Vannak, akik tehetségükkel, mesterségbeli tudásukkal, emberi tulajdonságaikkal vagy akár csak a jelenlétükkel, kisugárzásukkal hatnak a környezetükre – sokszor anélkül, hogy ennek tudatában lennének. Törőcsik Mari ilyen ember volt. Erről tanúskodnak az itt közreadott gondolatok, visszaemlékezések, történetek, amelyek egy része a halálhír nyomán, más része évekkel ezelőtt, egy-egy jeles esemény, évforduló kapcsán fogalmazódott meg.
Olyan ember volt, amilyen színész. Megnyerő, magával ragadó. Tündöklően tehetséges művész, és jó ember. Mindannyian tudtuk, hogy nagyon beteg, ha beszéltem vele, éreztem, mennyire szenved. Testi bajok gyötörték, de legjobban a színpad hiánya kínozta. Főiskolások voltunk, amikor összeházasodtunk, szinte még gyerekek, és a színház volt a mindenünk. Másodéves volt, amikor filmszínészként már befutott a Körhintával, de talán tíz évig is eltartott, amíg színpadi színészként elfogadták, tehetségét méltatták. Mari azonban sosem adta fel ezt az álmát, és keményen megdolgozott érte.
Mindvégig hitt abban, hogy ez az ő pályája, hivatása. Bajor Gizi volt a példaképe – az ő életfelfogását, munkához való viszonyát, a színház iránti elkötelezettségét nagyra tartotta. Tisztában volt saját tehetségével, tudta mit ér ő a szakmában, mégis sokat gyötrődött: eleinte azon, hogy igazán jó-e, amit csinál, később azon, hogy kell-e még az a fajta színészet, amit ő képvisel. Örökké kíváncsi volt másokra, és doppingolta, ha mások is kíváncsiak őrá. A színészet, a játék mellett volt még valami, ami fontos volt számára: a feléje áradó szeretet. A tehetségét arra fordította, hogy a közönség szeretetét megszolgálja.
Bodrogi Gyula
Harmadéves főiskolás voltam, amikor Major Tamás a Téli regében rám osztotta az elveszett lány, Perdita szerepét. A történet szerint a királynőnek, akit Mari alakított, azt hazudják, hogy az újszülött lánya meghalt. A lánygyereket kiteszik a vadonba, de élve marad. A darab végén van egy jelenet, mikor az anya összetalálkozik tizenhat évig halottnak hitt lányával. Kicsi jelenet, csupán annyi történt, hogy megmondják Marinak: ez a te lányod.
Én a színpad közepén térdeltem, és Mari a szélről elkezdett jönni felém. Odajött hozzám, megfogta az arcomat. Ez a soha azóta el nem felejthető élményem arról, hogy mi a színpadi jelenlét. Mari jött felém, szó nélkül, nézett rám, és egy olyan hatalmas energiamező vette körül, ami letaglózott fizikailag, és a tekintet, ahogy nézett rám, abban benne volt annak a tizenhat évnek minden szenvedése!
A sors kegyeltje vagyok, hogy harmadéves főiskolásként ezt az élményt átélhettem, mert azóta tudom, hogy milyen erővel kell színpadon jelen lenni – akár nagymonológot mond az ember, akár csak némán figyel.
Udvaros Dorottya
Egy fénykép van az öltözőmben kitéve. Az 1969-ben készült fekete-fehér képen a 34 éves Törőcsik Mari és én, a 21 éves főiskolás, aki epekedve nézem Őt. Életem első komoly szerepe volt ez, az akkori Katona József Színházban, a Nemzeti Színház kamaraszínházában. Nehéz szerep volt, a mostohafiát játszottam Marinak, akit az asszony varázsa levesz a lábáról. Még csókjelenetünk is volt. Ő végtelen türelemmel segített, látható zavaromat nagyvonalúan észre sem vette. Bíztatása, szeretete oldotta feszültségemet, és ennek a szerepnek köszönhettem, hogy egy év múlva, a diploma után leszerződtetett a Nemzeti Színház.
