Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2022. december 9. - Natália Napja

Háttér

Színházi Olimpia

Balogh Géza: Az ember tragédiája nemzeti színházi előadásai a diktatúrában és a diktatúra után

Madách drámai költeményét minden diktatúra veszedelmesnek ítélte. Amikor Németh Antal 1937-ben a hamburgi Staatliches Schauspielhausban rendezte, az elfogadó bizottság be akarta tiltani az előadást, mert a falanszter-képet nyílt támadásnak tekintette a nemzetiszocializmus eszméje ellen. Hosszú vita után azzal a feltétellel álltak el szándékuktól, ha az ominózus XII. színben cirill betűs feliratok utalnak a Szovjetunióra.[1] A kommunista pártállam még ennyit sem teketóriázott. Egyszerűen leparancsolta a színpadról.

1945 után, a koalíciós időkben csak némi késéssel került színpadra, 1947. szeptember 26-án, Both Béla rendezésében, Varga Mátyás díszleteivel, Nagyajtay Teréz jelmezeivel és Veress Sándor új zenéjével, kettős szereposztásban: Ádámot Básti Lajos és Ladányi Ferenc, Évát Lukács Margit és Szörényi Éva, Lucifert Major Tamás[2] és Rajczy Lajos játszotta. (Luciferként később Balázs Samu és a rendező Both Béla is bemutatkozott.) Hogy miért kellett két teljes évadot várni a „felszabadulás” utáni első bemutatóra, arról sejtet valamit Major Tamás előszava a műsorfüzetben: „E füzetben Barabás Tibor[3] tanulmánya világít rá a madáchi mű szemléleti és társadalmi összefüggéseire, s egyben megindokolja azt is, hogy miért váratott oly sokáig magára Az ember tragédiája igazi, méltó értelmezése és bemutatója.” Egyértelmű magyarázatot nem ad ugyan Barabás Tibor esszéje, de ő írja le először a később sokat emlegetett kifogást: „Az ember tragédiája optimista végszava ellenére problematikus mű, problematikus éppen világnézetét illetőleg.” Pesszimizmusát a szabadságharc bukásával magyarázza, majd a történelmi távlatokban gondolkodó író haladó gondolatait hangsúlyozva veszi védelmébe a drámai költeményt.

A kritikai fogadtatásban a lelkes ünnepléstől a teljes elutasításig mindenféle vélemény elhangzik. A pozitív értékelések azt hangsúlyozzák, hogy a korábbi előadások önkényes húzásaival ellentétben a mostani felújítás visszatér az igazi (?) Madáchhoz. Kiemelik a párizsi szín méltó szenvedélyét és a második prágai kép visszaállítását.[4]

Az ember tragédiája 1947-es bemutatójának plakátja (forrás: wikipedia.org)

Both Béla, a jelentősnek semmiképpen nem mondható előadás rendezője ezt írja a korabeli műsorújságban: „Most, a Nemzeti Színház felújítása nyomán, nem kétséges, hogy újult erővel fog megindulni a Tragédia kultusza, s ez irodalmunk és színházi kultúránk számára egyformán hasznos és kívánatos is.”[5]

Nem Both Béla volt az egyetlen, aki hatalmasat tévedett a darab további sorsát illetően.

Az 1947-es felújítást nyolcvankilencszer tűzik műsorra, majd 1948 elején hosszú időre lekerül a színház repertoárjáról. Négy éven át egyetlen szó sem esik Madách művéről. A diktatúrák képzeletbeli törvénykönyvéből tudhatjuk, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is.

Waldapfel József (1904–1968)

