Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2022. december 9. - Natália Napja

Háttér

Hubay Miklós

A bál után

Egyfelvonásos variáció az eszkimó-szín témájára

„Ez óra
Csodálatos átvizsgálása ám
A gazda nélkül készült számvetésnek”

(Madách Imre)

 

Szereplők:

A FÉRFI
A NŐ
HANGOK
ÁDÁM HANGJA
ÉVA HANGJA
AZ ÚR HANGJA
 

Az ember tragédiája vége felé Ádám, az első ember, találkozik az emberiség túlélőivel – túl a világtörténelem utolsó katasztrófáján, túl a természeti környezet pusztulásán, egy túlszaporodási hullámon is túl, amely már: a kihalás. A szembesítéstől Ádám megretten, és elmenekül. Riadalmát fokozza, hogy a Nő, a földön élő utolsó Éva szerelmet akart tőle, a Férfi meg kerítőként működött. De Ádám idejekorán elmenekült, s az utolsó emberpár egyedül maradt. A függöny lemegy. A Tragédia más színen folytatódik.

Az itt következő jelenetben szintén az utolsó emberpárt látjuk. Csakhogy a jelenet ott kezdődik, ahol Madách abbahagyta.

A jelenet során néha be-behallatszik egy-egy mondat a Tragédia folytatásából. Csakugyan folytatódik-e valahol? Amikor az emberiség az utolsókat rúgja, vajon valahol magyarázatot ad-e csakugyan az Isten arra, ami történt? Vagy csupán a színházi emlékeink játszanak velünk? Ki tudja?

A világvége-szituáció eléggé rendkívüli ahhoz, hogy benne egyéb rendkívüli dolgok is megtörténhessenek.

Az utolsó földi emberpárnak ez a kétszemélyes idillje figyelmeztetőnek készült. Az eszkaláció a pusztulást a mindennapiság, a megszokottság színeiben lopja a közelünkbe. Ez az idill figyelmeztetni akar, nehogy későn vegyük észre: csak egyetlen emberiség volt.

(1968)

 

Díszletnek elég ama bizonyos veres, sugártalan golyó a szereplők feje fölött.

Oldalt víkendház. Előtte hozzá való alumíniumbútorok. Hátul függöny, amely éppen most csapódik lassan össze. A függöny fonákját látjuk, a színpad felől.

A hangok, amelyeket néha hallunk, teátrálisak, öblösek, visszhangosak. Egy másik térből hallatszanak ide.

ÁDÁM HANGJA
„Öleljem ezt, ki egy Aszpáziát
Tartok karomban!…
Segítség, Lucifer! el innen, el,
Vezess jövőmbül a jelenbe vissza,
Ne lássam többé ádáz sorsomat…”

(A hang elvész.)

(A Férfi és a Nő egymás mellett állnak, mintha valaki után néznének. Fiatalok, civilben vannak. Mellettük, ha tetszik, a szőrmés eszkimógúnya, ledobva a földre.)

A FÉRFI
Ez meglépett innen. Jó neki.

A NŐ
Irigyled?… Olyan rémes vagyok? Csakugyan?

A FÉRFI
Vagyunk. Rémesek vagyunk. Mi vagyunk a legrémesebb emberpár a világon. De ha akarod: a legszeretetreméltóbb emberpár a világon. És a legeslegszebb emberpár a világon. És a legeslegrondább emberpár a világon… Egyetlen emberpár a világon. Most már mindenben mi vagyunk a felsőfok. Nincs többé konkurencia. Például nyugodtan elmondhatjuk, hogy te vagy a legelegánsabb asszony a világon. Ezt is megértük.

A NŐ
Ez megijedt tőlünk. Amikor engem meglátott.

A FÉRFI
Ne izgulj, szívem, senki sem fog többé megijedni tőled. Ez volt az utolsó emberformájú látogatónk. (Tréfálkozni próbál.) Ha még sokan volnának, akiket megijeszthetnénk, nem is volnánk olyan ijesztőek. Tudod, mi az abszolút szörnyeteg? Madárijesztő – madár nélkül.

A NŐ
Mért ijedt meg tőlem?

A FÉRFI
Képzelődsz.

A NŐ
Ki volt ez?

A FÉRFI
Mit tudom én? Az emberiség ősapja, aki eljött búcsúvizitbe az emberiség utolsó képviselőihez.

A NŐ
Hagyd már ezeket a vicceidet!

