Gigantikus összegzés egy színházi mestertől – így lehetne összefoglalni azt az estét, amelyet Theodórosz Terzopulosz és az Oreszteia társaságában tölthetett a közönség. A világhírű görög rendező Aiszkhülosz trilógiájából készített színpadi változatát óriási sikerrel mutatta be a MITEM-en.
A mintegy három és fél órás, hatalmas produkció jellegzetesen terzopuloszi: impozáns, kontrasztos színezetű színpadképek, szikár történeti váz, a kórus erőteljes használata, átlényegült színészi jelenlét. Minden lényegretörő és egyértelmű, a görög mester teljesen sallangtól mentesen képes beszélni igazságtételről, bosszúról, gyötrődésről. Ugyanakkor az egész olyan, mint egy manifesztum: a kiszolgáltatottaké, az egyszerű embereké, akiknek nevében mélyen elítéli a hatalmasok (többnyire nem számukra) véres játékait. A tipikus terzopuloszi színpadi jelekbe foglalt társadalomkritika szokott módon nagyon erős: a kórus tagjain taposó Agamemnón, a véres leplek, az arab gyászdalt éneklő Kasszandra vagy a trilógia végén megjelenő hangmontázs, amelyben légvédelmi szirénákat, gépfegyvereket, tőzsdei információkat és közel-keleti siratókat is hallani. Minden tisztán és világosan érthető, „welcome to the new world” – hangzik a szózat. Terzopulosz a társadalom mindenkori működéséről, általában az emberről és napjainkról is beszél a két és félezer éves történet ürügyén.
Nem véletlenül ezen keresztül, hiszen az Oreszteiából a legnagyobb alkotók mind elkészítették a sajátjukat, Brecht, Heiner Müller és Beckett is színre vitte a maga verzióját. Az elemzők a görög rendező 2024 nyarán Epidauroszban bemutatott előadása előképeként Luca Ronconi disztópikus Oreszteiáját említik 1972-ből, Peter Stein 1994-es és Romeo Castellucci 1995-ös feldolgozásaival együtt. Ezekről aztán később a Mester is említést tett a közönségtalálkozón. Ahol egyébként egy érdekes polémia is kialakult Karsai György klasszika-filológus és a Theodórosz Terzopulosz között. Karsai György szerint ugyanis hiányzott az Eumeniszek című harmadik részből Élektra alakja, illetve a második részben a felismerés nem történt meg, mert nem szerepelt ott a szőttes. Miután a görög rendező erre azt válaszolta, hogy a harmadik részben nem szerepel Élektra, és a felismerés is megtörténik, majd elkezdett a dráma és a tragédia különbségéről beszélni, a klasszika-filológus közbeszólva, a dráma, mint műnem és a tragédia, mint műfaj viszonyát kezdte feszegetni. Erre a 80 éves görög rendező kissé indulatosan reagált, mondván, ha előadást akar tartani, annak máshol van a fóruma… A polémiának volt azért jótékony hatása is, hiszen alkalmat adott arra, hogy a görög mester kifejtse a tragédiával kapcsolatos ars poeticáját. Terzopulosz olyasmiről beszélt, hogy a tragédia olyan, akár a „mindenség elmélete”.
„Amikor egy ókori darabot előveszünk, akkor a tragédiát nem szó szerint visszük színre. Az alkotóművész máshogyan működik, mint a bölcsész.” – hangsúlyozta Terzopulosz. Szerinte a sok hozzátett információ nem igazán segíti az embert, ha a tragédia magját, a lényegét akarjuk megtalálni. A görög alkotó úgy vélte, hogy Európa a tragédiát drámaként értelmezi, de a dráma egészen más, ott el lehet hagyni a kórust, mert az pusztán a szereplők közötti társalgásról szól. „A ma esti előadás egy rituális előadás, az Istenhez, Dionüszoszhoz szól. Megnyitja az ember hangját, ami elér a végtelenségig, ebben lehet érzékelni a felemelkedést, az emberi nagyságot. A drámában nem létezik Isten, a helyét átvette a polgármester vagy a miniszterelnök. A tragédiában viszont az Istent szólítjuk.” – fejtette ki Theodórosz Terzopulosz. „A tragédia problémája ontológiai és nem társadalmi. A tragédia megpróbál rendet rakni a káoszban. Próbál mértéket adni a mértéktelennek. Harmóniát, amiben nincs harmónia. A tragédia egy végtelen út.” – fogalmazott a görög rendező, hozzátéve: „Ez a nagy örökség, ami mindig is mai, egy olyan seb, ami vérzik évezredek óta.” Terzopulosz beszélt arról is, szerinte a színházi műveltség alapja a tragédia. Mert megnyílnak a határok, a művész folyamatosan kérdéseket tud feltenni, de ezek sokszor megválaszolatlanok maradnak. Ma ugyanakkor olyan időszakban élünk, amikor nagyon könnyen adunk válaszokat minden kérdésre – fűzte hozzá.
A Klütaimnésztrát játszó Szofia Hill, csatlakozva a rendező által mondottakhoz, arról beszélt, hogy a tragédiában nem a történet a lényeg, hiszen ez nem egy sorozat. A közönség ismeri jól a tragédia történetét és szerinte nem az eseményekre kíváncsi, hanem azért megy a színházba, hogy a különböző változatokat megnézze és tanuljon belőlük, elgondolkodjon az alapvető létkérdéseken. Terzopulosz hozzátette még, hogy a közönség a különböző rendezői megközelítésekre is kíváncsi, hiszen nagyon más verziót állított színpadra Stein vagy Castelucci, de az is nagyon más, amikor Jan Fabre foglalkozik a tragédiával, neki is megvan a saját olvasata. „Ez az, ami gazdagít minket, hiszen nem egyféle dologról van szó. Ez nem szocialista realizmus.” – fogalmazott Terzopulosz, aki szerint a tragédia a mindenségről szól.
Ungvári Judit
(2025. május 13.)