1952-ben egy mélyen marxista, ám Madáchért rajongó irodalomtörténész, Waldapfel József az első, aki tanulmányt merészel publikálni, amelynek hatására újra feléled a remény, hogy a legnagyobb magyar nemzeti dráma hamarosan újra életre kelhet a színpadon. A bevezetőben ez olvasható: „A Madách-probléma tudomásom szerint egyike azoknak a kérdéseknek a magyar irodalmi hagyomány értékelésében, amelyek körül a legnagyobb bizonytalanság és nyugtalanság tapasztalható, amelyek tisztázását legtöbb oldalról sürgetik.”[6] Nem titkolja: az a szándék vezérli, hogy minél előbb dőljön el a vita: kié Madách? A „reakcióé” vagy a „miénk”, akik olyan feddhetetlen szaktekintélyek véleményére támaszkodhatunk, mint Arany János vagy Makszim Gorkij? Waldapfel jól ismeri a pártállam korifeusainak észjárását. Ha egy tekintélyes szovjet íróra hivatkozik, félig már biztos a győzelem, még ha nem is sikerül tudományosan igazolni az állítást. A terjedelmes írás a következő mondatokkal zárul: „…azt hiszem, nemsokára el kell jutnunk odáig, hogy Az ember tragédiáját megint játszani lehet, mégpedig olyan előadásban, amely tisztán ragyogtatja fel a mű értékeit, érvényre juttatja igazi, eddig mindig meghamisított harcos mondanivalóját. […] Az új előadást igen alapos előkészítésnek kell megelőznie, amelyhez művészek és tudósok szoros együttműködésére van szükség.”

Jelenetkép a Madách Gimnázium Tragédia-előadásáról.
A képen balról jobbra: Lengyel György (Lucifer) Somody Éva (Éva) és Balogh Géza (Ádám), a jelen cikk szerzője (forrás: szinhaz.hu)

Ám további két évet kellett még várni Madách művének megjelenésére a Szépirodalmi Könyvkiadónál. A teljes szilenciumot 1954-ben sikerült megtörni, amikor a budapesti Madách Gimnázium színjátszó csoportja hét alkalommal[7] eljátszotta a Tragédiát a Zeneakadémia Kistermében. A bemutatón illetve a további előadásokon jelen volt a korszak szellemi életének színe-java Kodály Zoltántól Szabolcsi Bencéig[8], Bóka Lászlótól[9] Remenyik Zsigmondig[10] és Jóború Magda[11] miniszterhelyettesig. „A sajtó, túl a kötelező udvariassági gesztuson, a művészi tettnek és az esztétikai értéknek kijáró örömmel köszönti az előadást” – írja a Tragédia színpadi pályafutását elemző könyvében Koltai Tamás.[12] A tekintélyes sajtóvisszhangban nem a Magyar Nemzet cikke az egyetlen merész írás, amely számon kéri a szilenciumot: „Lényegében az történt, hogy a Madách Gimnázium tanárai és növendékei végezték el azt, amit a Nemzeti Színháztól és a többi színházunktól vár a közönség: színre hozták Madách annyit vitatott művét, s ezzel megtették az első lépést haladó hagyományunk egyik legnagyobb kincsének teljes elismerése, méltó megbecsülése felé.”[13]

Az ember tragédiája, Nemzeti Színház, 1955, a képen Básti Lajos (Ádám), Lukács Margit (Éva) és Major Tamás (Lucifer) (fotó: Wellesz Ella, forrás: mandadb.hu)

A Nemzeti Színház monumentálisnak szánt előadását 1955-ben hárman rendezik: Gellért Endre, Major Tamás és Marton Endre. Ezzel is jelezni kívánják, hogy a vezetőség együtt vállal felelősséget a bemutatóért. A káprázatos, „realisztikus”, látványos és korhű díszleteket Oláh Gusztáv, az Operaház főrendezője, díszlet- és jelmeztervezője tervezi. A főszerepeket ismét kettős szereposztásban láthatja a közönség: Ádámot most is Básti Lajos, valamint Bessenyei Ferenc, Évát az 1947-es előadás két alakítója, Lukács Margit és Szörényi Éva személyesíti meg, Lucifert Major Tamás és Ungvári László. A sajtó a rendkívüli eseménynek kijáró tisztelettel és terjedelemben emlékezik meg a várva várt bemutatóról. Egy kivétellel: a párt központi lapja, a Szabad Nép egyelőre nem vesz tudomást róla. Viszont megjelenik a Lukács György[14] köréhez tartozó filozófus, Hermann István ellenvéleménye. Lukács és tanítványai régen komoly fenntartásokkal illetik Madách művét, és ez most kapóra jön az ellentábornak. Hermann kritikájában szó sincs remekműről, csupán „sok részletértéket tartalmazó, de problematikus, s ezért nehezen játszható darabot” emleget.[15]

Lukács György az 1940-es években (forrás: 24.hu)

