Misima Jukio: Az elcserélt legyezők

HANAKO       őrült lány

DZSICUKO     vénlány

JOSIO             fiatal férfi^[1]

 

Dzsicuko műtermében. Ősz. Délutántól szürkületig. A szobában rendetlenség, annak jelei, hogy utazásra készülnek. Dzsicuko egy karosszékben ül és újságot olvas. Félreteszi, idegesen felpattan, majd újra leül, és folytatja az olvasást.

 

ELSŐ JELENET

Dzsicuko

 

DZSICUKO Minden hiába volt, minden hiába! Legszívesebben szétszaggatnám ezt az újságot… De ha szét is tépem, az sem javít a helyzetemen. Legjobb lesz, ha úgy olvasom fel, mint bárki más, hangosan, élvezettel, akárha egy idegen életéről olvasnék! Úgy olvasom fel, mint a jól nevelt leány, aki étkezés után ezzel szórakoztatja szüleit: apját, aki azt hiszi, hogy az emberiség boldogtalansága az ő családját nem érheti utol, és anyját, aki úgy gondolja, hogy a férjén kívül nem létezhet férfi a világon. (A jelen nem levőkhöz szól.) Gyermekkori otthonomban élő gazdag és megértő Édesapám, Édesanyám! Lányotok, akire annyira büszkék vagytok, a negyvenéves vénlány, aki festészeti tanulmányaihoz még mindig pénzt küldet magának, érdekes hírt fog most felolvasni nektek. (Olvas.) „Egy őrült leány összetört szíve. Szerelmi história az Inokasira vasútvonal^[2] egyik állomásán… Ha esik, ha fúj, a gyönyörű őrült leány mindig ott ül az állomás várótermének egyik padján, és egy legyezőt ölel magához. Lopva feltekint az állomásról távozó férfiak arcára, majd csalódottan ül vissza a padra. Riporterünk kérdésére válaszolva elmondta, hogy ez egy elcserélt legyező. Réges-rég egy férfi legyezőt cserélt vele, így adván tanúbizonyságát, hogy eljön a nap, amikor újra találkozhatnak. Kezében a férfi legyezője, rajta havas tájkép, míg az ő holdvirágokkal díszített legyezője a hűtlen férfihoz került. Mivel a férfi azóta sem jött el, a lány addig epekedett, addig várakozott, amíg végül megőrült. A lányt Hanakónak hívják, és az állomásfőnök szerint az állomáshoz közeli negyedben, a harmincötös számú házban, Honda Dzsicuko festőnővel él együtt.” Itt áll, Honda Dzsicukóval él együtt… Minden hiába volt! Hiába döntöttem úgy, hogy nem mutatom meg a világnak a Hanakóról készült képeimet, hogy nem küldöm el őket kiállításokra! Pedig ha ezeket sorra beadtam volna, biztosan kiválasztják valamelyiket, esetleg kapok valamilyen rangos díjat… De amióta megismertem Hanakót, csak olyan képeket adtam be, melyekből hiányzott az igazi szenvedély – így egyik csalódás ért a másik után… De mindezek ellenére úgy döntöttem, nem engedhetem el Hanakót! Mindezek ellenére… (Közben ollóval szétvagdossa az újságot apró darabokra.) De tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap. Hanakót nem tudtam bezárni. Ha bezárom, mára elszállt volna belőle az élet, akár a piacon vásárolt, kalitkába zárt tücsökből! Nem tehettem mást. Így terjedhetett a szóbeszéd a lányról, aki soha nem engedi ki kezéből a legyezőjét. Így jut majd el a hűtlen férfi, Josio füléhez is! (Felpattan, magából kikelve.) Igen, el kell utaznunk! Minél előbb el kell innen menekülnünk és minél hosszabb időre el kell rejtőznünk, amíg a hírverés el nem ül, és vissza nem térhetünk! Az a férfi akkor régen valószínűleg hazudott Hanakónak, úgyhogy talán félni sem kell, hogy eljön érte – de talán hiúságból mégis felkeresi! Még ma este elutazunk. Nem tehetünk mást! Kettesben, valahová messzire… És ha utánunk jönne (nevet), inkább haljunk meg! Úgy van! Az lenne a legjobb! (Elkezd csomagolni.)

