Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. június 25. - Vilmos Napja

VII. MITEM (2021.)

Iskolapéldák és cáfolatok

Nagyon sokan a Covid-bezártság alatt döbbentünk rá, mennyire fontos nekünk a színház. Olvasni tudtunk, filmeket nézni is, zenét is hallgattunk, de a színházi közvetítések ahelyett, hogy pótolták volna az elmaradt előadásokat, csak fokozták hiányérzetünket. Így aztán minden produkciót látni akartunk egyéves kimaradás után a mostani MITEM-en. Nagyokat és kicsiket, ismerősöket és ismeretleneket.

 

Osztovits Ágnes

Csodák csodájára – mit tesz egy álnok vírus? – minden jobban tetszett, mint korábban. Élveztük a sokszínűséget. Örültünk az együttlétnek, feltöltődtünk a színpadról sugárzó energiától, drukkoltunk a szereplőknek, és nagyon tapsoltunk az előadások végén. Nem véletlenül dicsértek bennünket, az állítólag értő nézőket az előadások utáni közönségtalálkozókon részt vevő művészek szinte minden este.

Hogy mit tudtunk meg mi, laikus színházbarátok napjaink színházáról? Először is: lényegesen rövidülnek az előadások. Mintha a rendezők rájöttek volna, hogy a napi ötven perces tévésorozatokra kapatott nézőktől már aligha lehet három-négy órás figyelmet kérni. A rövid előadások miatt ritkák a szünetek, s ez nemcsak a büfék forgalmát veti vissza, hanem a társasági érintkezés lehetőségét is. Részint ennek is köszönhető, hogy a nézők nem szaladtak el a produkciók végén, sőt feltűnően sokan maradtak a közönségtalálkozókon. Ahol lehetett beszélgetni, és nemcsak rendezőkkel, színészekkel, az előadás alkotóival, hanem egymással is.

Évek óta figyeljük a színpadok lecsupaszítását; tény, hogy a hagyományos díszletelemek jó része mára szinte teljesen eltűnt, helyüket a fények pótolják, olykor a vetített háttér vagy éppen a vetített függöny. Az úgynevezett korhű jelmezeknek régén befellegzett, többnyire szimbólumértékű kellékek vették át a szerepüket. Ezzel egyidőben felértékelődött a mozgás, a tánc és persze a zene jelentősége. A klasszikus és a rockzene egyaránt helyet kér, ahogy a balett és a tornászmutatványok is. Ami fájdalmasan hiányzik immár évek óta: a kortárs dráma. Ezt a fájó hiányt a sikeres regényadaptációk sem pótolják. Az általános érvényű, szinte közhelyes szentenciák után nézzük az ezekre részint rácáfoló előadásokat időrendben.

 

Robert Wilson igézően szép Oidipusza felejthetetlen nyitóelőadás. Ilyet csak egy feltétlen tekintélynek és tiszteletnek örvendő művész képes megteremteni. Utánozni lehetetlen, de tanulni tőle nagyon is kellene. Leginkább azt, hogy a színpadon semmi sem történhet véletlenül, hogy minden közreműködő a nagy víziót szolgálja, színész, táncos, zenész. El lehet lesni részmegoldásokat, szimbólumhasználatot, bármi mást, de ezek a gondolati mélység nélkül nem élnek meg. Vagy csak nevetségesek lesznek. (Amikor több mint fél évszázada először járt Magyarországon a Royal Shakespeare Company a Lear királlyal, Peter Brook nyomán a hazai színházak is bőrruhákba öltöztették a színészeiket, ami fölöttébb mulatságos volt, hiszen a varázslatosnak vélt öltözethez hiányzott a koncepció, s a hozzá illeszkedő színészi játék.)

 

Kép Robert Wilson Oidipusz című rendezéséből

 

Persze könnyű Wilsonnak, mondják sokan: a világ legjobb művészei közül válogathat, nem béklyózza meg az itthon sokszor csak hat hétre korlátozott próbaidőszak, nem kötik meg a kezét gazdasági megfontolások. Ez mind igaz, de ő is elindult valahonnan, s hála következetes kitartásának, a rengeteg munkának, tanulmánynak, létrehozta a sokáig egyeduralkodó lélektani realizmus fölé emelkedő költői színházat.