Mindez csupán előkészítése annak a manővernek, amely a Tragédia újbóli letiltására irányul. Egy alkalommal népünk bölcs vezére, maga Rákosi Mátyás[16] is megtekinti az előadást. A szünetben az igazgatói irodában tombol. Ekkor hangzik el állítólag az a később gyakran idézett mondata, miszerint „maguknak az a szerencséjük, hogy nem szeretek művészeket börtönben látni!” Egy szó, mint száz: személyesen tiltja be a tömegek ideológiai fejlődésére károsan ható darabot. Majornak, mint a Központi Bizottság tagjának annyit sikerül elintéznie, hogy a bemutató óta harmincháromszor telt házzal játszott előadást havonta átlagosan három alkalommal műsorra tűzhessék.

Szobrászok dolgoznak Rákosi Mátyás gipszportréján az 1950-es évek elején (forrás: lazarus.elte.hu)

De ezzel még nincs vége a csatának. Március végén és április elején két folytatásban megjelenik a Szabad Népben Lukács György „több évtizedes különvéleménye”, amely Hermann cikkének szellemében ostorozza Madách pesszimizmusát. A marxista tudós Arany János véleményével Erdélyi Jánosét[17] állítja szembe. Hangsúlyozza, hogy „Madách művének legnagyobb sikerei a Horthy-korszakra” estek. A Fausttal való gyakori összehasonlítás nem igazolja, hogy egyenrangú értékről van szó, „sőt eszmeileg és művészileg is felette áll annak”. Ellenkezőleg: „Madách alapkoncepciójának visszássága abban rejlik, hogy túláltalánosít… s az általánosítás szárnyain oly magasságokig akar felemelkedni, hogy az emberiség tragédiájával általánosított sors képe válaszoljon sajátos magyar kérdésére.”[18]

Akármit gondolunk Lukács György szándékáról és véleménye őszinteségéről, tette az utolsó előtti döfés a drámai költemény sorsára nézvést az ötvenes években. Mert az utolsó még hátravan: az Irodalmi Újság egy hónappal később jelenteti meg Szergej Krusinszkij[19] cikkét, amely korábban a Pravdában látott napvilágot, és vitába száll a Szovjetszkaja Kultura A magyar színház mai helyzete című írásával. Az apropót szolgáltató cikk nem átallott elismerő szavakkal szólni a Nemzeti Színház Az ember tragédiája című előadásáról, „olyan erényeket tulajdonítva annak, amelyekkel az a valóságban nem rendelkezik.” Ezután Krusinszkij írása így folytatódik: „A darab hősei átutaznak minden korszakon, s arra a következtetésre jutnak, hogy nincs értelme az emberek küzdelmének. »Körös-körül mindenütt csak pusztaság van« – ez a mű alapgondolata. A darab helyesen bírálja Egyiptomot, Rómát, Bizáncot, a burzsoá rendszert. A baj csak ott van, hogy a szerző meg akarja mutatni: soha a jövőben sem tudja az ember majd ésszerűen megszervezni a társadalom életét.

A darab helytelen filozófiai alapgondolata sikertelenségre kárhoztatta a színház munkáját. Külsőleg bármennyire ragyogóak voltak is Madách versstrófái, bármilyen tehetségesen oldották meg feladatukat rendezők és színészek – a hazugság ettől még nem válik igazsággá.”[20]

A drámai költemény 1955-ös felújítása ezután már csak a levert októberi forradalom utóhatásaként, 1957 márciusától látható ismét. A hatalmas érdeklődésre való tekintettel nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon és a kőbányai Csajkovszkij Park színpadán is eljátsszák.

Básti Lajos (Ádám) és Lukács Margit (Éva) a Szegedi Szabadtéri Játékok
Tragédia-előadásának idején, 1960-ban (forrás: tiszataj_1980_008)

