Hatalmi játékok – MITEM13 Krónika 1. – Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat: III. Richárd

Húsbavágó (szó szerint is), letaglózóan lényeglátó, a világ abszurditásának egyszerre vicces és félelmetes oldalát is megmutató remekléssel érkezett a Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulata a 13. MITEM-re. A nemzetközi találkozó nyitóelőadása erős kezdésnek bizonyult, a budapesti közönség is ovációval fogadta a két UNITER-díjjal büszkélkedő előadást.

A szatmárnémeti társulat produkciója ugyanis a román színházi szakma két legfontosabb elismerését söpörte be tavaly májusban: a legjobb előadás és a legjobb rendezés díját is megszerezte az elmúlt évad végén. Ez minden bizonnyal nemcsak ennek az egy előadásnak szólt, hanem egyúttal azt az évek óta tartó töretlen munkát is dicséri, amellyel ez a társulat építkezik. Ahogy Bessenyei Gedő István, a Harag György társulat igazgatója fogalmazott a közönségtalálkozón, a határszéli kis városban már az is nagy szó, ha Bukarestből odavetődik egy-egy kritikus, hiszen mintegy kilencórás az út a román fővárosból Szatmárnémetiig. Mindezt azért is érdemes megemlíteni, mert – ha úgy tetszik – ennek ellenére tudott óriási figyelmet kiváltani ez az előadás szakmai körökben. A szatmári csapat Budapesten sem először fordult már meg, pár évvel ezelőtt a Sardar Tagirovsky rendezte Raszputyin aratott méltán hatalmas sikert, amelyre a fesztiválközönség még biztosan élénken emlékszik.

Ezúttal is egy kitűnő rendező jegyzi a produkciót: Albu István, aki egy nagyszerű kísérleti műhelyből, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházból épp most igazolt át a kitűnő sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatói pozíciójába, az elmúlt években jelentős alkotásokkal írta be magát nemcsak az erdélyi színháztörténetbe, hanem a magyar nyelvű színjátszáséba is. Előadásai – ahogy egyszer már valahol megfogalmaztam – világérzékeny alkotások, mindegy, hogy Csehovot, Füst Milánt, Büchnert, Molnár Ferencet vagy éppen Shakespeare-t állít a színpadra, egy dologban biztos lehet az ember: „húz” valami váratlant, s mutat valami olyat, amin érdemes tovább gondolkodni. A most látott III. Richárdja is ilyen, váratlan és szokatlan megoldásokkal mutat rá korunk egyik legnehezebben értelmezhető és értékelhető rákfenéjére: a manipulációra. Külön erénye az előadásnak, hogy minden ízében mentes az olcsó aktuálpolitikai utalásoktól, mindenki értse arra, akire-amire akarja, viszont a kérdésfeltevése nagyon is egyértelmű: vajon tisztában vagyunk azzal, kik és hogyan, milyen szándékkal manipulálnak minket? Mi a rosszabb, ha belemegyünk a játékba, ha hallgatunk, vagy ha ellenállunk neki? Szabad-e pillanatnyi előnyökért feladni tartást, elveket? Kell-e a végsőkig ellenállni, ha biztos a bukás? Fontos-e a hatalom megszerzése annyira, hogy közben elveszítjük önmagunkat? Számos hasonló kérdéssel szembesít ez az igencsak kortárs hangolású III. Richárd.