 

MÁSODIK JELENET

Dzsicuko, Hanako

 

DZSICUKO (nyugodtságot tettet) Á, hazaértél!

HANAKO (belép – roppant szép lány, de kissé sok rajta a smink, és piszkos ruhákat hord –, nagy, széttárt legyezőt ölel magához, rajta téli tájkép) Ugye, nyitva hagyhatom az ajtót, hogy Josio azonnal be tudjon jönni, ha megérkezik?…

DZSICUKO Persze, nyugodtan. Most még szabad. De ha eljön a tél…

HANAKO Ősz… Őszi legyező, őszi legyező, őszi legyező… (Sír.)

DZSICUKO (megöleli) Ne sírj! Josio egyszer biztosan visszajön érted!

HANAKO Ma is, ma is vártam őt az állomáson, mindig várom, mindig… Arra születtem, hogy várjak, igaz? Láttam a vonatról leszálló emberek arcát. Egyik sem az övé volt. Másik ember arca volt mind. Ha nem Josio arca, akkor számomra nem is tűnik élő emberi arcnak! A világon minden férfi arca halott arc! Mert mind csak koponya! Az állomásról csupa táskát vonszoló, koponyafejű ember jött ki! Elfáradtam. Mondd, Dzsicuko, ugye ma megint egész nap vártam?

DZSICUKO Én még soha, semmire sem vártam.

HANAKO Mert neked nem is kell. Neked nem kell várnod semmire. De vannak olyan emberek a világon, akikre várni kell. Én, én minden porcikámmal csak várok. A holdvirág a holdvilágban, a hajnalka hajnalban virágzik, én mégis várok, akár a tűlevelű fenyő, igen, a testem belül csupa szúrós tűlevél. Mondd, az élet annyiból állna, hogy az ember vár és várat magára? Mi lesz velünk, ha élni csak annyit jelent: várni? (Saját testére mutat.) Ez volna az én testem? Nyitott ablak vagyok? Nyitott ajtó? (Az ajtóra mutat.) Mint az az ajtó… Lehet úgy élni, hogy nem alszunk? Egy álmatlan bábu volnék?

DZSICUKO Istenem, olyan szép vagy! Nem tudom elképzelni, hogy létezhet nálad szebb ember a világon! Mások inkább minden ablakot tárva-nyitva hagynak, hogy huzat támadjon, cserélődjön a levegő… És ezért nincs veszítenivalójuk. De neked egyetlen ablakod van. A világon minden ezen az ablakon keresztül hatol beléd! Nincs nálad gazdagabb a világon!

HANAKO (nem figyel) Ma megint egész nap azon a fapadon ültem. Olyan kemény az a pad! Puha füvön ülve akartam várni őt! Amikor megjön, én azonnal felpattanok, ő leporolja majd a kimonómat, és azt mondja: „Nahát, így megfogta a ruhádat a fű zöldje!”

DZSICUKO Szeretem a meztelen testedet. Azelőtt soha nem láttam olyan tiszta, gazdag meztelenséget, mint a tiéd. A melled, a hasad, a combod… A sok várakozásnak meglett a gyümölcse!

HANAKO Tessék?

DZSICUKO Azért, mert vártál, megteltél a világ minden szépségével! Más nők egy reggel arra ébrednek, hogy elvesztették a mellüket. De a tiéd akkor is ragyogni fog! A tested dísze, csodálatosan illatos. A férfiak küzdenek érte, el akarják nyerni – neked pedig csak várnod kell!

HANAKO (nem figyel) Tavasz, nyár, ősz… A nyár vagy az ősz köszönt be előbb? Ha a legyezőm itt lenne velem, akkor eljönne a nyár, igaz? (Játszik a legyezővel, széttárja és összecsukja.) Milyen boldog lennék, ha elolvadna a hó mintázata ezen a legyezőn. (Összecsukja.)

DZSICUKO Hanako, mit szólnál, ha most elutaznánk?

HANAKO (eltúlzott mozdulattal a feje fölé tartja a legyezőt) Miért? Miért?

DZSICUKO Hogy megkeressük Josiót! Mi lenne, ha még ma este elutaznánk, minél előbb? Így nem kéne többet várnod, hanem egész Japánt bejárhatnánk és kereshetnénk! Faluról falura, városról városra. Ha elutaznánk ketten együtt, micsoda kaland lenne! Nemsokára itt az őszi falevelek évszaka! A hegyek vörösen izzanak! Szeretném kicsit megsápadt arcodat újra egészségesnek látni e ragyogás visszfényében! Gyere, ha elutazunk, szívem minden szenvedélyével segítek neked megtalálni őt! Vonatra szállunk, és minden fiatal férfit megszólítunk, hátha ő Josio!