Három évvel később, 1960 nyarán Major vadonatúj koncepcióval áll elő. A Szegedi Szabadtéri Játékokon, majd ősztől a Nemzeti Színházban misztériumjátékként rendezi meg. Egy riport tanúsága szerint az ígéri, hogy „ebben az előadásban sikerül végre megszabadítanunk Madách művét azoktól a tömjénfüstös ferdítésektől, amelyek rákormozódtak… Madáchból indulunk ki, a hiteles Madáchból, ebből a sajátosan deista és dekabrista jellegű zseniből. Hiba volna akár hitét, akár világnézetének haladó, forradalmi vonásait elvulgarizálni vagy elhazudni.”[21] A részben új hangvételű, de változatlanul pufogó frázisokkal teli nyilatkozat eredménye egy meghökkentő és később közröhejbe torkolló koncepció, amely a népet kívánja a dráma középpontjába állítani. A londoni rendőrsortüzet éppúgy évekig emlegeti a Major újító szellemét kételyekkel fogadó ellentábor, mint az Úr alakjának színpadra állítását, amellyel „egy csapásra megszabadította a művet attól a misztikumtól, amellyel a polgári színház elleplezte a liberális Madách deizmusát, amely nem azonos sem a katolikus egyház, sem más tételes vallások istenhitével.”[22] Ezzel a kétes értékű produkcióval ünnepli a Nemzeti Színház a darab ezredik előadását 1963. április 7-én.

A következő felújításra – ugyancsak Major rendezésében – Madách halálának századik évfordulóján, 1964-ben kerül sor. A próbák még a halálra ítélt Blaha Lujza téri Népszínház épületében kezdődnek, amelyet 1965 márciusában a Magyar Néphadsereg flottillájának egyik műszaki alakulata segítségével felrobbantanak. A főfalak lerombolásával tesznek pontot a magyar színháztörténet egyik legszégyenteljesebb eseményére.

Kálmán György (Lucifer), Sinkovics Imre (Ádám) és Váradi Hédi (Éva)
Major Tamás 1964-es rendezésében (fotó: Keleti Éva, forrás: mandadb.hu)

A bemutatásra már a Nemzeti új, átmeneti szálláshelyén, a Nagymező utcai Radius moziban (az egykori és jelenlegi Thália Színházban) került sor, amely egy ideje befogadó színházként működött, és az átépítés után két szezonon át a Nemzeti Színház otthona volt. Ugyanezen a nyáron indult el a Hevesi Sándor téri (akkor még Izabella téri) Magyar Színház teljes átalakítása azzal a céllal, hogy az új Nemzeti Színház felépítéséig otthont adjon az együttesnek.

A jubileumi műsorfüzetben a rendező körültekintő tanulmányt tesz közzé. Ebben meghirdeti az ekkoriban már gyakran hangoztatott brechtiánus érveit a klasszikus művek „akadémikus” értelmezése ellen. Az előadás legfontosabb jellemzője Bálint Endre[23] díszlete, amely a korábbi „történelmi” környezettel szemben nélkülöz minden konkrét utalást. A jelmezek – az akkoriban itt járt Royal Shakespeare Company Lear király-előadásának hatására – bőrből készültek. A rendező azzal is kifejezésre kívánja juttatni elhatárolódását korábbi törekvéseitől, hogy teljesen új szereposztással áll elő. Ádámot Sinkovits Imre,[24] Évát Várady Hédi, Lucifert Kálmán György játssza.

A kritikák egy része megint lelkes és elismerő, másik része elutasító. Rényi Péter, aki Major korábbi Tragédia-rendezését alaposan megkritizálta, most, a Kádár-korszak „liberalizmusának” védőszárnyai alatt kijelenti, hogy elmúltak azok az idők, „amikor a falanszter bírálatát a mi valóságunkkal szembe lehetett fordítani. […] A Tragédia művészi tragédiája tulajdonképpen mindig az volt, hogy olyan korban vált naggyá, amelyen magasrendű színházi művészeten vagy eszmei telítettségű retorikát értettek – mondjuk Schiller szellemében – vagy a valóság teljes illúzióját keltő, a »megszólalásig hű« reprodukciót, ahogy azt a naturalista színház művelte.”[25] Tempora mutantur… – legalábbis látszólag.

