Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. december 26. - István Napja

Bánk bán - maraton

Kulin Ferenc: A modern ember tragédiája

Kétszáz éve jelent meg nyomtatásban Katona József remekműve, a Bánk bán

 

Kulin Ferenc

1814-ben, amikor Döbrentei Gábor folyóirata Eredetiség s jutalomtétel címen pályázatot tett közzé, csak egy múló pillanatra teremtődtek meg a feltételei annak, hogy a Nagy Mű eszméje megfoganjon. Ha kissé „dűlékenyen” is, de már készen állott az a műhely, ahol az alkotó találkozhatott mesterségének kelléktárával, a magyar történelem pedig végletesen kiélezte azokat a sorskérdéseket, amelyekre érvényes választ csak a tragédia világnézete alapján lehetett adni. Hogy a két szülő: a műhely és a korszellem találkozásából nem lett több futó kalandnál, arra a koraszülött „gyermek” sanyarú sorsából következtethetünk. Előbb gyámság alá kellett helyezni (a Bánk bán ősszövegét Katona legjobb barátja, Bárány Boldizsár vette gondozásba), s az éretté, felnőtté vált mű – távol a színpadtól – a szerző haláláig hajléktalanul tengette életét.

Cenzúra és kortársak

Katona írói pályájának kutatói közül sokan gondolták úgy, hogy remekműve hosszan tartó mellőzöttségének elsősorban a korabeli színházi kultúra fejletlensége volt az oka. Nos, kétségtelen, hogy a nagy drámaköltőt útjára bocsátó „műhely” sok tekintetben provinciális volt, s hogy az egykori színházlátogató közönség ízlése sem volt kifinomultnak mondható. Ám nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Bánk bán szerzője, ha zsenialitását nem is, sokoldalú irodalmi műveltségét, dramaturgiai ismereteit és – nem mellékesen – színészi tapasztalatát mégiscsak ennek a szakmai háttérnek köszönhette.

Amikor hozzákezdett a pályamű megírásához, már túl volt nagyszabású drámakísérletein (többek között: Aubigny Clementina, Žiśka, Jeruzsálem pusztulása), s lírai költeményeinek tanúsága szerint korának legidőszerűbb filozófiai kérdései foglalkoztatták.

Miért tört meg ennek a dinamikusan induló költői és drámaírói pályának az íve?

Az irodalom- és színháztörténet berkein belül máig vita tárgya, hogy az 1833-as, visszhang nélkül maradt kassai ősbemutatót, s néhány vidéki rendezést (Kolozsvár, Debrecen, Miskolc) leszámítva – miért kellett éppen két évtizednek eltelnie ahhoz, hogy a dráma végső változatát a Nemzeti Színház is műsorára tűzze. Vajon valóban az a rendőr-minisztériumi feljegyzés pecsételte meg a színmű sorsát, amely szerint „nemcsak a dráma tartalma, hanem egyes részletei is alkalmasak arra, hogy a magyarok gyűlöletét a német fejedelmek, s általában a németek ellen lángra lobbantsa”? Ezt a feltevést látszik igazolni, hogy hasonló vélekedések a mű színrevitele után is megfogalmazódtak. Még Széchenyi István is „rossz, veszélyes tendenciát” látott Katona művében (érthetetlennek tartotta, hogy „a kormány megengedi ily esztelenség előadását”), a Központi Könyvbíráló Szék pedig azért nem javasolta a darab műsoron tartását, mert az „nemcsak a külföldiek elleni gyűlöletet … ébreszti”, hanem „féktelen pártütési elvekkel is telve van.”

Ám ne feledjük: a politikai félelmek és fenntartások csak a mű színpadi karrierjének késlekedését indokolhatják, de nem adnak magyarázatot művészi értékeinek tétova fogadtatására. Márpedig igen beszédes az a tény, hogy sem az egykori pályázat bíráló bizottságának tagjai, sem a reformkori drámaelmélet legjelesebb képviselői – közöttük Kölcsey és Vörösmarty – nem ismerték fel a Bánk bán korszakos jelentőségét. A nagy kortársak vélekedése többet árul el Katona mellőzöttségének igazi okáról, mint a cenzúrahivatal munkatársainak „szakvéleménye”.