HANAKO Nem… nem…

DZSICUKO Miért?

HANAKO Mert akkor olyan lenne, mintha menekülnénk valami elől…

DZSICUKO (rezzenéstelen arccal) Menekülnénk?

HANAKO Mert neked nem kell várnod! Mert te olyan vagy, akinek nem kell várnia! Azok, akik nem várnak, valójában menekülnek! Én itt várok. Nem hallgatok többé rád. Kérlek, ne légy rám dühös. Mert hát ha abban a városban maradtunk volna, oda talán visszatér! Te mégis elhoztál magaddal ide… (Észreveszi az összetépett újságot a földön.) Ez micsoda? (Hirtelen felkap pár darabkát, Dzsicuko nem tudja megállítani.) Ez micsoda?

DZSICUKO (elsápad) Semmi!

HANAKO Ugye ez hó? Biztosan hó! Piszkos hó… (Egy ideig vizsgálja, aztán szétszórja maga körül.) Nézd, esik a hó! (Tébolyult ravaszsággal.) Már esik a hó, tehát eljött a tél! Nem kell elutaznunk! Gondold azt, hogy ősszel elutaztunk, de télre már vissza is értünk!

DZSICUKO Nem, nem lehet, Hanako, muszáj elutaznunk!

HANAKO Nem… nem…

DZSICUKO Figyelj rám! (Leülteti Hanakót egy székre, a támlára dől, így próbálja meggyőzni.) Te már eleget vártál! Eleget vártál, és olyan szép lettél, hogy ha találkoznál vele, soha többé nem válnátok el egymástól. Érted? Most fel kell hagynod a várakozással, ideje elindulnunk és megkeresnünk!

HANAKO Nem… Én innen el nem mozdulok. Soha többé nem mozdulok el innen. Avilág olyan nagy, bármennyit keresném, soha nem találnám meg. Itt várok rá. Ha én nem mozdulok, egyszer biztosan rám talál. A mozdulatlan csillag találkozni fog a mozgó csillaggal!

DZSICUKO És mi lesz, ha ő is mozdulatlanul vár rád?

HANAKO Te nem ismered a férfiakat.

DZSICUKO Hanako, ne mondj nekem ilyeneket. Kérlek…

HANAKO Ó, hogy elfáradtam! Dzsicuko, te azt sem érted, miért fáradtam el, igaz? Nekem azon a kemény fapadon ülve kell várnom rá. Nap nap után… Elfáradtam. Talán nem látszik rajtam. Mert úgy nézhetek ki, akár egy színes, nagy és fényes rózsa. De valójában nagyon fáradt vagyok. Kicsit lepihenek. Pár percre álomra hajtom a fejem, rám fér egy-két órányi alvás. Közben olyan leszek, akár egy kis alvó sziget. A kikötője a nyílt tengerre néz, ahol nap nap után apró hajó úszik a nyugvó nap mélyvörösén. Erre néz, de nem tart erre, csak várakozik. Igen, olyan leszek, akár a kis sziget, amely álomba szenderült… Nappal is felkel a hold, éjjel is ragyog a nap: azon a szigeten többé nincs szükség órákra. Ahogy nekem sincs mától szükségem órára.

DZSICUKO (sötéten) Miért?

HANAKO Mert így a vonat soha nem indul el.

(Hanako el. Dzsicuko egy ideig mozdulatlanul áll, tekintete megakad a földön heverő papírfecniken, és seprűvel elkezdi az ajtó felé söpörni őket. Amikor ki akarná söpörni őket, észreveszi a férfit az ajtóban.)

 

HARMADIK JELENET

Josio, Dzsicuko

 

DZSICUKO Ki maga?

JOSIO Hanako itthon van?

DZSICUKO (résen van) Itt nem lakik semmiféle Hanako.

JOSIO Itt kell lennie. (Elővesz egy újságot.) A ma reggeli újságban olvastam.

DZSICUKO Az újságban már megint ostobaságokat írnak.

