Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. július 20. - Illés Napja

Vélemény

VIII. MITEM visszapillantó (2022.)

Kizökkent időben - MITEM-körkép Kolozsvártól Athénig, Szardíniától Szarajevóig

A nehéz időkben a hiányzók éppúgy jellemzik egy fesztivál műsorát, mint azok a társulatok, amelyek el tudtak jönni a nyolcadik Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra. A szomszédunkban zajló háború kulturális hatásairól, hiányérzetekről és maradandó élmenyekről ad körképet Osztovits Ágnes, aki a kezdetektől, 2014 óta nyomon követi Magyarország legnagyobb nemzetközi színházi seregszemléjének a kínálatát.

 

Osztrovits Ágnes  ::  Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A Covid után azt hittük, most már minden rendben lesz. A VIII. MITEM első sajtótájékoztatóján megegyeztünk barátainkkal, hogy a moszkvai Vahtangov Színház Háború és békéjét semmiképpen sem hagyhatjuk ki. Felidéztük Rimas Tuminas korábbi zseniális rendezéseit, elővettük Tolsztoj remekművét, és azon töprengtünk, hogyan lehet ezt a hatalmas regényt hat órába sűríteni színpadon. És egyáltalán, hogyan lehet nagy klasszikusokat elevenné varázsolni. A szöveget nem illusztrálni, hanem újjáteremteni, ahogy a litván rendező eddig is tette.

Arra is próbáltunk választ találni, miért jó az orosz színház, mit adott a szentpétervári ­Alekszandrinszkij, mitől csodálatosak az orosz színészek, rendezzék őket helyi nagyságok vagy éppen Vidnyánszky Attila (jó visszaemlékezni a nagyszerű Bűn és bűnhődés rendezésére). Arra is kíváncsiak voltunk, milyen irányba mozdul el a tavaly klasszikus ukrán darabot tehetségesen bemutató kijevi Nemzeti Színház. Mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy kitör az orosz-ukrán háború, és bizony nem lesznek az idei MITEM-en sem orosz, sem ukrán színházak.

Első keserűségünkben úgy döntöttünk, tiltakozunk a háború és az értelmetlen kulturális embargó ellen, tehát kihagyjuk az idei MITEM-et. Hamarosan rájöttünk, hogy ezzel a gesztussal beállunk a sorba, azok közé, akik politikai megfontolásból leszorították az európai és amerikai pódiumokról Valerij Gergijev világhírű orosz karmestert vagy a páratlan szopránénekesnőt, Anna Netrebkót. Meg aztán: eddig minden MITEM-en ott voltunk, és máig fel tudunk idézni remek előadásokat, megismertünk nagyszerű rendezőket és színészeket, követtük a nemzetközi trendeket. Ha nem tapasztaltuk volna, milyen példásan dolgozik a Nemzeti Színház egész stábja, hogy zökkenők nélkül bonyolódnak a napi technikai átállások, hogy mindig van megfelelő színtű fordítás, tolmácsolás, segédanyag, hogy a közönség naponta találkozhat a fellépő együttesek tagjaival, talán elbizonytalanodunk. De a profi nemzetisek nem adtak erre okot, és most már hálásak vagyunk, hogy részt vehettünk az idei színházi találkozón is.

 

Megválthatatlanul

A nyitóelőadás, a kolozsvári Állami Magyar Színház Hamletje akarva akaratlan megadta az VIII. MITEM alaphangját. A kérdés: helyre lehet-e még tolni a nyilvánvalóan kizökkent időt? Képesek vagyunk-e visszatérni a normalitás világába ebből a hazug, manipulált jelenből? Az európai hírű rendező, Tompa Gábor pesszimista olvasatában mindennek és mindenkinek el kell pusztulnia, mert életünk mostani formájában megválthatatlan. Senki nem magasztosulhat fel: Fortinbras nem emelteti magasba Hamlet tetemét, nem hirdeti, hogy nagy király lehetett volna belőle. Hamletnek ráadásul nem nemes párviadalban, hanem alantas ketrecharcban kell meghalnia, olyan adok-kapokban, amelynek egyetlen célja az ellenfél fizikai megsemmisítése. Észre, szellemre itt semmi szükség. Persze Hamlet nem ekkor döbben rá, hogy az ő értelmiségi habitusa mit sem ér, tudja ezt, amikor szerény otthonából kiszórja a könyveket, amikor rájön, hogy nyers erőszakkal és alantas fondorlatokkal a finom műveltség és jószándék nem tudja felvenni a versenyt.

