MITEM12 krónika
Zajos siker, állótapsos fogadtatás, lenyűgöző látvány, letaglózó energiák. Két alkalommal mutatta be Az Ég fia című produkcióját Mongol Nemzeti Dráma Színház a budapesti Nemzeti Színházban. A MITEM nyitányaként látott előadás arra is bizonyságul szolgált a nézőknek, hogy időről időre érdemes megszólítaniuk a fesztiválszervezőknek a tőlünk földrajzilag távollévő, ám szellemiségükben közel hozható kultúrák színházait is.
Nem csupán a számunkra egzotikusnak tűnő színházak és témák megismerése lehet a célja ezeknek a kulturális találkozásoknak, hanem – mint ahogy most is történt – a saját kultúránkkal, a saját világunkkal való szembesülés is. A mongol színház egy olyan témájú előadást hozott el Budapestre, amely bátran próbál identitást építeni a múltból a jelenben, felvállalva mindenfajta ezzel járó kockázatot…
A kortárs szerző, Cognemeh Bitogtohiin által írt darab, Az Ég fia a Hun Birodalom idejébe kalauzolja a nézőket, Tümen Sánjü uralkodásának végére, amikor is a birodalom ereje éppen meginogni látszik, a nyugati határain ellenséges népek törnek be, s a szeszektől folyamatosan bódult uralkodó a fenyegetések elhárítására különböző javakat küld a szomszédaihoz, egyes esetekben még túszokat is. Így küldi el fiát, Modunt is, miközben belső köreiben „udvari ármánykodás” is, a fiatalabb feleség ugyanis próbál a saját csemetéje javára előnyöket kovácsolni, Modunnal szemben. Az alaphelyzet egyszerre emlékeztet egy shakespeare-i királydrámára, de akár a saját történelmi szituációinkra is, az államalapítás korából. Mert, mint később kiderül, itt is ez zajlik: Modun lesz az, aki a Hunnu Birodalmat „kikiáltva” az első mongol államot létrehozza. Ám ezt csak testvérharc és személyes áldozatok árán tudja megteremteni – ez a problematika akár a mi Bánk bánunkra is rímel, hiszen neki is választania kell országérdek és magánéleti boldogság között.
Az előadás rendezője, Namnan Naranbaatar rendkívül impozáns színpadi adaptációt álmodott meg a drámaíró műve nyomán, állítólag az eredeti verzió (2011-ben) több, mint ötórás volt, itt és most a budapesti közönség ebből egy három és félórás változatot láthatott. A színpadképek festőiek, látványosak, a díszlet rendkívül impozáns, ugyanakkor funkcionálisan könnyen alakítható a különböző helyszínekhez. Nagyot tetszett például a trónus alapjaként is szolgáló, kiterített, fémlemezes transzparens, amely az előadás egy fontos dramaturgiai pontján, Modun hódító harcossá válásakor sassá alakult át. A Tüdevdorzsiin Ganhujág tervezte díszletek és jelmezek is gyönyörűek, meseszerűek, de autentikusak és aprólékosan kidolgozottak. A látványt parádés fényhasználat és animáció is kiegészítette. Vizuálisan egészen szemet gyönyörködtető volt a mongol produkció.
A teatralitását tekintve a legizgalmasabb számomra az volt, ahogyan a több mint kétezer évvel ezelőtti epikus történetet a modern technikai elemekkel, vagy az autentikus zenei hangzást a mai zene eszköztárával elegyítették. A koreográfia is hasonlóan próbált egyszerre régies és kortárs lenni. Európai szemmel nézve mindig izgalmas a távol-keleti formalizmussal való találkozás, a szereplők karakterisztikájában, jellemzésében a mi megszokásainkhoz képest már jó ideje idegenül ható stilizáció, vagy a színpadképben és a mozgásokban egyaránt megjelenő gazdag szimbólumhasználat ebben az előadásban is erőteljes volt.
Az elején már ejtettem szót az identitásépítő bátorságról. A mongol előadás fontos tanulsága, hogy fel lehet vállalni azt a fajta identitásépítést, ami most nálunk épp a Hunyadi-sorozat kapcsán áll mindenféle viták kereszttüzében. A dráma hőse, Modun, időszámításunk előtt 209-ben létrehozott egy olyan birodalmat, amit az első mongol államként azonosítanak be sokan manapság. Nyilván vannak, akik ezt vitatják, vannak, akik ezt túlzásnak gondolják, de ez ebben az esetben nem érdekes. A mongol „államalapítás” 2220. évfordulójára készült dráma és előadás megteremti a hőst, a hivatkozási pontot, és felmutatja azt a következő generációknak, hogy miért „érdemes” mongolnak lenni. Megteremti a saját hőst, méghozzá igényesen elhelyezve azt egy olyan közegben, amely a múlt szimbolikájából táplálkozik. A mongol lovak mindig hazatalálnak – mondja a rendező később egy interjúban… Mert gyökerek nélkül nem maradnak meg a népek sem, ezt hallhatjuk az előadásban is.
Ungvári Judit
(2025. április 28.)