Vámos László, a drámai költemény következő, 1983-as előadásának rendezője, aki 1982 és 1990 között volt a Nemzeti Színház művészeti vezetője, ezt írta két évvel a pártállam bukása előtt, 1987-ben: „Az új Nemzeti Színház az egész magyar színjátszás, sőt az egész magyar szocialista kultúra ügye. Az új színházat nemcsak a Nemzeti Színháznak, hanem az egész magyar színjátszásnak kell birtokba venni.”[26]

Pap Vera (Éva) és Alföldi Róbert (Lucifer) Szikora János 2002-es rendezésében (fotó: Katkó Tamás, forrás: mandadb.hu)

De még nagyon sok víznek kellett lefolynia a Dunán, mire a várva várt Nemzeti Színház a Soroksári úton felépült. 2002 márciusában, az ünnepélyes megnyitón Az ember tragédiája került bemutatásra, Szikora János[27] rendezésében. Ádámot Szarvas József, Évát Pap Vera, Lucifert Alföldi Róbert játszotta. A kritika a rendkívüli eseménynek kijáró figyelemmel, de többségében elutasítóan fogadta az előadást. Érdekes módon a bírálók többsége az 1883-as ősbemutató meiningenista hagyományaival vetette össze a hipermodern szellemet sugározni szándékozó produkciót. Koltai Tamás írása szerint „felfogása teljes mértékben igazolja a revü-Tragédiát, kifejezi a jelen kor alacsony szellemi és a Nemzeti Színház magas technikai szintjét.”[28] Az epés megjegyzés arra utal, hogy a rendező elsősorban az új színpad bravúros technikai felszereltségét igyekezett bemutatni. Pedig volt ezen kívül is mondanivalója, amely elsősorban Ádám és Éva szerepének új értelmezésében nyilvánult meg. Erről Molnár Gál Péter[29] a következőket írja: „Szikora kiemelte a főszerepeket szerepköri meghatározottságukból, miszerint Ádámot az együttes hőse, Évát heroina (vagy naiva) játssza, Lucifert pedig az intrikus színész.” A kritikus arra utal, hogy a dráma főszereplői ezúttal átlagemberek, ha úgy tetszik: „kisemberek”. Metz Katalin írása védelmébe veszi Szikora koncepcióját. Azt emeli ki, hogy „az új teátrum hipermodern színpadtechnikáját a lehetőségekhez képest csak szigorú szelektálással, azaz indokoltan – a megfelelő történelmi-gondolati s a színpadi szituációt alátámasztó módon – használja. Nem válik öncélúvá az a mindig kockázatos rendezői eszköz sem, amikor anakronizmusok sokaságát veti be az előadásfolyamba.”[30]

A XI. londoni szín a Nemzeti Színház 2002-es díszelőadásán (fotó: Katkó Tamás, forrás: mandadb.hu)

Madách drámai költeményének legújabb, 2018-as felújítása és Vidnyánszky Attila[31] rendezése hatalmas feladatot ró minden résztvevőre. Valamennyi szereplőre és azokra a nézőkre, akik az arénává átalakított nézőtéren foglalnak helyet.

Az előadás egyszerre puritán és monumentális, ünnepélyes és hétköznapi. Úgy kezdődik, mint egy istentisztelet. Egyes helyszíneket, így az első szín leírását és néhány fontosnak tartott szerzői instrukciót a színészek ismertetnek. Valamennyi szereplő mindvégig jelen van a színpadon, hiszen ők idézik fel Madách drámai költeményét. Az előadás szövege montázs. Bizonyos mondatok többször hangzanak el, némelyek kórusban, némelyek egymás után, hol kánonban, hol egymást túllicitálva.

Aztán megszólal az Úr Sinkovits Imre hangján. Ebben van valami misztikus, valami transzcendens. Sinkovits többet jelent önmagánál. Ő a múlt. Hányattatásai, megaláztatásai felidéződnek a néző képzeletében. Ő nemcsak a színpadon volt hős. Élete és szerepköre összeforrott a magyar néző képzeletében. Ő a Nemzeti Színház. A tradíció. Virtuális jelenlétével az előadás kitágul, saját múltját, gyökereit idézi.

Madách Imre: Az ember tragédiája, Nemzeti Színház, 2018, r: Vidnyánszky Attila (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Ebben a közösségben mindenki lehet Ádám, Éva, Lucifer, Isten és ember. Luciferből van a legtöbb: kilenc színész adja-veszi át a stafétabotot, öreg, fiatal, középkorú, hiszen amit látunk a történelemből, azt ő idézi fel. A színészek nem szerepeket játszanak, hanem magatartásokat képviselnek. Együtt gondolkodnak. Szenvedélyesen, egymással vitatkozva véleményt formálnak a felvetett gondolatoktól. Néhány jelenet erejéig belebújnak valamelyik szerep bőrébe, „átélnek” bizonyos szituációkat, vagy érvelnek, mint Brecht színészei, de sohasem csak a saját szerepükre koncentrálnak, hanem az egészre, az egészben elfoglalt helyükre.