Ezt tette a XX. század talán legnagyobb, de mindenképpen megkerülhetetlen szerzője, Samuel Beckett a drámairodalomban. A lassan hetvenéves Godot-ra várva, mint a kiváló erdélyi rendező, Tompa Gábor portugáliai előadásából kiderül, mit sem veszített aktualitásából. Manapság még magányosabbak vagyunk, még kiszolgáltatottabbak, és csodában, megváltásban reménykedők, mint Vladimir és Estragon, Beckett főszereplői. Tompa bár többször megrendezte már a Godot-t, néhány apró mozzanat (a fiú televízióból buzdítja további várakozásra Vladimirékat, Puzo úr előkapja mobiltelefonját) kivételével hűséges Beckett pontos utasításaihoz. A szemétdomb-helyszín jellegén először megütköztünk: mit keres itt a rengeteg cipő (Pauer Gyulaék Duna-parti, nagyon hatásos emlékműve után az elhagyott lábbelik a holokausztot juttatják az eszünkbe), de kiderült a kényelmetlen cipővel való kínlódás és a cipőpár megtalálása nagyon is indokolja ezt a teret.

 

Jelenet Tompa Gábor rendezéséből

 

Megváltás, irgalom

A Nemzetivé előlépett portói színház vezetői remek érzékkel szerződtették Tompa Gábort, aki nagyszerűen vezeti a főszerepet játszó négy színészt, és maradandó élményt adó előadást hozott létre. Bármilyen reménytelennek látszik az élet, ha szeretettel figyelünk egymásra, ha támogatjuk a társunkat, egyszer eljön a megváltás. Milyen kár, hogy a jobb lator üdvözüléséről a négy közül csak egyetlen evangélista tudósít – mondja Beckett, s üzeni az előadás.

A szentpétervári Prijut Komedianta Színház Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését állította csupasz színpadra, vakító neoncsövek alá. Az egy szünettel játszott, több mint három órás előadást nem az igencsak megkérdőjelezhető rendezői elgondolás, hanem a nagy író szövegei teszik izgalmassá. „Az a baj, mondta a szünetben egy orosz anyanyelvű néző, hogy túl sok a monológ.” Ingattuk a fejünket, végtére is izgalmas megoldás, hogy a regény kulcsszereplői nem elsírják egymásnak, hanem a hallgatóság szemébe vágják, miféle szociális és erkölcsi és intellektuális kényszerek juttatták mélypontra életüket. Egy ideig remekül működik ez a megoldás, nagyszerű színészek váltják egymást a színpadon, de aztán csődöt mond a monológ­forma, végtére is a szereplők közötti interakció teszi izgalmassá a regényt. Hogyan veszi rá a vizsgálóbíró Raszkolnyikovot a bűn bevallására, hogyan szembesül a hideg fejjel gyilkoló fiatalember húga és Szonya önfeláldozásával.

 

Bűn és bűnhődés

 

Az előadás elején úgy tűnik, a rendező szándékosan kerüli a „realista” konvenciókat. Raszkolnyikov anyját fiatalabb színésznő idézi meg, mint a Marmeladov lányt, a prostitúcióra kényszerült Szonyát. A második részben aztán színre lép az idős vizsgálóbíró, s ezzel helyreáll a rend, bár a sztálini időket idéző uniformis nem sok bizalmat kelt a nézőben. De aztán feltárul ennek a figurának az emberi arca, drukkolunk neki, s ő csapdába ejti a korábban intellektuális fölényét éreztető Raszkolnyikovot. Aki egyébként alkatilag és öltözetét tekintve is olyan, mint egy Tarantino-fim hőse, akire a rendező több nyilatkozatában is hivatkozik.

Az előadás közben a MITEM nézői némi nosztalgiával gondoltak vissza egy korábbi Bűn és bűnhődés produkcióra, ugyancsak Oroszországból. Abban a hitről, a vezeklésről, a megváltásról esett a legtöbb szó. Ott katarzis volt, itt hűvös lezárás. Azt a régi előadást Vidnyánszky Attila rendezte.

Szem nem maradt szárazon a Milánóból érkezett Emma Dante (író és rendező) vezényelte produkció, a Misericordia (a szó egyik jelentése: irgalom) után. A miénk sem. Három, kissé megöregedett prostituált nyomorúságos körülmények között nevel egy értelmi fogyatékos fiúcskát, néhai barátnőjük gyermekét. Mint kiderül, a kis Arturót a terhesen elszenvedett brutális bántalmazás következtében nem sokkal később meghalt fiatal nő azzal adta át nekik, hogy teremtsenek elő mindent, hogy a kicsinek szép gyerekkora legyen. Az egykori barátnőket ma már csak a fiúcska tartja össze. A szakmából kiöregedtek, de pénzt még mindig csak az utcán tudnak szerezni. A történet jelen idejében arra készülnek, hogy átadják a gyereket az ottani gyámügynek. Meggyőződésük, hogy jó körülmények közé kerül, szakemberek fogják gyógyítani, beszélni tanítani. Eljön a búcsú napja, a kis Arturónak mindenki készít meglepetést, ki pénzt, ki fényképalbumot, ki régi játékokat, ki levelet ad át. És a fiúcska teli bőrönddel útnak indul a jobb élet reményében.

