MITEM12 krónika 6.
Fanyar humorú, groteszk játék, amely egy végletekből összeálló, vérben és erőszakban fogant ország születését tárja elénk. Mexikó ismét letette névjegyét a MITEM-en, két évvel ezelőtt már láthattunk az óceánon túlról érkező előadásokat, és ezúttal is megvillant a budapesti közönség előtt az az erőteljes expresszivitás, amely a mexikói színháznak – úgy tűnik – sajátja. Felkavaró, elgondolkodtató előadást láthattunk.
Az összekötő kapocs Aurora Cano, aki két éve már rendezőként és színészként is bemutatkozott a magyar közönség előtt, a Moszkva című, általa színpadra állított, a Három nővért Mexikóira értelmező Csehov-adaptációja óriási sikert aratott a Nemzeti Színházban. 2022 óta a Mexikói Nemzeti Színház Társulatának művészeti vezetője, ebben a műhelyben, mint ki is derült a közönségtalálkozón, bátran nyúlnak a kísérleti színház eszközeihez.
A most látott darabot azonban nem ő jegyzi, hanem a mexikói középgenerációs rendezők egyik legjobbnak tartott alkotója, Martín Acosta, aki egy nagyjából ugyanebbe a korosztályba sorolható, szintén nagyon ismert író, forgatókönyvíró és színész, Carlos Pascual tollából származó darabot állított színpadra. Ez a mű meglehetősen tabudöntögető módon kutakodik a mexikói identitás körül, hiszen témájául a hittérítést és az ősi indián kultúrák többnyire erőszakos felszámolását választotta.
Az Új-Spanyolországban játszódó darabban az őslakosok nem éppen zökkenőmentes megtérítése zajlik, láthatjuk az ősi kultúrák nem egyszer erőszakos és véres vonásait éppúgy, mint ahogy érzékeljük a térítők sokszor hasonlóan erőszakos módszereit is. A látszólag áthidalhatatlan vallási különbözőségeket, amelyek aztán valamiféle furcsa, szinkretikus egységbe olvadnak össze, amelynek máig legerősebb szimbóluma az indián szövetre, a tilmára festett Guadalupei Szűzanya képe, amely megidéződik az előadásban is. A középpontban egy ferences és egy domonkos szerzetes áll, akik színházi eszközökkel igyekeznek téríteni az őslakosságot, s megpróbálják rávenni az indiánokat, hagyják abba az emberáldozatokat. Rögtön az előadás elején szembesülünk ennek a törekvésnek a groteszkségével, amikor egy áldozatbemutatás kapcsán fölmerül a kérdés: miben különbözik ez a bibliai Ábrahám és Izsák történetétől? Ehhez hasonló néhol egészen abszurd helyzetek „relativizálják” a barbárság fogalmát és fogalmaznak meg nagyon fontos kérdéseket a mexikói identitás kapcsán.
Az alkotók szándéka nyilvánvalóan az, hogy leszámoljanak a hamis mítoszokkal. „A szerzetesek által végzett zökkenőmentes evangelizáció nagyrészt szintén mítosz.” – nyilatkozta egy helyütt a darab szerzője, s bizonnyal ezért került be a darabba ez a gondolat is: „Mit számít, ha az egyik hazugságot egy másikra cseréled?” Az eltérő kultúrák nézőpontjainak markáns szembesítése, a vallási felfogások ütköztetése, a különböző narratívák megjelenítése ugyanakkor ebben az előadásban nem valamiféle filozofikus eszmefuttatásokon keresztül, hanem a helyzetek groteszksége révén szól a nézőkhöz, és ez a humorral jócskán átitatott, hús-vér valóságosság szerintem sokkal szemléletesebb és jobban el is gondolkodtat.
Legfőképpen azon, hogy nekünk, kívülállóknak vajon mit üzenhet ez a furcsán létrejött sajátos identitás, amely – ahogy az előadás is kevert nyelven szól hozzánk – a maja, az azték és az európai, jelesül a hispán kultúra elegyéből született mintegy fél évezreddel ezelőtt? Bár nekünk, magyaroknak talán nem nehéz akár párhuzamot is látni a „barbár pogányság” kereszténnyé válása kapcsán. Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy az idei színházi találkozón a kisebbségi előadásokat most leszámítva, az elején látott mongol produkció és most ez a mexikói is valahogy a nemzeti identitás megfogalmazására vállalkozott, előbbi a Hunnu Birodalom, utóbbi az indián örökség nyomán. Izgalmas elgondolkodni azon, vajon ez az önmegfogalmazási késztetés mennyire tendencia ma a színházi világban?...
Ungvári Judit
(2025. május 6.)