 

Makacs dogma

Például Vörösmarty, aki a reformkor egyik legtermékenyebb drámaírója is volt, elismerte ugyan, hogy Katona drámája „erőteljes színmű”, de úgy ítélte: „Legkevésbé sikerült Bánk karaktere, kiben nem látjuk azon szilárdságot, mely az általa elkövetetett merész nagy felelősségű tetthez kívántatik.” Úgy gondolom, semmit nem változtat a Szózat költője iránti feltétlen hódolatunkon, ha megállapítjuk: Katona mondandójának a lényegét nem értette meg. S megkockáztathatjuk a feltevést, mely szerint Vörösmarty megkérdőjelezhetetlen tekintélyének is szerepe volt abban, hogy a „hezitáló alkat” és a „tragikai jellem” összeférhetetlenségének makacs dogmája egészen napjaink irodalmi tankönyveiig végig kísérte a Bánk bán értelmezésének történetét.

Kállai Ferenc, Lukács Margit (Nemzeti Színház, 1962, rendező: Major Tamás)

Az egykori kritikák a kor uralkodó irányzatainak elveit (klasszika, romantika) kérték számon az írótól, a Bánk bán ihlete azonban nem abból a korszellemből fakadt, amelynek mágneses tere magába szippantotta a reformkor szellemi kultúráját. Katonának a tragikumról, a tragédiáról vallott felfogását részint a shakespeare-i és ókori görög drámaminták határozták meg, részint olyan élettapasztalatok formálták, melyekből a messzi jövőbe mutató – már-már az egzisztencialista létbölcseletre emlékeztető – felismerésekre jutott. (Gondoljuk meg: a dráma legsúlyosabb konfliktusa nem a magánélet, s nem is a politikum szférájában játszódik, hanem a főhősben, akinek meg kell tapasztalnia, hogy a „létbe vetett” puszta lelke nem kínál menedéket szerepeinek és cselekedeteinek következményei elől!)

 

Egy nemzedék újjászületése

Ha meg akarjuk érteni, miként lehetséges, hogy egyetlen irodalmi alkotás egyszerre hozza felszínre az európai kultúra egyik legősibb szellemi hagyatékát, s villantsa fel a távoli jövőbe mutató rejtett tendenciáját, ismét a mű fogantatásának körülményeit kell felidéznünk. Immár azonban nem a „műhely” adottságait, s nem is az egész kort, csupán a Bánk bán első változatát ihlető különös történelmi pillanatot kell vallatóra fognunk.

 

 

Katona József
(Kecskemét, 1791 – Kecskemét, 1830)
 

Iparoscsaládból származott. Gimnáziumba a pesti és a kecskeméti piaristákhoz járt, a jogot Pesten végezte. Színházi pályafutása igen rövid volt. 1811-ben csatlakozott a Második Pesti Magyar Játékszíni Társasághoz – álnéven volt segédszínész, fordított és lovagregényeket dramatizált. Beleszeretett Déryné Széppataki Rózába. 1815-ig, amikor a társulat feloszlott, megírta drámai műveit: Luca széke, Aubigny Clementina, Žiśka, Jeruzsálem pusztulása, A rózsa. 1814-ben fogott hozzá a Bánk bánhoz. 1821-ben írta meg fontos tanulmányát: Mi az oka, hogy Magyar Országban a’ játékszíni Költő-mesterség lábra nem tud kapni? Katona válasza: nincs állandó kőszínház, nincs kellő nemzeti öntudat, a drámák nehezen jelennek meg nyomtatásban, működik a cenzúra. Jelentős költői életművet is alkotott. 1815-től ügyvédként dolgozott, 1820-ban visszaköltözött Kecskemétre, ahol 1826-ben főügyész lett. 1830. április 16-án szívszélhűdésben halt meg.