Madách művére is igazak Kárpáti Aurél szavai, amelyeket a Hamletről mondott több mint kilencven évvel ezelőtt: Madách művének titka is a zseni titka. Kifürkészhetetlen. „Tragikumának szálait bogozhatjuk, bonthatjuk, a rejtelmes ábra, amelybe a lángész minden időkre szóló varázsát szőtte bele, soha egészen fel nem fejthető.”[32]

A Nemzeti Színház 2018-as Tragédia-előadása újabb impozáns kísérlet a varázs felfejtésére; egyértelműen azt sugallja, hogy ez a sokat támadott és sokáig tiltott remekmű mégiscsak optimista.

 

Géza Balogh: National Theatre Productions of The Tragedy of Man During and After Dictatorships

Géza Balogh’s writing gives a survey of the productions of The Tragedy of Man at the National Theatre in Budapest as well as their critical reception from 1937, the year of director Antal Németh’s dual – counter-Soviet and / or -German? – political interpretation of The Tragedy, pointing out that Madách’s dramatic poem was deemed perilous by both dictatorships. In connection with Béla Both’s direction in 1947, he emphasizes that the post-war coalition era already saw the emergence of the ideology-based denunciation and criticism of Madách’s pessimistic view of the world. The ensuing silence was broken by the acting group of Madách Grammar School in Budapest in 1954: they played The Tragedy seven times in front of selections of contemporary intellectuals in the Chamber Hall of the Academy of Music. The modernised version of the work (directed by Endre Gellért, Tamás Major and Endre Marton) was presented at the National Theatre in Budapest in 1955, the mixed reception of which is given a detailed account by the essayist. The disparaging opinion of the leading Marxist philosopher of the time, György Lukács is quoted, with its focus restricted to Madách’s pessimistic view of history again. The production got removed from the programme with some delay due to great success, but it would not be on again until the suppression of the October revolution, from March 1957 on. In the second part of his writing, Géza Balogh enumerates the Madách premieres during the three decades of the Kádár era. He speaks in detail of Tamás Major’s 1960s and 1965 directions (the latter fell on the year when the old National Theatre was demolished), highlighting that Major’s Brechtian concept stood against the “academic” interpretation of classic works. Finally, he appraises the emblematic renderings of The Tragedy during the decades after the change of regime: János Szikora’s direction in 2002, which was the opening production of the new National Theatre; then, Attila Vidnyánszky’s one in 2018, which, in his view, “clearly suggests that this much-attacked and long banned masterpiece is, nevertheless, optimistic”.

 

[1]     Az 1937. április 15-én Mohácsi Jenő fordításában, Werner Hinz (Ádám), Ehmi Werner (Éva) és Robert Meyn (Lucifer) főszereplésével megtartott előadás végül harminc alkalommal került színre. Érdekessége, hogy a darab 1892-ben ugyanebben a városban került először színre idegen nyelven.

[2]     Major Tamás (1910–1986) színész, rendező, 1945 és 1962 között a Nemzeti Színház igazgatója, leváltása után 1978-ig főrendezője. A háború után a magyar színházi élet meghatározó személyisége.

[3]     Barabás Tibor (1911–1984) író, újságíró, 1946-ban a Szabad Nép rovatvezetője, majd az Írószövetség főtitkára. Szépirodalmi munkáival a kommunista ideológiát terjesztette.

[4]     A második prágai szín már az 1883. szeptember 21-i ősbemutatón, Paulay rendezésében is kimaradt.

[5]     Pesti Műsor, 1947. 39. szám.

[6]     Waldapfel József (1904–1968): Madách. Irodalomtörténet, 1952. 1. sz.

[7]     A további előadásokat nem engedélyezték.

[8]     Szabolcsi Bence (1899–1973) zenetudós, a korszerű magyar zenetudomány egyik megalapozója.

[9]     Bóka László (1910–1964) költő, író, irodalomtörténész. 1947-től közoktatásügyi államtitkár. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott.