Blaskó Péter
Törőcsik Mari nemcsak nagy művész volt, amikor a mi kis határon túli beregszászi társulatunk meghívta őt a Szarvassá változott fiúba játszani, hanem híres sztár. Szorongtunk, hogy milyen lesz. Életem egyik legnagyobb csalódását okozta: szerény volt és alázatos, alávetette magát a mi kis közösségünk működésének, a próbák minden terhének. Kíváncsi volt, és megtiszteltetésnek vette, hogy ez a fiatal társaság vele akar dolgozni. Szerénysége természetes volt és őszinte. Beilleszkedett, ugyanakkor észrevétlenül emelt magával bennünket is – a tehetségével, a munkabírásával. Ez csak a legnagyobbaknak adatik meg: a zseniális embereknek és a nagy lelkeknek. Mindenki szeretettel és hálával gondol rá, aki látta őt színházban, filmen. Életem legnagyobb ajándéka és tanítása, hogy együtt dolgozhattam, játszhattam vele. Mindannyiunknak, akiknek megadatott ez, kötelességünk, hogy az örökségét tovább vigyük.
Szűcs Nelli
Nekem nehéz beszélni arról, mitől nagy színésznő Törőcsik Mari, mert nem igazán tudom megfogalmazni azt, ami olyan egyszerű: jó dolgozni vele. Ő is olyan csinálós, mint én. Nem filozofál, csinálja. És mindig tudja, hogy mit. Van valami belső iránytűje. Ez segíti abban is, hogy tudja, kire érdemes hallgatnia, kivel érdemes dolgoznia, mert abból valami olyan születhet akár, ami még nem volt. Jó vele dolgozni, mert érzem, hogy nincs fontosabb számára, mint a színház, a szerep, az alkotás. Nem kíméli önmagát, ha munkáról van szó, még ma sem, és másoktól is ezt várja el. Nagyon nagy művész, aki két lábbal áll a földön. Ennyi díjjal, egy magyar színész számára szokatlan külföldi elismertséggel el is szállhatott volna. De megőrizte józanságát. Csak figyelem és nézem őt, és közben minden a helyére kerül.
Trill Zsolt
A ’80-as évek elején, gyerekkoromban találkoztam először Törőcsik Marival, pontosabban a hangjával. Nem volt tévénk, csak egy öreg lemezjátszónk pár bakelitlemezzel. Beatles, Black Sabbath, Sebők, Beethoven, Vivaldi, a Toldi – és a János vitéz Törőcsik Mari tolmácsolásában. Rongyosra hallgattam, és tudtam kívülről az egész költeményt, természetesen az előadó hangsúlyaival és hanghordozásával.
Ezután eltelt huszonöt év, és ott ültem nem messze tőle a Mein Kampf olvasópróbáján. Ő Halál Asszonyként, én pedig Hitlerként. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy végigökörködtük a próbafolyamatot a szó legnemesebb értelmében. Ő az egyik „leglazább arc”, akit ismerek, ezért semmiféle „húúőanagytörőcsikmari” érzés nem volt bennem.
A Fösvényben újra együtt játszhattunk, majd jött a Brand. Ebben az előadásban a kislányom is szerepel. Nagyon bírják egymást. Különleges élmény látni, ahogy a takarásban Törőcsik Mari a meghajlás trükkjeire tanítgatja a három éves kislányomat.
Ha pedig a színház folyosóján meghallom, hogy „Hitlerem”, tudom, hogy Mari az.
Mátyássy Bence
Hihetetlen volt, amikor 2003 nyarán megtudtuk, hogy elvállalta az Anya szerepét a Szarvassá változott fiúban. Mi már hónapok óta úgy próbáltuk az előadást otthon, Beregszászon, úgy érkeztünk Gyulára, ahol a premier volt, hogy az Anya jelenetei még hiányoztak. Izgultunk, mi lesz majd, mit fog mondani, hogy fog neki tetszeni, milyen lesz a találkozás… Akkor megtapasztaltam mindazt, amit a nagy színésznőről addig csak olvastam vagy hallottam. Mindenkivel közvetlen volt, a profizmusa mindenkit elbűvölt.