 

Misericordia

 

Banális elbeszélés, igazi drámai konfliktus nélkül, egyszerű, szentimentális életkép – gondolhatnánk, ha nem látjuk az előadást. Csakhogy ebben feltűnik három zseniális színésznő és egy, talán még náluk is nagyszerűbb táncos, az életben is ­süketnéma művész, aki olykor akrobatikus ügyességgel, ­máskor lomha értetlenséggel adja vissza a fogyatékos gyerek kínjait és már-már elviselhetetlen humorát. A három prostituáltat alakító színésznő a szó szoros értelmében a bőrét viszi a vásárra, amikor megereszkedett hasát, mellét mutogatva kiáll a placcra.

A vastaps két estén is kijutott a milánóiaknak. Emma Dante mintha az egyik legintellektuálisabb magyar költő, Károlyi Amy időskori intelmét ismételné meg. „Egy kicsikét kevesebb tudás, egy kicsit több irgalom” – ez kell, hogy élni tudjunk.

 

Tilos nevetni?

Silviu Purcărete Az ember tragédiája rendezését, így a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadását azért is vártuk nagyon, hogy összemérhessük Vidnyánszky Attila és a budapesti Nemzeti Színház produkciójával. Az összehasonlításról tüstént letettünk, amikor betereltek minket a Nemzeti nagytermének színpadán felállított iskolapadokba, s megláttuk a parányi játékteret.

Ha valamiért feszengtünk a temesvári Tragédián, az a közönség higgadt figyelme, hogy az itt-ott óhatatlanul kibukó kacagást rosszalló nézői tekintetek fogadták. Mintha egy kanonizált drámai költemény előadásán tilos lenne nevetni. 

 

Jelenet Silviu Purcărete Az ember tragédiája rendezéséből

 

Nagyon sajnáljuk utólag, hogy milyen kevesen láthatták az előadást. Bizonyára sok-sok gimnazista kedvet kapna Madách Imréhez, ha ezzel a rövid, pátoszmentes, mulatságos, mégis komoly változattal szembesülhetne. Egyébként pedig a temesváriak és a budapestiek Tragédiájának üzenete nem áll távol egymástól.

A kisvárdai siker– a határon túli magyar színházak fesztiválján megítélt legjobb rendezés díja – után felfokozott érdeklődés várta a Nagy Botond által színre vitt Ibsen-darabot, a Nórát. Három éve volt már a MITEM-en formabontó, ám Ibsen szellemétől meglehetősen távol eső svéd előadás, a Kolozsvári Állami Magyar Színház produkciója minden bizonnyal feledteti az északi próbálkozást. Itt az erős vizuális és hanghatások miatt nem javasolják az előadás megtekintését terhes anyáknak, epilepsziásoknak, valamint pacemakerrel rendelkező érdeklődőknek.

Nagy Botond koncepciójában Nóra kómában, rémálomként éli át egész életét, legfőképpen házasságát, ezért mielőtt a nézőtérre érnénk, egy zárt üvegágyban fekvő fiatal nőt látunk. Mint kiderül, ő Nóra. És lepereg előttünk a történet. Mégpedig egy tüllfátyol mögött, villámgyors váltásokkal. Az izgalmas technikai megoldások, az olykor brutális jelenetek (Torvald, a férj és Rank doktor, a családi barát is szexuális vágyainak kielégítésére akarja Nórát használni) kétségkívül felkorbácsolják az érzelmeket, de eltávolítanak Ibsen árnyaltságától.

 

Nóra

 

Az előadás erősen megosztotta a közönséget. A fiatalabb korosztály lelkesedett, az idősebbek az égiekhez fohászkodtak: Isten mentsen meg minket a lélekölő technikától, s a lét nagy kérdéseit leegyszerűsítő neofeminista szemlélettől. A következő évtized dönt majd a vitában.

Amikor a Bravó a művésznek című algériai monodrámát figyeltük a Kaszás Attila Teremben, az járt a fejükben, hogy nem is tudják a magyar (és főként a budapesti) művészek, hogy milyen jó dolguk van. A szegény algériai fiúnak, aki egyedülálló hangzást ér el nagybőgőjén a házilagos húrokkal, hiába van óriási sikere Párizsban, úgy érzi, otthon kell muzsikálnia. Ám az algériai hatóságok ahelyett, hogy segítenék, félreállítják az útból. Holott még a Korán sem tiltja a zene élvezetét! Az egyórás, szép mandolinkísérettel, tehetségesen előadott, kissé naiv mű üde színfoltja volt a MITEM-nek.