A FÉRFI
Ha pár hónappal ezelőtt azt mondtam volna neked az ágyban, amikor eloltottuk az éjjeliszekrényen a lámpát: drágám, képzeld, mi leszünk az utolsó emberpár a világon, az nem lett volna vicc?

A NŐ
Mindig ilyeneket mondtál. Rájár az eszed az ilyen nonszensz ötletekre.

A FÉRFI
Igyekeztem lépést tartani a világtörténelemmel. Sajnos, megelőzött… Emlékszel, mit mondtam, amikor a televízióban láttuk, hogy a pápa imádkozik a békéért?

A NŐ
Akkor se érdekelt, akármit mondtál. Halálosan untam. Nekem semmi érzékem nincs az effajta szellemességekhez… De ha szerinted most már minden képtelen dolog megtörténhet, ez a látogatónk mért ne jöhetne vissza?

A FÉRFI
(egy fokkal gyengédebben) Azért, mert ez csak egy emlék volt.

(Magához vonja a Nőt.)

(Valami zaj hallatszik. Mintha tapsolnának.)

A NŐ
Hallod? Tapsolnak…

A FÉRFI
Gondolod? Az éjszaka meg, képzeld, villamoscsöngetésre ébredtem. Megnéztem az órám. Két óra volt. Éjjel kettőkor még járnak a villamosok? Furcsa – gondoltam.

A NŐ
Kár, hogy nem költöttél föl. Milyen jó lett volna egyszer megint villamoscsengetést hallani… Veled együtt.

A FÉRFI
Lehet, hogy te nem is hallottad volna… Csak az én fülem csengett.

A NŐ
Mért? Ezt a tapsot is hallottuk mind a ketten. Együtt is tudunk hallucinálni. Vajon kinek tapsoltak?

A FÉRFI
Nem nekünk. Hidd el!

A NŐ
Neki tapsoltak. Hogy megszabadult innen. Őt ünneplik.

A FÉRFI
Tetszett neked?… A látogatónk?

A NŐ
(Mosolyog, vállat von.)

A FÉRFI
Tetszett volna?

A NŐ
Bolond vagy. Te is mondtad, hogy csak egy emlék volt… Talán igaz se volt.

A FÉRFI
De izgató emlék!

A NŐ
(nevet) Csak nem vagy féltékeny? Te is jókor kezded! Na, gyere, táncoljunk!… Tedd fel a lemezt!

A FÉRFI
Nem táncolok.

A NŐ
Miért?

A FÉRFI
Nincs kedvem.

A NŐ
Semmihez sincs sohase kedved… Így nem lehet élni! (Leül.)

(Kiterít egy ócska újságot. Ceruzát vesz elő. Látnivalóan keresztrejtvényt fejt.)

A FÉRFI
Amíg a rádióban még lehetett zenét fogni – nem mondom. De tekerni azt a vízözön előtti gramofont! Azzal az ócska tűvel! Azzal az egyetlen recsegő lemezzel… (Dühösen fújni kezdi:) „A bál után merengve, visszaemlékezünk…”

A NŐ
Hallgass már!… Latin üdvözlés. Három betű.

A FÉRFI
Mondd! Hányadszor fejted már ugyanazt a keresztrejtvényt?

A NŐ
Miért? Tudnál nekem esetleg új keresztrejtvényeket szerkeszteni?

A FÉRFI
Nem tudnék.

ÁDÁM HANGJA
„Rettentő képek, óh, hová levétek?
Körültem minden úgy él,
úgy mosolyg,
Mint elhagyám…”

(Aztán csend.)

A FÉRFI
(kissé száraz torokkal) Ave. A latin üdvözlés… Hallottad?… A hangot.

A NŐ
Te is?

A FÉRFI
Ja.

A NŐ
Mik ezek a hangok?

A FÉRFI
Nem tudom… Emlékek.

A NŐ
Olyan, mintha visszhang volna… Hogyha mi nem leszünk, mi is visszhangzunk majd tovább?

A FÉRFI
Kinek?

(Csend.)

A NŐ
Persze.

A FÉRFI
Inkább olyan, mintha valahol folytatódnék tovább az előadás.

A NŐ
Hol valahol?

A FÉRFI
Nem valahol, hanem valamikor… Az időben. „Körültem minden úgy él, úgy mosolyg…” Ez is volt. Emlékszel?… Egy másik időben.