[10]   Remenyik Zsigmond (1900–1962) regény- és drámaíró. Az ötvenes évek első felében hallgatásra ítélték.

[11]   Jóború Magda (1918–1982) pedagógus, kommunista művelődéspolitikus, könyvtáros, 1950 és 1958 között oktatási miniszterhelyettes, majd az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója.

[12]   Koltai Tamás (1942–2015) színikritikus, lapszerkesztő. Id. mű: Az ember tragédiája a színpadon (1933–1968). Kelenföld Kiadó, 1990. 189.

[13]   Lontay László (1920–1975): Gimnazisták. Magyar Nemzet, 1954. április 7.

[14]   Lukács György (1885–1971) filozófus, esztéta. 1919-ben közoktatási népbiztos. A Tanácsköztársaság bukása után emigrációban élt, 1945-ben tért haza. 1956-ban Nagy Imre kormányában népművelési miniszter. 1957-ben visszavonult a közélettől.

[15]   Hermann István (1925–1986): Madách a Nemzetiben. Művelt Nép, 1955. február 6.

[16]   Rákosi Mátyás (1892–1971) 1945 és 1956 között a Magyar Kommunista Párt fő- illetve első titkára, 1952–53-ban a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. 1947-ben kerül a sztálinista totális diktatúra csúcsára. 1956 után leváltják és a Szovjetunióban él haláláig.

[17]   Erdélyi János (1814–1868) költő, kritikus, filozófus. Hegeliánus elveinek megfelelően a Tragédiáról írott bírálatában (1862) vitába szállt Madách történelemszemléletével.

[18]   Lukács György: Madách Tragédiája. Szabad Nép, 1955. március 25. és április 2. Kötetben Rónai Mihály András (1913–1992): Madách-Lukács című vitairatával. Glória Kiadó, é. n.

[19]   Szergej Konsztantyinovics Krusinszkij (1909–1959) szovjet orosz író, újságíró. Különböző újságoknál dolgozott, 1945-től a Pravda csehszlovákiai és magyarországi tudósítója volt.

[20]   Szergej Krusinszkij: Budapest színházaiban. Irodalmi Újság, 1955. május 7.

[21]   Magyar Nemzet, 1960. augusztus 11.

[22]   Rényi Péter (1920–2002): Utólagos megjegyzések a Tragédia szegedi előadásához. Népszabadság, 1960. szeptember 4.

[23]   Bálint Endre (1914–1986) a huszadik századi magyar festészet kiemelkedő alakja.

[24]   Sinkovits Imre (1928–2001) a magyar színjátszás kiemelkedő alakja. 1958-ban – az 1956-os forradalom alatt tanúsított magatartása miatt – elbocsátják a Nemzeti Színháztól, majd 1963-ban rehabilitálják.

[25]   Rényi Péter: A megújult Madách. Népszabadság, 1964. október 15.

[26]   Vámos László (1928–1996): Gondolattöredékek a nyolcvanas évek Nemzeti Színházáról. In: A Nemzeti Színház 150 éve. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987. 211. o.

[27]   Szikora János (1950) rendező, színházigazgató.

[28]   Koltai Tamás: Tragédiának nézed?… Élet és Irodalom, 2002. március 15.

[29]   Molnár Gál Péter (1936–2011) kritikus, dramaturg. 1961 és 1978 között a Népszabadság munkatársa, 1982-től főmunkatársa. I.m. A Nemzeti Színház tragédiája. Népszabadság, 2002. március 18.

[30]   Metz Katalin (1938–2010): Látomásokban az eszmék viadala. Magyar Nemzet, 2002. március 18.

[31]   Vidnyánszky Attila (1964) a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház alapítója, majd a debreceni Csokonai Színház igazgatója. 2013 óta a budapesti Nemzeti Színház főigazgatója. Az ember tragédiáját eddig öt alkalommal rendezte: 1998‑ban Beregszászon, 2008-ban Zsámbékon, 2011-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon, 2012-ben Debrecenben, és volt egy elmaradt előadás Kisvárdán, amelyet elmosott az eső.

[32]   Kárpáti Aurél (1884–1963): Hamlet tragikuma (1925). In: Örök Shakespeare. É.n. Grill Károly, Bp., 40. o.

(2022. november 16.)