Vannak jeles évszámok, amelyek a politikatörténet kiemelkedő eseményeire utalnak, s vannak olyanok, amelyek egy-egy nemzedék újjászületésének időpontját, nagy tettekre való felkészülésének a kezdetét jelzik. Ilyen volt 1814/1815. Annak a nemzedéknek a szellemi vezéralakjai, akik majd a reformkor politikai harcaiban fogják megteremteni a modern Magyarországot, ekkor jutnak a sorsdöntő elhatározásra: szembefordulnak régi önmagukkal, hogy új emberként megváltoztathassák a világot is. Mindegy, minek nevezzük – megigazulásnak, megtérésnek vagy metamorfózisnak – a személyiségükben lejátszódó katartikus folyamatot, annak az a lényege, hogy életre szólóan és egész nemzedéküket mozgósító erővel kötelezik el magukat a történelemformáló cselekvés eszméjével. Kölcsey ekkor hagyja el az atyai jó barátja, Kazinczy Ferenc által kijelölt utat (amely – úgy látja – az öncélú irodalom felé vezet), mert arra a felismerésre jut, hogy csak „A cselekedetek, a publikumban való forgás formálnak hasznos embert”. Széchenyi ekkor kezdi írni a Naplóját, s fogadja meg, hogy személyes nagyravágyását leküzdve „szegény, szerencsétlen hazáját” fogja szolgálni. Katona ekkor választja hőséül azt a Bánkot, aki – küzdelme tragikus végkifejletének nyomasztó előérzetével is – vállalja a hatalom gyakorlásának felelősségét.

 

A szeretet törvénye

Három szellemóriás – Kölcsey, Széchenyi, Katona – lelki/szellemi újjászületésének időbeli egybeesése véletlennek látszhat, ám nagyon is törvényszerű sorsközösség formálódásának a tanúi lehetünk. Mert éppen ekkor, a napóleoni háborúk korszakának lezárulásával, a nemzeti önállósulási törekvéseket csírájában elfojtani készülő Szent Szövetség megalakulásával (1815) kezdődik új korszak egész Európa történetében.

Más ez a történelmi helyzet, mint az előző nemzedék klasszikusaié. Jóllehet mindössze egy emberöltőnyi idő telt el, de a műfaj történetében mégis korszakváltásról beszélhetünk, ha összevetjük a Bánk bánt a felvilágosodás kora szellemóriásainak történeti drámáival. Goethe és Schiller tragédiái a 18. század végén, olyan korban születtek, amikor még úgy tűnhetett, hogy az egyén autonómiáját és a nemzeti közösségek szuverenitását összhangba lehet hozni a modern – nemzetek fölötti – hatalomkoncentrációt (a felvilágosult abszolutizmust) igazoló ideákkal, s a drámahős, ha elszalasztja ezt a lehetőséget, tragikai vétséget követ el. (Az újklasszicista drámairodalomnak arról a vonulatáról van szó, amelynek csúcsait Schiller Don Carlosa, Goethe Egmontja és Alfieri Filippója jelzik.) Ugyanazt a „nyersanyagot” dolgozza fel mindhárom mű. Abban a küzdelemben, amelyet a 16. századi Németalföld népei folytatnak a spanyol hegemónia ellen, egyszerre tűnnek fel a modern Európa liberális eszméi, s képesek újraszerveződni a restauráció erői is. Mindhárom dráma közvetlenül a francia forradalom kitörése előtt születik, olyan „pillanatban” tehát, amely a vihar előtti csend – egy új korszakforduló – reményteli várakozásával és balsejtelmű előérzetével teljes.

 

 

A napóleoni háborúkat követő európai „rendteremtés” ellenhatásaként azonban felértékelődtek a nemzetek szuverenitását biztosító középkori szabadságintézmények, s ez nálunk – mint már annyiszor történelmünk során – újra az alkotmányos királyság eszméjének mozgósító erejében jutott kifejezésre. A politikai dilemma egyidős a magyar királyság intézményével: vajon egy kényszerűen alkalmazott európai joggyakorlatnak – adott esetben a kánonjognak – megfelelően a királynét, avagy – az „ősi”, a rendi magyar alkotmány szellemében – a választott nádorispánt illeti-e meg a távol lévő király helyettesítésének joga? A dilemma „időtlen” lényege: vajon lehet-e, s hol lehet kijelölni a határvonalat a kisebb-nagyobb közösségek szuverenitása és a főhatalom felségterülete között? A jogban? Politikai alapelvekben? A diplomácia kényszerű kompromisszumaiban? Az erőhatalmi struktúrák folytonosan változó konfliktusterében? Netán a morálfilozófiában? Katona szerint ezeket a kérdéseket nem a teória, nem is a közvélemény, csakis a közösségéért egzisztenciális kockázatot is vállaló cselekvő ember döntheti el.