Nem véletlen, hogy Tompa Gábor koncepciójában kulcsszerep jut Rosencrantznak és Guildensternnek. Nála két elpusztíthatatlan kurtizánról van szó, akik pénzért mindenre képesek. Még arra is, hogy Opheliát a folyóba taszítsák. A szerencsétlen fiatal lányt, aki gyermeket vár. Nem tudni, kitől. Egyébként az ő hangján szólal meg a szellem is.

 

Jelenet a Hamletből  ::  Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Nem soroljuk fel a Tompa Gábor-féle Hamlet rendkívül eredeti megoldásait, amelyek az előadás után hetekkel is töprengésre késztetik a nézőt. Egyetlen bravúrt emelünk most ki: ez pedig az egérfogó jelenet. Hamlet nem színészeket hív, hanem Claudiussal és Gertuddal játszatja el a gyilkosságot. (Az előadás talán két legjobb művészével, Szűcs Ervinnel és Kézdi Imolával.)

Minden emlékezetes Hamlet-előadás választ ad arra a kérdésre, miért érzi börtönnek a királyfi s vele a néző Dániát. Hol a morális fertőre, hol az árvaságra, hol a rendőrállami létre (minden ajtó mögött lapul valaki) helyeződik a hangsúly. Tompa Gábornál mindez együtt van a színpadon napjaink kellékével, a sehova sem vezető futópaddal, utcalányos parókákkal. A sziporkázó ötletek, gondolatfutamok maradandó élménnyé teszik az előadást még akkor is, ha sokszor elvonják a figyelmet a címszereplőről. Vecsei H. Miklós nagy alázattal, kiváló technikával és intelligenciával szolgálja a rendezői koncepciót. A kolozsvári előadás nem az ő jutalomjátéka.

 

Szárd Shakespeare

A másik Shakespeare-t idéző előadás Szardínia szigetéről, Cagliariból érkezett, és a talán legvéresebb tragédiát, a Macbethet gondolta újra ma is élő szárd nyelvjárásban, az ősi szardíniai farsangi játékok külsőségeivel, bizarr formavilágával.

Egyedi utat választott a kiváló rendező, Alessandro Serra, aki egyben a díszlet-, a jelmez- és a fénytervező is. Arra épített, hogy a drámát a széles közönség jól ismeri, így nem kell minden fordulatot, az újabb és újabb gyilkosságokat bemutatni, nem kell felemlegetni a hatalmi téboly motivációit. (Bár néhány sokat idézett, szállóigévé lett fordulatot beépítettek a szövegbe.) Őt a három jövőlátó boszorkányhoz kapcsolódó hiedelemvilág izgatta, amelynek nyomait a közelmúltban is tanulmányozhatta szülőföldjén. Úgy vélte, a mai színház megújulásának egyik forrása lehet az archaikus népi kultúra.

Macbettu  ::  Fotó: Alessandro Serra

Nyolc remek férfiszínész játssza el a darab összes szerepét, ők a boszorkányok és Lady Macbeth is, ahogy ez Shakespeare korában illendő volt. A nagyszerű ritmusú előadásban az ellentétek dominálnak: nagy robajok és hosszú csendek váltják egymást. A kevés, jelzésszerű díszlet következtében egy pillanat alatt lépünk át egyik jelentből a másikba. És amiről mindenképpen szólni kell: a színészek rendkívüli mozgáskultúrája, élmény, ahogy surrannak, dübörögnek, osonnak, táncolnak.

Nem véletlenül fogadta óriási ovációval az előadást a közönség. A Macbettu (a szárd Macbeth) minden mozaikkockája a helyén volt.

 

Csak a pénz?

Az athéni Attisz Színház az alapító igazgató, az új játékstílust teremtő Theodórosz Terzopulosz mindössze ötvenöt perces produkciójával jelentkezett, amely egy nálunk sajnos ismeretlen kortárs görög költő verse alapján született: Ámor. Két színész, egy sötét öltönyös, mezítlábas férfi és egy szűk hengerben helyet foglaló, piros ruhás, ragyogó szőke nő mondja a magáét, hol egymásra licitálva, hol egymástól elszakadva. A pénzről beszélnek, árfolyamokról, tőzsdei akciókról, nyereségről, veszteségről, eladásról, hitelről.

