Sirató Ildikó: Szerepdarab

Irodalmi és színházi kánonunk három 19. századi klasszikust tart számon: a Bánk bánt, a Csongor és Tündét, valamint Az ember tragédiáját. Közülük egyedül Katona szánta művét előadásra, Vörösmarty és Madách drámai költeményt alkotott. Az eredetileg vitézi játéknak írt Katona-dráma is csak a szerzője halálát követően került színre (1833, Kassa), s még később nyerte el a „nemzeti történeti tragédia” kultikus státuszát. A késedelmes bemutatás és a romantikus nemzetkép alakításának szinte kényszerűen kanonizált feladata egyaránt sújtotta a Bánk bán és Gertrudis tragédiáját, valamint a Csongor királyfi és Ádám útkeresését megfogalmazó szerzőinket.

Katona, a színész, Katona, a szerző

Amikor a Bánk bán első változata az Erdélyi Múzeum folyóirat 1814-ben kiírt pályázatára elkészült, a szerző már éppen elhagyni készült a pesti Rondellában működött társulatot és a színészi pályát. A szöveg a jelek szerint sosem jutott a kolozsvári drámabírálók kezébe, nem említették az eredményeket ismertető beszámolóban. E pályázat egyébként számunkra is oly ismerősen zajlott, amint sok hasonló nekibuzdulás azóta is: a fölhívás a hamarosan magnyitandó első kolozsvári magyar színház, a Farkas utcai avató előadásának szánt új hazafias és történeti tárgyú mű megírását célozta, de arra az 1815-ös eredményhirdetést követően csak mintegy hat(!) évvel, 1821 márciusában került sor. Természetesen, nem a Bánk bánnal nyitottak.

Katona 1819-ben átigazított, majd 200 esztendeje, 1820-ban nyomtatásban is megjelent Bánk bán drámája csak az 1860-as évek után lesz – máig – ünnepi, kultikus-rituális színház- vagy éppen évadnyitó előadás sokhelyütt.

A gyakran egyművesnek gondolt szerző nem volt sikertelen drámaíró és fordító. Társulata, mely akkoriban, az 1810-es években – a felvilágosodás felől a korai érzékenység, a preromantika felé haladó ízlés- és stíluskorszakban – a legjelentősebb, magyar nyelven játszó hivatásos színészegyüttes volt, sorra mutatta be korábbi darabjait. Csakhogy az Erdélyi Múzeum fölhívása későn érkezett. Mire elkészült a Kolozsvárra szánt pályamunka, kitelt Katona ideje a társulatnál, és a színész-drámaíró hazatért szülővárosába, s Kecskemét főügyésze lett. Nem szakított ugyan teljesen a színházzal – barátait többször vendégül látta, sőt egy színházépületet is álmodott szülővárosának (ami, persze, nem valósult meg), de színre nem lépett többé. Karaktereit azonban továbbra is eleven gyakorlati tapasztalatai nyomán színészekre szabta, replikáit mondhatóvá formálta, drámája szerkezetét a korban leghatásosabb technikájával építette föl.

Vitézi játékból nemzeti történeti tragédia

Katona szövege az 1810-es évek szabályait követve késő felvilágosodás kori földolgozása az európai irodalomban ismert történetnek, melyet már a 16. századtól megírtak magyar és német, osztrák, angliai szerzők is. A király személyét helyettesítő királynét sérelmei miatt megölő főúr indítékai, motivációja műről műre különböztek, nemzeti identitásképző idegengyűlölet nemigen jelent meg bennük a modern nemzetfogalom 19. század eleji megjelenése előtt. Katonánál is inkább a „kettős kötésű hős” született meg Bánk alakjában – amolyan magyar Hamletként. Az első előadásokon a vitézi játék színjátéktípusát képviselte a Bánk bán, s csak az 1840-es évek közepétől sorolódott be a nemzeti történelmet a magyarok–idegenek tengely mentén taglaló romantikus művek közé. A szöveget a korai produkciókban jelentősen húzva adták elő, később, 1849 után pedig a politikai cenzúra korlátozta a teljes textus előadását. Teljes szöveget így csak 1868-ban, a Nemzeti Színház számozása szerinti 49. előadáson hallhatta a közönség az immár a nemzeti romantika nacionalizmusát is kultikusként képviselő Katona-drámát. (Az emblematikus 1848. március 15-ei mindössze a 19. estéje volt Bánknak a Nemzeti színpadán az 1839-es bemutatója óta.)