Az 1810-es évek közepén a magyar kultúra szellemi elitje megértette: vagy tudomásul veszi a nagyhatalmi érdekeknek való végzetes kiszolgáltatottságot, vagy vállalja egy bizonytalan kimenetelű küzdelem kockázatát hazája szolgálatában. Azt mindannyian látták, hogy ebben a szolgálatban a legféltettebb földi javakat – a karriert, a hivatást, a magánélet biztonságát – el lehet veszíteni, de hogy az egyéni emberi létezés értelme: a „puszta lélek” üdvösségének esélye is kockára tétetik, azt csak Katona József ismerte fel.

Bánk bán nem azért lesz a „teremtés vesztese”, mert megsértette az erkölcsi világrendet, s még csak azzal sem vádolható, hogy tettével politikai káoszt idézett volna elő. (Éppen ellenkezőleg: a bánki tett és II. Endre király megbocsátó gesztusa – „méltán esett el a királyné” –, amely 1222-ben az Aranybulla kibocsátásához vezet, a magyar társadalom hosszú évszázadokon át működő jogrendjének alapja lesz!)

Katona hősének „mindössze” annyi volt a vétke – s azért lett „végsemmiség az ítélete” – mert „hitveséhez és gyermekeihez” kötő „tündéri láncaitól” szabadulva (lásd az első felvonás nagymonológját!) próbált megfelelni politikusi kötelességének. Nem a morál, nem a jog, hanem a szeretet törvényével szegült szembe. Ebben a szükségszerűen kudarcba fulladó vállalkozásban látta meg Katona József a világa rendjéért lelki javairól lemondani kényszerülő modern ember tragédiáját.

A Nemzeti Magazin
Ielső évfolyamának
8. számában
megjelent esszé
bővített változata

 

 

Pályázattól premierig

1814-ben Döbrentei Gábor folyóirata, az Erdélyi Múzeum pályázatot hirdetett a kolozsvári Nemzeti Színház megnyitásakor ­előadandó történeti drámára: „A tárgy históriai, hősi legyen. Választhatja a poéta vagy a magyar históriából, vagy akármely másból is.” Az 1818-ban kihirdetett eredmény szerint a bírálók abszolút értékű művet nem találtak. Viszonylag legjobbnak a Pártosság tüzét (írója Tokody János Bihar megyei szolgabíró) és a matematikus Bolyai Farkas három szomorújátékát minősítették. Katona művét nem említették. A Bánk bánt a jogász- és színésztárs, Bárány Boldizsár „javítja”; hibajegyzékét, találó meglátásait Rosta címen tartja számon az irodalomtörténet. Ez alapján volt ismert az ős-Bánk, amelynek kézirata csak 1913-ban került elő. A mű nyomtatásban 1820-ban Kecskeméten jelent meg, de visszhangtalan maradt. Akárcsak az 1833-as kassai ősbemutató Melinda szerepében Dérynével, amelyet Katona már nem élhetett meg. Pesten ­1834-ben mutatták be, a Nemzetiben először 1839-ben adták, ahol csak 1845-től játszották rendszeresen. 1848. március 15-én a díszelőadás a Bánk bán volt. A forradalmat követő elnyomás évei után, 1858-tól vált a mű a Nemzeti és más színházak repertoárjának népszerű és kötelező darabjává. Erkel Ferenc operát írt a drámából (a librettó ­Egressy Béni munkája), az ősbemutatóra 1861-ben került sor a Nemzeti Színházban.

(2020. november 14.)