A Szarvasból film is készült, így már elmondhatom: forgattam együtt Törőcsik Marival. Itt a Nemzetiben pedig a Viktor Rizsakov rendezte Éjjeli menedékhelyben játszottam vele, és most is éreztem, hogy amikor Ő belép a színpadra, akkor Ő „van”. A jelenlét ereje ez. A titok, ami csak a legnagyobbaké.
Rácz József
Vannak a világon emberek, akiknek élete, munkássága, tehetsége olyan súlyú, hogy gravitációs erejükkel az időt is meggörbíthetik. Akik korszakokat hordoznak, felülírva a matematikát, a számolás szabályos egymásutánját, akik fellázadnak az időszámítás ellen. Ilyen ember volt Törőcsik Mari is, évezredet hosszító akaraterejével, századot hosszító tehetségével. Törőcsik Mari fontosabb a számoknál, fontosabb a racionalitásnál. A ,,2000 előtt-2000 után”-nál, sokkal fontosabb, hogy ,,míg élt Törőcsik Mari, mikor már meghalt Törőcsik Mari”. Őbenne minden megvolt, amit szeretni, amiért rajongani lehetett a 20. században: a tehetség végtelen lehetősége, az elhivatottság kötelessége, az alázatosság szabadsága. Törőcsik Mari korszakos ember volt. Ilyet szoktak mondani másokra is, ami jellemzően annyit tesz, hogy ritka, egyedi tehetségű. Én azonban nem így értem. Törőcsik Mari szó szerint korszakos ember volt. Magyarországon 2021. április 17-én kezdődött a 3. évezred és a 21.század.
Berettyán Nándor
Drága Mari! Hálás vagyok a sorsnak, hogy láthattam filmvásznon és színpadon, hálás vagyok, hogy ott lehettem azokon a próbákon, találkozásokon, amikor sugárzó lényével beragyogta a teret, és valami olyan világot teremtett maga körül, hogy az ember tényleg elhitte – a színház az élet. Hálás vagyok azért, hogy tolmácsként, dramaturgként – mint beszélgetőkönyvében mondja – „tanúja” lehettem mindazoknak a csodáknak, amik aztán meghatározóak lettek az életemben – „A nagybácsi álma”, „Ártatlan bűnösök”, „A szarvassá változott fiú”, „Naphosszat a fákon”, és még sorolhatnám…
Hálás vagyok a Moszkvában együtt eltöltött hónapokért, a színházról, az életről szóló beszélgetéseinkért, azért a szeretetért, ami minden szavából, minden mozdulatából, gyermeki kacagásából áradt.
De együtt hallgatni is nagyon szép volt. A velemi házának diófája alatt a padon. Amikor a fa lombjai az öröklétről suttogtak – az maga volt a teljesség. Egyszer majd újra szeretnék odaülni maga mellé.
Kozma András
„Nagyszerű tulajdonsága azonban, ha élethalál harcot kell vele vívni egy szerepért, hogy amíg nem teszi magáévá a rendezői instrukciót, addig nem hajtja végre. Szóval nem azért csinálja, mert neki ezt mondták, hanem azért, mert megértette, vagy igyekezett magáévá tenni, vagy kemény küzdelem, álmatlan éjszakák árán magáévá tette. Ilyen nagyon kemény küzdelmeink, álmatlan éjszakáink, gyakran igen éles hangú vitáink voltak Törőcsik Marival, de azt nem voltam hajlandó elhinni, hogy soha nem lesz belőle színésznő.”