Az előadás meglepő megoldásai között a legszembeötlőbb nyilván a Doors-dalok felhasználása volt, ami egy egészen izgalmas koncertszínházi jelleget kölcsönöz a produkciónak, ám ez nem pusztán felszín: a zene az előadás szerves részévé olvad, a dalszövegek sajátos költői réteget adnak hozzá a Shakespeare által megírt történethez, s nem mellesleg az átélhetőségét segítik. (Akárcsak Albu István korábbi, szintén Szatmárnémetiben létrehozott Woyzeck-előadásában a Rammstein-számok, vagy a gyergyói, Tankcsapda-„betétdalokkal” gazdagított Liliom esetében.) A már kevésbé feltűnő, de szintén meghatározó előadáselemek közé sorolható a szöveg, Vecsei H. Miklós rendkívül élénk, plasztikus és mai füllel kitűnően érthető szövegváltozata remek választás volt az alkotók részéről. A Márton Erika tervezte színpadi látvány is hatásos és korfüggetlen: a többszintű piros fémtranszparens egyszerre képes erődítmény-sziluettként és koncertshow-háttérként „üzemelni”, a neonvilágítással való játék pedig remekül hangsúlyozza a groteszk játékelemeket. Utóbbit illetően ugyancsak remekel Szabó Franciska koreográfiája is, például a kettőzött bérgyilkos-figurák mozgásában.

Nagy Csongor Zsolt bravúrosan megformált Richárdja tulajdonképpen szerethető, s ez az értelmezés is hozzásegíti a nézőt ahhoz a komplexitáshoz, ahogyan gondolkodni érdemes ma, a 21. században a manipulációról. Már nem minden olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, nincsenek fekete-fehér válaszok, még ha próbálják is velünk elhitetni. Szándékok és érdekek kusza hálójából kell kibogozni magunknak a tájékozódási pontokat. Richárd bukása is sokkal inkább a talajt és mértéket vesztett emberé, mint az „eredendő” gonoszé. Nem véletlenül hangzik el a híres mondat az elején másképp: a korábbi fordításban az, hogy úgy döntöttem, gazember leszek, itt arra módosul, hogy: úgy döntöttem, hogy játszom kicsit. A hatalom játékát játszó főszereplő drámaivá váló hatalomvágyához és sajátos felemelkedéséhez azonban a környezet is jócskán hozzájárul, ki gyengeséggel, ki a saját előnyöket célzó megalkuvással. Ezeket az árnyalatokat is remekül mutatja meg az előadás, miközben szórakoztató is tud lenni, rengeteg játékossággal, humorral, kikacsintással. Érdemes itt megemlíteni például a „polgárokként” aposztrofált görlöket, akik hol a főszereplő háttérvokáljaként jelennek meg, hol több bohóctréfaszerű epizódban próbálják magyarázni, értelmezni és néha túlélni a hatalom felső köreiben zajló folyamatokat (amikor a transzparensről lezuhanó királytetem majdnem agyonnyomja az egyiküket például). Remek groteszk jelenetsor Hastings megfelelő politikai kommunikációt kikísérletező beszédgyakorlata, a királyválasztó kampány, a hússzeleteléssel és osztogatással. Szintén kiemelendő az ifjú York herceg epizódja, Jankó-Szép Tamás, aki remekül hozza a tét nélkül szórakozó, elkényeztetett „hülyegyereket”, akinek csak az a hecc a fontos, hogy most mindenki azt csinálja, amit ő mond. Sok-sok hasonló apró, remek ötlet és pontos figuraértelmezés járul hozzá ehhez a szinte behatárolhatatlan stílusú, de már-már abszurd III. Richárd-adaptációhoz. A társulat minden tagja elképesztően nagy teljesítményt nyújt, különösen, ha számba vesszük, hogy a Doors-zenék mindvégig élőben szólalnak meg az előadásban a színészek hangszeres játékával, amely zenei effektusokkal is végigkíséri az előadást.

A kitűnő szatmárnémeti produkció után már most izgalommal várhatjuk a fesztiválvégi III. Richárdot, amelyet az izraeli Gesher Színház hoz majd, és a várakozások szerint egészen más típusú feldolgozást ígér, érdemes lesz összevetni, vajon mit látnak hasonlóan, vagy mit látnak másképp az egyébként hasonló korosztályú erdélyi és izraeli rendezők?

Ungvári Judit

(2026. április 13.)