosszú és aprólékos munkával tanulják meg a műfaj minden elemét. Hui Minli azt mondta, hogy ő 11 évesen került be a színházba, és kezdett tanulni. Az is kiderült még, hogy a kínai operának 368 fajtája van, és több tízezer színész foglalkozik ezzel szerte Kínában. A most látott Jisu Színház társulatának is 171 tagja van. Olyannyira népszerűek a kínai operadarabok, hogy a közönség jó része kívülről fújja a dalokat – ez is elhangzott a találkozón.
Ungvári Judit
(2025. május 26.)