A NŐ
Nem! És nem is akarok emlékezni! Az emlékek már a könyökömön jönnek ki. (Beletemetkezik az újságba.) Hogy mondtad? Ave?

A FÉRFI
A latin üdvözlés is emlék. A halálba induló gladiátorok üdvözlik a császárt. Ave!

A NŐ
De nincs közöm hozzá! Nem voltam császár és nem voltam gladiátor! Steril emlék! Ave.

A FÉRFI
Azért vagyunk mi is olyan halandók, mint a gladiátorok. Ha nem jobban… Utolsó üdvözletül felírjuk egy keresztrejtvény kockáiba: Ave.

A NŐ
(Összegyűri az újságot.)

A FÉRFI
Holnap mivel fogsz szórakozni?

A NŐ
(odamegy hozzá) Veled.

A FÉRFI
Tudod, mit? Inkább etesd meg a svábbogarakat. Sokkal több fantázia van bennük, mint bennem. Napról napra növekednek, és remekül szaporodnak. Jót tett nekik a sugárzás. Lehet, hogy egyszer az egész föld az övéké lesz. Kíváncsi vagyok, hoznak-e létre majd olyasmit, mint Szent Tamás filozófiája.

A NŐ
Hiába. Már ott tartok, hogy ezek a vicceid se zavarnak. Bárhogy szeretném, nem zavarnak. Még nevetni is tudok rajtuk. Azt hiszem, ez a szerelem jele.

A FÉRFI
Vigyázz! Lehet, hogy én se vagyok több egy emléknél. Nem szeretnélek becsapni. Hiszen valamikor csakugyan szerettük egymást… (Ránéz.) Egy másik időben.

A NŐ
Próbáld meg… Most is.

A FÉRFI
Csakhogy én is egy steril emlék vagyok, drágám. Éppen neked való emlék.

A NŐ
(Hirtelen pofon üti.)

A FÉRFI
(Némán elkezd röhögni.)

A NŐ
Most min röhögsz?

A FÉRFI
Hogy még csak bíróság sincs, hogy elválasszon minket. Az egész naprendszerben nincs egyetlen válóperes ügyvéd sem. És nincs egy hű barátnő, akinek egy eszpresszóban kiönthetnéd a szíved.

A NŐ
(tehetetlenségében kirobban) Nem bírom! Nem bírom! Hová lett, aki itt járt?… Jöjjön vissza! Hahó! Mért ment el innen? Mért hagyott itt?… Nem bírom tovább! Ezt nem lehet tovább bírni… Ezt a közönyt! Nem lehet… Hallja meg mindenki!

A FÉRFI
Nem fog visszajönni senki.

A NŐ
De, de… Muszáj… Hát nincs senki, aki hallja? (Csendesen sírni kezd.)

A FÉRFI
Itt vagyok.

A NŐ
Menj innen! A cinikus vicceiddel…

A FÉRFI
A legcinikusabb vicc az volt, hogy rábeszéltél, ne legyen több gyerekünk.

A NŐ
Most mit akarsz? Örülsz, hogy kínozhatsz?

A FÉRFI
Csak visszaadtam a pofont. Nem volt valami nagy öröm.

A NŐ
Én beszéltelek rá, jó. És engem?… Minden újság tele van képekkel, hogy a modern asszony nem szül összevissza. Tele volt. Hogy milyen boldog az az anya, aki megtervezi a családját. Hogy rajtunk múlik, hogy ne legyen népesedési robbanás. A túl sok gyerek… Hogy kétezerben túlzsúfolt lesz a föld…

A FÉRFI
Ettől most már igazán nem kell tartanunk, drágám.

A NŐ
És kellett a prémium is.

A FÉRFI
Mire is kellett?

A NŐ
Nem tudom. Kellett.

(Mereven ül.)

A FÉRFI
A családot megterveztük. A sterilizálásért járó prémiumot elköltöttük. Az emberiség újratervezésében rám most már ne számíts.

A NŐ
Hátha az a rengeteg sugárzás, ami azóta ért minket…

A FÉRFI
Gondolod, csodát tesz? Új pátriárka lesz belőlem?

A NŐ
Meg kell próbálni.

A FÉRFI
Épp ez hiányzik!

A NŐ
Vedd elő a gyerekek fényképét! Mért dugdosod folyton?

A FÉRFI
Azt hiszed, majd megint ugyanolyan gyerekeink lennének?… Monstrumok lesznek! Ha lesznek! De nem lesznek!