Másfajta felüdülést jelentett a párizsi Bells&Spells, az elragadó szemfényvesztésnek ez a kiváló példája. Némajáték, ragyogó jelmezek és díszletek, kiváló színészi munka jellemzi az egyórás előadást, amelynek minden pillanatában újabb és újabb illuzionista trükkel verik át érzékszerveinket.

 

Bells&Spells

 

Önfeledt szórakoztatás, két elbűvölő művésszel és remek technikai apparátussal. Hasonlóképp ahhoz, ahogy néhány éve a nagy orosz bohócnak, Szláva Polunyinnak örültünk, jól esett nézni ezt színház peremvidékén állomásozó francia vállalkozást.

 

Hagyomány és posztmodern

A kíváncsiság mellett némi lelkifurdalás vitt minket a kijevi Ivan Franko Nemzeti Dráma Színház Limerivna című előadására. Tudatunkban évtizedeken át összemosódott a szovjet fedőnév alatt az ukrán és orosz kultúra. Fogalmunk sem volt, hogy a XIX. században élt egy Panasz Mirnij nevű szerző, aki egy szép, idővel klasszikussá vált melodrámát írt Limerivna címen. A függetlenné vált Ukrajnában kutya kötelessége a nemzeti színháznak, hogy az irodalmi hagyományokat ápolja, hogy ukrán nyelven írt műveket állítson színpadra. Letudandó kötelező feladatnak gondoltuk az előadást, de ennél sokkal többet kaptunk. A fiatal rendező, Ivan Urivszkij nagyszerű példát adott arról, miként lehet egy konvencionális falusi drámából ma is élvezhető előadást faragni. A jó színészeken kívül szükség van jól bejátszható színpadi térre. Itt a falusi környezetet a szalmabálák jelképezik, a bőséget és szegénységet egyaránt ezek mutatják, a szétszóródó szalmaszálak az érzelmek hullámzását érzékeltetik, a szalmabábú pedig a létállapotokat jelzi.

 

Limerivna

 

A jó ritmusú, tetszetős előadás, amelynek egy-két jelenete sokáig emlékezetes marad, arra figyelmeztet, nem szabad az előítéleteknek bedőlni. Az ukránokra, de mindenekelőtt a darab rendezőjére, Ivan Urivszkijra érdemes figyelnünk.

Ahogy számon kell tartanunk a kazanyi születésű, Magyarországon is sokat dolgozó Sardar Tagirovskyt, aki ezúttal a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatával színre állított Szőcs Géza-darabbal, a Raszputyin küldetésével érkezett a fesztiválra. Amit az előadások rövidségéről írtunk, azt most felejtsük el. Ez a majdnem négyórás produkció (igaz, van két szünet) egyetlen pillanatra sem untat, hála Szőcs szárnyaló fantáziájának és nyelvi sokrétűségének, és nagy-nagy hála a rendezői találékonyságnak, amely a posztmodern színház kimeríthetetlen eszköztárát mozgósítja a hevenyészetten megírt darab érdekében.

Szőcs Géza bizarr alapötlete szerint II. Miklós orosz cár udvari papja és bizalmasa, a jövőbe látó, szörnyetegnek kikiáltott Raszputyin a Nagy Háború kirobbanása előtt égi sugallatra végigjárja Európa uralkodóit, hogy álljanak el világpusztító csatározástól, ne üzenjenek hadat egymásnak. Természetesen senki sem hallgat rá. A sikertelen küldetés következményei jól ismertek: halottak, sebesültek milliói, álságos békekötések, újabb világháború, diktatúrák, népirtások…

 

Raszputyin

Tagirovsky előadásában a tragikus és komikus mozzanatok jótékonyan váltják egymást. A közreműködő színészek élvezik a darab sokszínűségét, játékosságát. A remek szereplehetőségekért okkal tisztelegtek a Covid egyik első áldozata, a kiváló költő, Szőcs Géza emléke előtt.

Bár maradtak el előadások, a járvány nem roncsolta komolyan az idei nemzetközi színházi találkozót. A Nemzeti Színház megint meggyőzte az idelátogató művészeket, hogy Budapestet nem szabad törölni a naptárakból.

 

Osztovits Ágnes

(2022. január 30.)