JOSIO (hirtelen belép) Látnom kell Hanakót!

DZSICUKO (már tudja) Egyáltalán kicsoda maga?

JOSIO Mondja meg neki, hogy megjött Josio. Tudni fogja.

DZSICUKO Ez a név valahonnan ismerős. Rosszízű, baljóslatú név.

(Josio hallgat.)

Abban sem lehetek biztos, hogy maga az igazi Josio.

JOSIO Ha kételkedne benne, itt ez a legyező. Az ő legyezője, amelyre holdvirágot festettek.

DZSICUKO Talán csak megtalálta valahol.

JOSIO Sejtettem, hogy ezt fogja mondani. Mindegy, csak engedje, hogy beszéljek vele…

DZSICUKO Tehát elolvasta az újságot, ettől egy szerelmes regény főhősének képzelte magát, és már futott is a lányhoz, akit három éve magára hagyott…

JOSIO Ebben igaza van, teljesen megbízhatatlan ember voltam. De egy évvel ezelőtt, amikor újra a magam ura lettem, visszatértem abba a városba. Ő már nem volt ott. Szóbeszédből tudtam meg, hogy elborult az elméje, hogy nem volt hajlandó többé elhagyni a szobáját, hogy egy festőnő kivásárolta a munkahelyéről és magával vitte Tokióba. Maga volt ez a nő, igaz?

DZSICUKO Igen, én: a festőnő, a közel negyvenéves vénlány! Másfél évvel ezelőtt utaztam abba a városba, hogy vázlatokat készítsek a természetről. Ismerősök elhívtak egy hagyományos étterembe, és ott, a gésák között hallottam a róla szóló pletykákat. Hogy azon a nyáron jött egy fiatal vendég Tokióból, és a férfi találkozásuk után egy legyezőt adott neki bizonyítékul, hogy egyszer visszajön érte. Onnan kezdve úgy élte az életét, hogy csak a férfit várta, és mindennap, amikor a legyezőre tekintett, a férfira gondolt. Többé nem hagyta el a szobáját, a madám ezért zaklatta őt, míg végül szegény megháborodott. Meghallottam ezt a történetet, és megkértem őket, hadd látogassam meg. A lány sötét, börtöncellaszerű szobájában ült, fejét lehajtotta, kis fehér kezében szorongatta a legyezőt, és úgy tűnt, észre sem veszi, hogy beléptem. Amikor megszólítottam, végre rám nézett. Az arca ártatlan és gyönyörű volt, mintha a hold fényes udvara vette volna körül. Első pillantásra beleszerettem. Miután kiváltottam és magammal hoztam Tokióba, fogadalmat tettem: soha nem hagyom, hogy ezt a lányt elragadja tőlem az a hűtlen férfi!

JOSIO Tehát maga vigyázott rá ez alatt a másfél év alatt?

DZSICUKO Ne beszéljen úgy, mintha a maga tulajdonára vigyáztam volna!

JOSIO Nem hagyja, hogy beszéljek vele… Ezek szerint maga nem az ő boldogságát akarja?

DZSICUKO Én ugyanazt akarom, amit ő akar. És ő nem akar boldog lenni!

JOSIO (merészen mosolyog) Akkor mit szólna ahhoz, ha csak azért jöttem volna ide, hogy újra boldogtalanná tegyem?

DZSICUKO Az ő boldogtalansága gyönyörű és tökéletes. Senki sem zavarhatja meg.

JOSIO De hisz akkor nincs mitől félnie, engedhetné, hogy találkozzak vele.

DZSICUKO Félni? Igen, féltem a boldogságomat.

JOSIO Végre felfedi a valódi szándékát!

DZSICUKO A magához hasonlók nem érthetik az én boldogságomat! Olyan nő vagyok, akit senki sem szeret! Egészen kislánykorom óta így van ez. Ezért nem várok semmit az élettől. Mindig is egyedül boldogultam. De ez nem minden! Idővel rájöttem, hogy ha találnék is valakit, aki szeret, a szeretetéért cserébe meggyűlölném. Megbocsáthatatlan bűn, ha egy férfi engem megszeret!… Ezért kezdtem olyan életet élni, amilyet álmaimban láttam. Rabul ejtettem egy lányt, aki szíve mélyéből szeret valakit, de nem engem. Mit szól hozzá? Ő az a páratlanul gyönyörű ember, aki helyettem éli meg a reménytelen szerelmemet! Bár ő nem jutalmaz meg a szerelmével, az ő szíve az én szívem.