Major Tamás
„A színészek túlnyomó többsége alakító művész, megformálja a figurát. Törőcsik Mari ritka kivétel, ő nem alakítja, ő táplálja szerepét, lázas ihlettel és folyamatosan. A színpadi alak számára nem kész ruha, mit estéről estére magára ölt: szemünk láttára, pillanatról pillanatra emeli ki szerepét önmagából és szövegéből, a teremtés forrón csupasz és kockázatos gesztusával. (…) Legnagyobb pillanataiban valósággal leég róla a szerep, levetkezi magát az alakítást is, hogy épp ezzel juttassa diadalra. (…) Józan és sugallatos egyszerre. Ezt a szélsőséges és nagyszerű ellentmondást csak zseniális művész tudja elviselni és megvalósítani. Kivételes lélek, ki egyszerre senkié és mindenkié.”
Pilinszky János
„Először is a szeme. Ez furcsa. Nagyon rég volt, együtt játszottunk a Téli regében a Nemzetiben. Akkor én ott tanultam tőle valamit. Olyan a szeme, mint egy drótkötélpálya. Soha nem eshetsz le, ha rád néz. Fenn tart a levegőben az erejével. Azzal, ahogy néz. Ahogy ma mondják: kontaktust tart. Néz rád, és tudod, hogy nem zuhansz le. Megtart a pillantása.”
Cserhalmi György
„A beszédmodorát például számos fiatal színésznő utánozza, de a színpadi megoldásait nem látják át. Mondok egy példát. Hogy ő mikor mekkora a színpadon. Hogy milyen magas, mi a súlya. Ő azt nagyon tudja váltogatni. Egyszer megnő, máskor sokkal kisebb és törékenyebb, mint valójában. Ilyeneket is tud. Ezért nehéz róla tudományosan beszélni. Minden játékossága és az életben felvett modora ellenére igazi komolyság van benne, ami csak a valóban jelentős művészekre jellemző.”
Zsámbéki Gábor
„Nem igaz, hogy törékeny, idős asszony. Nem az. Maratoni futó. Eleinte teljesen öntudatlanul csinált dolgokat, aztán egyre tudatosabb lett. Ha olykor el is kábul magától, vérfagyasztóan tudja, azonnal felismeri, ha valami rossz. És miért ne kábulna el? Az övé. Dicsérje meg magát. Az első napokban csak vele próbáltam. Reszkettem, dadogtam, gyomrom a torkomban, hatszázszor leizzadtam. Ő ezt látta, észrevette, rendezőurazott, én meg úgy éreztem magam, mint egy kisfiú. A szöveget meghúzta, áthúzta, helyenként elmondhatatlannak tartotta, de azt is olyan rafinált édességgel közölte, hogy ne bántson meg.”
Zsótér Sándor
Mindent jelent!
Nem tudhatom, csak sejthetem, hogy mit jelent Törőcsik Mari a magyar színház számára: akár régebben, akár most, hiszen még köztünk van, akár később... Nem tudhatom, csak azt kiálthatom – mindent! A kicsiny asszonytól az óriás színésznőig, a heves természettől a keresztény alázatosságig, a szeleburdi kislánytól és hűtlen szeretőtől saját és más gyermekének odaadó anyjáig, a kanyargós utak vakmerő sofőrjétől az otthonülő remetéig, a kellemetlen és makacs színésznőtől egy tehetségtelen rendező keze alatt a szelíd bárányig, aki a tehetség forrásából mohón oltja szomját. Mari ilyennek marad meg nekem életem végéig, ilyennek látom őt, ahogy az íróasztalomon álló portréját szemlélem. Elment. És Isten – most az ő Színháza. Az Ő égisze alatt fog élni Mari lelke és néha visszatér hozzánk szeretettel.
A szívemet igaztalan harag tölti be! Haragszom erre a sorsra, erre az átkozott pandémiára, ezekre a véget nem érő tiltásokra és lezárt határokra – mert nem lehetek ott Mari mellett, hogy megérinthessem utolsó búcsúként és a végtelen szeretet dicsőségére! Legyen béke új otthonodban, Mari! Emléked örök! Együtt gyászolok minden magyarral a nagy színésznő, Törőcsik Mari elvesztése miatt, aki a Krisztus Feltámadása utáni Fényes héten hagyott itt bennünket.
Anatolij Vasziljev
(2021. május 3.)