 

 

A néző eleinte jókat mulat a hosszú számsorok hallatán, de hamarosan arcára fagy a mosoly: ilyenné lettünk mi, emberek. Semmi más nem érdekel minket, csak a pénz, ez hoz minket izgalomba, ez kerget letargiába. Ezt a nem túlságosan bonyolult gondolatot két zseniális színész közvetíti. A férfi, Andónisz Miriangósz nesztelen lépdel, csupán a tíz ujja játszik: futkos a levegőben, fel-le csúszkál a zakón. Fantasztikus, redukált pantomim! És ehhez félelmetes beszédtechnika társul: könnyedén szaladnak ki a tüdőből a tíz-tizenöt jegyű számok, hol sokat sejtetőn, hol boldogan, hol fájdalmasan. A nő, Aglaja Papá mozgástere eleve szűk, míg a partnere vízszintes síkban lépdel, ő csak fel s le mozdulhat. A férfi boldogságáért mindent megtenne, eleinte csak eladásra kínálja magát a lehetséges nyereség bűvöltében, később már követeli, hogy adja el a férfi. Ő döbben rá először, hogy zsákutcába futott az életük.

Terzopulosz Ámor című játékában semmi sem véletlen, minden pillanat, minden mozdulat, minden eszköz, a zene, a csupasz díszlet, a fényjáték vélhetően hosszú munkafolyamat során született meg, a néző mégis úgy érzi, hogy egyszeri és megismételhetetlen csodát lát. A szeme előtt ölt formát a róla szóló előadás.

 

Menny és pokol

Az íróként, képzőművészként és színházrendezőként egyaránt nagy hírnevet szerzett Valère Novarina harmadszor van jelen a MITEM-en. Az idén hetvenöt éves francia művész Az árnyak játéka című, Jean Bellorini által rendezett darabja arra készteti a nézőt, hogy feledkezzen el mindarról, amit korábban egy színházi elődás elengedhetetlen kellékének gondolt. Adja át magát a szöveg szépségének, a felhangzó zenének, s az olykor egészen pazar látványnak. Ne várjon történetet, fejlődő figurákat, pszichologizálást vagy direkt politizálást. Ne racionálisan közelítsen a színházhoz. Nem is gondolná az ember, micsoda nehéz követelmény ez. Nem is tudtunk mindig eleget tenni neki, ahogy leírni sem tudjuk megszokott fordulatainkkal az előadást, melyben nagyszerű zenészeket, énekes és prózai színészeket láttunk, hallottunk, s megjártuk a mennyet és a poklot.

 

 

Szarajevói anzix

Az idei színházi találkozón láthattuk a fájdalmasan szép, Emir Kusturica látásmódját idéző szarajevói produkciót is. Ha valahol, hát Bosznia-Hercegovinában valóban kizökkent az idő. Tito marsall egykor azt ígérte az itt élő, négy különböző valláshoz és kultúrához kötődő népcsoportnak, hogy a kommunizmus minden gondjukat megoldja. És jobb elgondolás híján ezt sokan elhitték. Aztán szétesett Jugoszlávia, de a szörnyű vérengzést követő daytoni megállapodás sem hozta el Bosznia-Hercegovina lakóinak a békét.

Az Abdullah Sidran regényéből készült Emlékszel még Dolly Bellre? című előadás középpontjában egy fiatal fiú áll, aki valamikor a hatvanas évek elején egyetlen nyár alatt megtapasztalja, hogy a kommunizmus nem az, aminek hirdeti magát, a szerelem meg pláne nem az. A világ hazugságra és képmutatásra épül. Minden megvásárolható. Filmszerűen peregnek a jelenetek, egyik mulatságosabb és groteszkebb, mint a másik (némelyik Bacsó Péter Tanúját juttatja eszünkbe), de nem tudunk igazán felszabadultan nevetni. Jelen van ugyanis a fiú felnőtt énje a háttérben, hogy fogódzót találjon a múltban, de nincs fogódzó.

A több fesztiválon is kitüntetett Kokan Mladenovic rendező remek társulattal dolgozik. Hála a nagyszerű színészi alakításoknak és az előadás pergő ritmusának, a szünet nélkül végigült közel két és fél óra nem fárasztotta el, hanem felvillanyozta a közönséget.

 

Osztovits Ágnes

(2022. november 30.)