JOSIO Ez lenne a maga boldogsága?

DZSICUKO Ez.

JOSIO Milyen szörnyű gondolatai támadnak az embernek, ha nem szeretik!

DZSICUKO A szerelem szörnyű, mert nincsenek szabályai. A maga fájdalommentes szerelme is egyszer ilyen szörnyűségessé válik majd! Boldog vagyok, ha a remény tüzével fellobbanthatom az ő pislákoló, könnyen kialvó vágyainak lángját. Az én reményem mellékes.

JOSIO Úgy tűnik, ellenfelek vagyunk a szerelemben. Mondja, maga mit adhat neki? Reményt? Engem használt csalinak. Csak ennyi. De lehet, hogy én az egész világot neki tudnám adni!

DZSICUKO Hazudik. Maga elveszi tőle a világot! A világa apró darabokra hullik majd, és Hanako végül egy ostoba és hamis férj kezébe hull!

JOSIO Mindegy. Ha nem próbáljuk meg, soha nem derül ki.

DZSICUKO Már túl késő, hogy próbára tegye őt! Mert ő már egy ékkő, tökéletes és mozdíthatatlan! Az őrület ékköve. Maga pedig egyszerű kavics.

JOSIO Mondja ki egyenesen! Nem akarja, hogy találkozzon velem.

DZSICUKO Maga el sem tudja képzelni, mire képes egy ember, akit nem szeretnek, csak azért, hogy ne maradjon egyedül. Talán azért, mert magát még sosem hagyták el.

JOSIO Engedje látnom Hanakót!

DZSICUKO Kérem, ne kiabáljon!

JOSIO Ha nem engedi, én akkor is megtalálom!

DZSICUKO Fiatalság, szenvedély… Semmilyen eszközzel nem tudom elvenni az önbizalmát. De nem baj, mert nem teszek eleget a kívánságának. Látja ezeket a csomagokat itt? Maga pont akkor állított be, amikor menekülni készültünk…

JOSIO Hanako azt mondta, hogy el akar utazni?

DZSICUKO Nem, makacskodott, aztán elment lepihenni kicsit.

JOSIO Ez annak a jele, hogy még él benne a régi Hanako.

DZSICUKO Nem, ez az őrület jele.

JOSIO Maga kénye-kedve szerint bánik Hanako betegségével. Így egyszerűbb, igaz?

DZSICUKO Én csak a tébolyult Hanakót ismerem. Nekem így épp elég gyönyörű. Az épelméjű lány banális álmai mára finomodtak; páratlanul nemes és drága álmokká, kemény drágakövekké váltak, amelyekre maga nem méltó már!

JOSIO De azokban az álmokban van hús, van vér!

DZSICUKO Á, ahús! Ne juttasson eszembe ilyen gusztustalan dolgokat!

JOSIO Én semmit sem akarok eszébe juttatni.

DZSICUKO (hirtelen, vadul) De most menjen, menjen innen!

JOSIO Most meg mi baja?

DZSICUKO Félek. Félek.

JOSIO Megértem, hogy fél.

DZSICUKO Mert ha visszanyeri ép elméjét…

JOSIO Maga mellett minden őrült épeszűnek tűnik.

DZSICUKO Ha eldobna és elhagyna…

JOSIO Értem majd elhagyja magát.

DZSICUKO Akkor én meghalok.

JOSIO Ha meghalna, Hanako nem gyászolná. De ha én halnék meg…

DZSICUKO Azt mondja, Hanako gyászolná? Nem, jobb nem is beleélni magam! Haljon meg! Akkor újra lenne értelme a lány életének.

JOSIO És a maga életének! (Szünet.) Erre nem vagyok hajlandó. (A hálószoba felé indul.)

DZSICUKO Ne menjen arra!

JOSIO Hanako! Eljöttem érted!

DZSICUKO Menjen el, vagy öljön meg!

JOSIO Hanako! Hanako!

DZSICUKO (belekapaszkodik) Menjen el! Menjen el!

JOSIO (finoman kibontakozik) Hanako! Itt a legyező! A holdvirágos legyező! (Kitárja a legyezőt, és az ajtó felé int vele.)