1848. március 15.


Közkívánatra a Bánk bánt tűzték műsorra, megnyitva a teátrumot mindenki előtt. A Nemzeti jeles művészei léptek színre aznap este: Lendvai Márton volt Bánk, Gertrudist Laborfalvi Róza alakította. Az előadás félbeszakad a forradalmai lelkesedés miatt, a Peturt alakító Egressy Gábor elszavalta Petőfi Nemzeti dalát, sőt ez alkalommal az ő zenésítésében énekelte el a „Talpra, magyart” a színház közönsége is. A legenda szerint ezen a szent napon a Nemzeti színpadán szeretett egymásba Laborfalvi Róza és a forradalmi ifjúságot képviselő író, Jókai Mór. A képen Lendvai és Laborfalvi egy 1845-ös litográfián látható.

A legnagyobb romantikus fordulatot azonban nem is a drámával, hanem az Erkel-operával érte meg a magyar Bancbanus földolgozása. 1861-ben a cenzurális enyhülés legelső jelére sikerült bemutatni az Egressy Béni 1850-ben készült librettójára írt nemzeti romantikus operát a Nemzeti Színházban. Ezzel azután a dráma is más kontextusba került, s a hősök alig vehették le többé magukról a romantikus kacagányt.

A jelentős rendezők, direktorok a századvégtől érezték fontosnak a (szószínházi) Bánk bán bemutatását, gyakran a jeles naphoz, március 15-éhez közeli, vagy alkalmi díszelőadásként. A 20. század első felében a Nemzeti Színház korszakos jelentőségű direktor-rendezői, Hevesi Sándor és Németh Antal, Horváth Árpád és Márkus László is megrendezték. A Nemzeti háború utáni megnyitását 1945 áprilisában a Bánk bánnal hirdették, tavasszal a Magyar Színház (mai Hevesi Sándor téri) épületében, ősszel a helyreállított Blaha Lujza tériben. Major Tamás és Vámos László állította színre a legtöbb Bánk bán-előadást a továbbiakban, 1951-ben és 1953-ban kettős rendezésükben. Az országos kultuszt természetesen Kecskemét és Kolozsvár vitte tovább, de 1948 után a legtöbb vidéki és fővárosi színház is színre tűzte (Budapesten többek között a Thália Színház, a Játékszín, az Ódry Színpad, a József Attila Színház). A Nemzetiben az 1970-es előadást Both Béla, az 1975-öst Marton Endre, az 1987-es Vámos-rendezést követő 1992-es várszínházit Iglódi István mutatta be. 2002-ben, majd 2017-ben Vidnyánszky Attila vitte színre az új, a mai színházépületben az eredeti művet.

Voltak azután átdolgozások is (nemcsak a Nemzetiben), melyek kiindulópontként tekintettek Katona drámájára, és áthelyezték, átértelmezték a nemcsak kultikus volta okán, de kötelező olvasmányként is nehezen mozdítható, megmerevedett klasszikust. Ilyen volt többek között a Nemzetiben a Bánk bán junior Alföldi Róbert rendezésében (2009), Szabó Borbála mai nyelvre átültetett verziója 2011-ben (kecskeméti Katona József Színház, rendező Bagó Bertalan), és Zalán Tibor nyelvi „átvezetése” Békéscsabán 2017-ben (rendező Szabó K. István). Kifejezetten diákoknak készült Szabó Bori és a PartVonal Műhely Bánk az esküdtszék előtt című interaktív produkciója, illetve a Nemzeti Színház tantermi előadása, A Bánk-misszió. (Legújabban még a szövegnek is megjelent egy különleges, kortárs magyarra „fordított” változata Nádasdy Ádám, a jeles Shakespeare- és Dante-tolmácsoló tollából.)