A NŐ
Milyenek? Mégis…

A FÉRFI
(idegességében kiabál) Esetleg nem lesz se kezük, se lábuk. Emlékszel a Contergan-bébikre? Olyanok voltak, mint a fókák.

A NŐ
Tovább!… Na!

A FÉRFI
Hülyeség! Most ezzel is kínozni akarod magad?

A NŐ
Dehogyis! Beszélj róluk… (Felnevet.)

(Csend.)

A FÉRFI
Mi van veled?

A NŐ
Elképzeltem, hogy szoptatok egy ilyen picinyt.

(Csend.)

A FÉRFI
(leül. Maga elé beszél) Az emberiség egyszer úgyis elpusztul – mondtam magamban. Ha most pusztul el, legalább látom a világtörténelem legnagyobb eseményét… Világvége. Megszólalnak a harsonák… De ki gondolta volna, hogy ilyen lesz? Ilyen semmilyen. Csak mint egy gyermektelen házaspár élete.

A NŐ
(csak áll, merően) Mondd, nagyon rossz itt velem?

A FÉRFI
Kuss! Fogd be a szád!… Annak mondtam. A szózatnak.

(Csend.)

A barátod is kezdi elveszíteni törhetetlen optimizmusát. Ennek igazán örülök… Már kezd gyanakodni: hátha mégse ez a lehető legjobb világ. Figyelted?

A NŐ
Ne beszélj másról!

A FÉRFI
Gyermekkoromban olvastam egy cikket a galapagoszi óriásteknősökről. Abból az alkalomból, hogy éppen kipusztultak. Fénykép is volt róluk. Borzasztó szomorúan néztek ki. Látnivalóan minden óriásteknős tudta, hogy ők most éppen kihalnak.

ÁDÁM HANGJA
„Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.”

A FÉRFI
(felugrik) Ez már több a soknál! Pofa be, odaát! Mondtam.

(Csend.)

Minden rádióadó régen elhallgatott. És ez meg most kezdi. Hát már egy nyugodt világvégém se lehessen?

A NŐ
Nagyon szellemes vagy… Szóval?

A FÉRFI
Szóval, mért akarod, hogy én vidámabb legyek, mint hasonló helyzetben az óriásteknőcök? Mondd, csakugyan, hát nem kár ezért a szegény emberiségért? Nem érdemelné meg, hogy egy kicsit megsirassuk? „Megtört szívvel tudatjuk, hogy a mi egyetlen és még reményekre jogosító fajunk élte virágjában váratlanul elhunyt.” Azt nem szokás kiírni, hogy öngyilkos lett. Azt lehet odaírni esetleg, hogy „tragikus körülmények között”. És ez pontosan fedi is a tényeket.

A NŐ
Tulajdonképpen hogy történt?

A FÉRFI
Fokozatosan. Elébb csak bokáig voltunk benne. Közlekedési balesetek, időjárás-jelentések, haditudósítások. Féktávolságon belül az autóbusz elé szaladt. Ittasan vezetett. Betört a melegfront. Minden eddiginél nagyobb arányú bombázást hajtott végre. Így jöttek a hírek. Éveken át. Mindennap ugyanaz. Beleszoktunk. S aztán egyszer csak nyakig voltunk benne.

A NŐ
Mondd, szerinted a gyerekek tudták?

A FÉRFI
Mit?

A NŐ
Hogy ők már hiába születtek meg.

A FÉRFI
Lehet, hogy ezért voltak olyan neveletlenek. Ki-ki úgy tiltakozik, ahogy tud. (A nő mozdulatára, aki a kunyhó felé indult.) Hová mégy?

A NŐ
Átöltözöm.

(El a kunyhóba.)

A FÉRFI
(Kiveszi a tárcáját, fényképet vesz elő, kiteszi maga elé. Nézi.)

A NŐ
(hangja, bentről) Mit csinálsz?

A FÉRFI
(nézi a fényképet, merően. Mellékesen mondja közben) Befejezem a keresztrejtvényedet… Kislány, latinul. Többes szám. PUELLAE. Fiú, latinul. Egyes szám. PUER.

A NŐ
(hangja, bentről) Te igazán mindent tudsz!

A FÉRFI
Ahhoz képest, hogy mérnöki diplomám van. És hogy megbuktam latinból. (Erőltetetten nevet.) De úgy látszik, most az emberiség minden tudása az én fejembe szállt. És persze a tiedbe. Nem érzel olyasmit, hogy te is mindent tudsz? A szerelem istene? Na?