DZSICUKO Ne! (Összekuporodik a földön, és a kezébe temeti arcát.)

(Kinyílik a hálószoba ajtaja, megjelenik Hanako. Melléhez öleli a nyitott, hómintás legyezőt.)

 

NEGYEDIK JELENET

Hanako, Josio, Dzsicuko

 

Hosszú szünet. Hanako lassan közelít Josióhoz.

JOSIO Én vagyok az. Sokáig kellett várnod rám, igaz? Bocsáss meg, Hanako. Mindvégig nagyon vigyáztam a legyeződre.

HANAKO Az én… legyezőm…

JOSIO Úgy van, amelyre holdvirágot festettek. És nálad van a hómintás legyező, az én legyezőm.

HANAKO Az én legyezőm… A te legyeződ. Mi történt a legyezővel? A legyezőt kerested?

JOSIO Nem. Téged kerestelek. Hanakót kerestem.

HANAKO Én a legyezőt…

JOSIO Nem ismersz meg, Hanako?! (Kezét a lány vállára teszi, kissé megrázza – ekkor Dzsicuko visszanyeri erejét és feláll. Mozdulatlanul és feszülten figyeli őket.)

HANAKO Josio?

JOSIO Én vagyok az! Én vagyok Josio.

HANAKO (hosszú szünet – fejét alig észrevehetően rázza) Nem. Te nem vagy Josio.

JOSIO Miket beszélsz? Elfelejtettél? Elfelejtettél engem?

HANAKO Nem, nagyon hasonlítasz rá. Teljesen olyan az arcod, mint az álmaimban. De más is. A világon minden férfi arca halott volt, csak Josio arca élt. A te arcod más. Mert a te arcod halott.

JOSIO Én…

HANAKO A tiéd is egy koponya. Egy csontváz arca. Miért néz engem így egy csontos, üreges tekintet?

JOSIO Nézz meg jobban. Nézz meg engem jobban!

HANAKO Látlak! Jobban látlak, mint te engem. (Dzsicukónak.) Dzsicuko, megint meg akartál téveszteni, igaz? Megtévesztenél azért, hogy elvihessél innen, akaratom ellenére. Idehívtad ezt az idegent, és rávetted, hogy Josiónak adja ki magát. Rá akartál venni, hogy ne várakozzak többé, ahogy vártam tegnap is, ma is, és ahogy holnap is várni fogok… Nem tudsz rávenni! Még várok! Még van bennem erő, hogy várjak. Élek! A halott emberek arcát azonnal felismerem!

DZSICUKO (nyugodtan Josiónak) Menjen haza! Jobb, ha feladja.

JOSIO (vágyakozva) Hanako!

Hanako rá se néz, hanem a karosszékhez sétál, és leül szemben a közönséggel. Josio figyeli. Hosszú szünet. Josio hirtelen távozik.

 

ÖTÖDIK JELENET

Dzsicuko, Hanako

 

HANAKO Itt lenni…

DZSICUKO Igen.

(Odakint a nap nyugodni készül.)

HANAKO Este van már, ugye?

DZSICUKO Bizony.

HANAKO Az estét áthatja a reggel, a madarak énekelnek. A szigeten nincsen szükség órákra.

DZSICUKO Bizony.

HANAKO Dzsicuko, mondd meg, miért kéne elutaznunk?

DZSICUKO Nem, már nem kell elutaznunk. Örökké itt maradhatunk.

HANAKO Igen?… Boldog vagyok. De…

DZSICUKO Tessék?

HANAKO Valaki járt itt az előbb, igaz? Ki volt az?

DZSICUKO Járt itt valaki?

HANAKO Igen, biztosan járt itt valaki. Valamit árult, ugye?

DZSICUKO Igen.

HANAKO Hangosan mondott valamit. Nem szeretem a hangos embereket.

DZSICUKO Tudom… Én sem szeretem őket.

HANAKO (ismét a legyezővel játszik) Várok, igaz? Várni, várni… És a nap véget ér.

DZSICUKO Te vársz… Én nem várok semmit.

HANAKO Várok.

DZSICUKO Én nem várok semmit.

HANAKO Várok… Így lesz vége a mai napnak is.

DZSICUKO (a szeme ragyog) Csodálatos élet!

 

Függöny.

 

Fordította: Cseh Dávid

(2025. május 11.)