A NŐ
(hangja, bentről) ÁMOR!

A FÉRFI
Most te kérdezz!

A NŐ
(hangja) Ki volt Aszpázia?

A FÉRFI
Nem igaz! Tudom! Periklész felesége. És ki volt Periklész?

A NŐ
(hangja) Aszpázia férje!

A FÉRFI
Halála előtt az ember visszaemlékezik az egész életére. Úgy látszik, az emberiség is. És pont a mi fejünket bérelte ki erre a célra. Nem mondom! Lesz mivel szórakoznunk. Amíg lepergetjük ezt a legutóbbi ötezer évet!… A hosszú téli estéken idézze fel Napóleon csatáit! (Hirtelen.) Mondd! emlékszel rá, amikor a kisfiunk a biciklijét kapta?

(Csend.)

(a fényképet nézi) Szereltem rá neki egy harmadik kereket is, nehogy felboruljon. Hogy féltettük!… Képzeld el, az autósztrádák megmaradtak, és mind üresek. Most minden veszély nélkül végigbiciklizhetné akár az egész földet. Hogy élvezné a kis hülye!

(Bentről felhangzik egy ócska gramofonról egy ócska keringő: „A bál után merengve…”)

A NŐ
(Kijön a víkendházból. Estélyi ruhában, ügyetlenül megcsinált frizurával, kifestve, kicsit kihívóan, és ugyanakkor egy kis bocsánatkérő mosollyal.)

A FÉRFI
Csakugyan te vagy a legelegánsabb asszony az egész naprendszerben!

(Le se törli az előbbi könnyeit, úgy nevet.)

A NŐ
Szabad egy fordulóra, uram?

(S hogy a férfi nem mozdul, egyedül kezd el keringőzni. Énekel is hozzá, együtt a gramofonnal.)

A bál után merengve
Visszaemlékezünk.
Abból mit sem feledve,
Mi történt velünk.
Be sok szív maradt árván
Mulatság hajnalán.
Álom lett sokak reménye
A bál után.

(A gramofon valahol elakadt, és folyton ismétel.)

(ének közben odaszól a Férfihoz) Igazítsd meg!

(Énekel tovább.)

A FÉRFI
(Felugrik, bemegy a víkendházba.)

(A gramofon elhallgat.)

A NŐ
(Dúdolva magában a dallamot keringőzik tovább.)

A FÉRFI
(Kijön. Kezében egy régi típusú vastag gramofonlemez. Hozzácsapja egy kőhöz. Széttörik.)

A NŐ
(Megáll. Értetlenül, szótlan csodálkozással bámul a Férfira.)

A FÉRFI
Valamit én is elpusztíthatok, nem? (Leül.)

A NŐ
Ma volt a házassági évfordulónk. (Leül ő is. Fázósan.) Az időjárás is hogy megváltozott.

A FÉRFI
Lehet, hogy jön egy új jégkorszak is. (Leveszi a zakóját. Ráadja a nőre.) Persze, nem most. Úgy a következő húszezer évben… (Visszaül előbbi helyére.) Figyeled? Azok a hangok is hogy elhallgattak.

A NŐ
Megsértődtek. Hogy rájuk kiabáltál.

A FÉRFI
Látod? Megöltem minden hangot körülöttünk. A világegyetem mozog tovább. De hang nélkül.

A NŐ
Mikor táncoltál velem utoljára?

A FÉRFI
Szilveszterkor. Hajnalig táncoltunk.

A NŐ
Láttam egyszer egy színdarabot. A nő rávette a férjét, hogy csináljon neki gyereket. Nem emlékszel a részletekre?

A FÉRFI
Nem.

A NŐ
Azt mondtad, te mindenre emlékszel.

A FÉRFI
A szellem alkotásaira. El tudom fütyülni a IX. szimfónia kórusát. A praktikus dolgokra nem emlékszem. Biciklit, például, nem tudnék csinálni a gyerekünknek. Pedig van gépészmérnöki diplomám. Igaz, hogy gyereket se…

A NŐ
Pedig…

A FÉRFI
Nincs pedig.

A NŐ
Az utolsó felvonásban a nő bejelentette a gyereket. Most se emlékszel?

A FÉRFI
Akkor az egy Deus ex machina volt. Az nem számít. A cilinderből előhúznak egy csecsemőt. Itt a vége, fuss el véle! Hogy a nézők ne legyenek öngyilkosok a ruhatárban.

ÉVA HANGJA
„Tudom, fel fog mosolygni arcod,
Ha megsugom. De jőj hát közelebb:
Anyának érzem, óh, Ádám, magam.”

(Csend.)

A FÉRFI
Ez volt az? A színházban?

A NŐ
Nem. Nem hiszem. Ez ki volt?

A FÉRFI
Az ősanya.

A NŐ
Kinek az ősanyja?

A FÉRFI
Az emberiségé. Szóval: a tied meg az enyém. Talán nem tudod, hogy rokonok vagyunk – kishúgom? Amint látod, az ősszüleink remek formában vannak. Talán valami csillagon töltötték a legutóbbi hónapokat.

A NŐ
Én is kiabálni fogok. Hogy nem érzem anyának magam. Nem igaz az egész!

A FÉRFI
Kinek akarsz kiabálni? Ki hallja meg?

AZ ÚR HANGJA
„Emelkedjél, Ádám, ne légy levert,

Midőn látod, kegyelmembe veszlek újra.”

A NŐ
Ez ki? Ez ki volt?

A FÉRFI
Az Úristen. Persze, hisz ő is benne volt a pakliban.

A NŐ
Neki kiabáljunk vissza!

A FÉRFI
Hahó! Isten! Hol vagy?

(Csend.)

A FÉRFI
Süket.

(Csend.)

A NŐ
Isten! Hol vagy?

(Csend.)

A FÉRFI
Megkukult. Vagy nincs is. Nem is volt. Vagy ha volt, szörnyethalt.

(Csend.)

De az is lehet, hogy csak visszaadja a kölcsönt.

A NŐ
Miféle kölcsönt?

A FÉRFI
Egy régi kölcsönt… Isten, hol vagy?! Lapít valahol. Bújócskázik velünk. – Isten, hol vagy?! – „Elbújtam, mert félek tőled!” – Ez az. Minden oka megvan rá. Üres a méhed. Üres az ég.

(Csend.)

A NŐ
Istenem!

A FÉRFI
Légy nyugodt. A tengerben biztosan maradtak cápák. Mielőtt megrepedne a szíved.

(Nevet.)

A NŐ
Hol van a gyerekekről a fénykép? Mért dugod el mindig?

A FÉRFI
Ott van az asztalon.

A NŐ
(Lassan feláll, odamegy, felveszi a fényképet, nézi.)

A FÉRFI
Ugye, milyen édesek?

A NŐ
Azok.

A FÉRFI
Milyen édes volt az a kis légvédelmi árok is, amit a pici bölcsőjének ástunk. Emlékszel? (Magát és a Nőt kínzó nevetéssel.) Az árkocskára?

A NŐ
(Összegyűri-tépi a fényképet.)

A FÉRFI
Te is pusztítasz?

A NŐ
Folyton rájuk gondolsz, az a baj. (Odamegy a férfihoz, lekuporodik melléje.) Ne törődj velük! Nincs senki, aki bejöjjön a hálószobába. Nincsenek ősapák, nincsenek ősanyák, nincsenek gyerekek. Felejtsd el, ami volt. Nincs senki, senki. Ha volna Isten, ő láthatna minket meredt szemével valami háromszögből. De nincs. Te mondtad. Senki sincs, aki megláthasson minket. Érted már? Nincs senki, aki kilesse a szerelmünket. Nincs senki, akitől ezentúl félni kelljen. Én is becsukom a szemem, ha akarod. Azt csinálhatunk, amit akarsz. Nem lát meg többet senki, senki.

(Keze a férfi ölében.)

A FÉRFI
Mondd, mire is kellett az a prémium, amit a családtervezésért kaptunk?

A NŐ
De drágám, hisz azon vetted a biciklit a fiunknak.

A FÉRFI
Persze…

A NŐ
(suttog) Ne sírj! Ne izgasd magad! Próbálj felejteni.

A FÉRFI
Persze.

A NŐ
Jó így?

A FÉRFI
Jó… Hogy hajszolta magát az emberiség! Most ennek vége. Lazíthatunk. Darwin többé nem érvényes. Egy félmillió éven át érvényes volt. Küzdelem a létért.

A NŐ
Jobb így.

A FÉRFI
Persze. Mint egykor a paradicsomban.

(Nevet, aztán füttyent egyet, mint a rigó.)

A NŐ
Te voltál?

A FÉRFI
Persze.

A NŐ
Milyen ügyes vagy. Villamoscsengetést nem tudsz utánozni?

A FÉRFI
Azt nehéz.

A NŐ
Emlékszel, milyen zsúfoltak voltak a villamosok? Én imádtam a zsúfolt villamosokat. Amelyik a körúton járt! Micsoda édes, boldog, szédítő zsúfoltságban voltak benne az emberek! Hogy szerethették egymást.

A FÉRFI
(kis malíciával) Gondolod, hogy az volt az emberiség aranykora? Ott, a villamos lépcsőjén lógva?

A NŐ
(nem zavartatja magát) Honnan is volt annyi ember a világon?

A FÉRFI
Volt.

A NŐ
De honnan?

A FÉRFI
Hát születtek.

A NŐ
És most ennek vége van?

A FÉRFI
Vége.

A NŐ
Mért?

A FÉRFI
Mert elfelejtkeztünk róla, mi hülyék, hogy csak egyetlen emberiség van.

(Csend.)

Illetve volt.

(A vörösen izzó nap fénye egyre feketébb lett. Lassan sötétség borul a színpadra.)

A NŐ
(élénken, és egyre élénkebben) Mondd, szívem – és mi történt az utolsó emberpárral?

A FÉRFI
Nem mutatták. A látogatójuk otthagyta őket, és erre lement rájuk a függöny. Úgy látszik, ők nem érdekelték a közönséget.

A NŐ
A függöny mögött csak csináltak valamit?

A FÉRFI
Lemosták a festéket, és hazamentek vacsorázni.

A NŐ
És ha csakugyan ők voltak az utolsó emberpár?

A FÉRFI
Akkor csak ültek ott hülyén, a leeresztett függöny mögött. És várták, hogy mi lesz velük.

(Felül. Merőn néz maga elé.)

(Kis csend.)

A NŐ
(szintén felül) Mi lesz velünk?

A FÉRFI
Most már semmi… Elment az utolsó látogatónk.

A NŐ
Tulajdonképpen mindenünk megvolt, hogy boldogok legyünk…

A FÉRFI
Ja.

(Méltóságteljes, teátrális öblögetéssel felhangzik a szózat. Egy csöppet ki is világosodhat erre a szín.)

AZ ÚR HANGJA
„Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

(Csend.)

A NŐ
Szóltál valamit?

A FÉRFI
Nem… Miért? Hallottál valamit?

A NŐ
Nem.

(Csend.)

A FÉRFI
Akkor menj, és etesd meg a svábbogarakat. Szeretném, ha túlélnének minket… Azért mégis más, ha lesz valaki, aki emlékezik ránk… Tudja, hogy voltunk.

(Függöny)

 

Miklós Hubay: The Crystal System of the Work; After the Ball

Miklós Hubay (1918–2011), Kossuth Prize-winning dramatist, translator, founder of the Hungarian Digital Literature Academy, was born a hundred years ago. The publication of these two pieces by him, however, is not only justified by the centenary, but also by the fact that Imre Madách’s dramatic poem, The Tragedy of Man, translated into several world languages, will be staged by Attila Vidnyánszky at the National Theatre, Budapest, in October this year. Hubay’s first writing (The Crystal System of the Work) is an essay on the Tragedy as a whole, with its special concept of time in the centre. In his view, “drama with Madách appears in the simultaneity of past, present and future” – which reflects some kind of an apocalyptic attitude to life. “The first person anticipates the end of the world – the end of a meaningless world – and although he could commit suicide at the dawn of creation, he will not do it. He can take the next thing that comes along” – as Hubay summarizes the cathartic moment at the end of the work, which is, at the same time, the beginning of the journey and history of mankind. The one-act play titled After the Ball, a variation on the subject of the Eskimo scene of The Tragedy, is closely related in spirit to this essay. Stage space is doubled in this absurd piece: while Madách’s Tragedy is being performed on the main stage, the two actors trapped on the chamber stage, already as civilians, are playing the role of the last human couple. The moment of Ádám and Éva’s awakening seems to them to be of the past, since – being childless as they are – their present does not lead to the future. Indeed, the absurd state of the world in Hubay’s drama is to be recognized in that we, similarly to the last human couple, have all continuously been under judgement already, being both behind and ahead of the world catastrophe which we, so-called innocent victims, ourselves have caused and are causing day by day.

(2022. november 16.)