Vetélkedő sztárok

Gyakran hasonlítjuk Katona dramaturgiáját a nagy Shakespeare-éhez: való igaz, a Hamlet vagy a királydrámák nem egy fordulata termékenyítette meg néhány művét (a Bánk bán előtt is), de inkább hivatkozhatunk a német színészetben „kortársira” formált Shakespeare-re és a 18. és 19. század fordulójának népszerű és drámatechnikájával nagy hatást keltő szerzőire, akiktől mintát vehetett. A színjátékok középpontjába a hivatásos gyakorlat helyezte a színészt – míg az irodalomközpontú időszakokban inkább koncentráltak a szövegre –, s ez volt Katona ideálja is.

Amikor a Bánk bán dráma (és Bánk bán szerep) színpadi „karrierjére” tekintünk vissza – ami meglehetősen nehézkesen indult –, emiatt is egyet kell értenünk Németh Antallal, aki megkerülhetetlen összefoglalásában (Bánk bán száz éve a színpadon, 1935) jellemzi azt szerepdarabként. Az egyik legérdekesebb jegye a Bánk bán előadásainak, hogy a szerepekben mindig a társulatok kiemelkedő érett és fiatal erői vettek részt, s hogy a neves színészek majd mindegyike a dráma több szerepét is megformálta pályája során, időnként akár a „vetélkedő sztárok” egymást váltva adták Bánk és Petur, vagy Bánk és Endre király szerepét. A színészi generációváltások is jól követhetők az előadások sorában: Melindákból Gertrudisok ugyan ritkán lettek, de Ottóból Bánk, vagy Peturból Tiborc bizony elég sokszor.

A legnagyobbak szinte tobzódtak a szerep- és szerepkörváltásokban. A legnagyobb szerephalmozók között Egressy Gáboron kívül E. Kovács Gyula, Szacsvay Imre, Ujházi Ede, Ódry Árpád, Márkus Emília és Kiss Ferenc volt.

Az első generációból id. Lendvay Márton és Egressy Gábor (a kassai bemutató Ottója) váltotta egymást mint Bánk és Petur. Bánk szerepében elsőként Bartha János lépett föl, aztán – hogy csak a legismertebb neveket soroljam – id. Lendvay Márton és Egressy után Szigeti József, Paulay Ede, ifj. Lendvay Márton játszotta a Nagyurat, majd saját színházában, a Budai Népszínházban erős kritikákat kiérdemelt Molnár György, továbbá Egressy Ákos, E. Kovács Gyula (Kolozsvárott és a Nemzeti Színház színpadán is), a vidéki direktor Miklóssy Gyula, aztán Nagy Imre, Szacsvay Imre, Kürti József, Ódry Árpád, Táray Ferenc és Kiss Ferenc alakította a címszerepet. 1945 után pedig a Nemzeti színpadain Bessenyei Ferenc (több rendezésben is), Básti Lajos, Kállai Ferenc (volt Ottó és Petur is), Sinkovits Imre (volt Tiborc is), Bubik István, Kozák András és László Zsolt, Fehér Tibor és Mátray László keltette életre Bánkot.

Petur tragédiája


A világháború után marxista felfogásban tűzte műsorára a Bánk bánt a Nemzeti. A rendező Major Tamás szerint „valami klasszikus hagyományt játszott eddig a Nemzeti (…) a darab forradalmi és szocialista tartalma kiesett az előadásból.” Az ő rendezése viszont „németellenes, szociális, sőt szocialista”. Ennek szellemében történt meg a darab 1951-es felújítása is, amelyben Somlay Artúr alakította Petur bánt. Somlay november 9-én is közben akart járni a kitelepítettek érdekében, de Révai József miniszter nem fogadta. A Bánk bán esti előadása után a hatalom és Major által kihasznált és reményvesztett, a kommunistákkal többé közösséget vállalni nem akaró művész öngyilkosságot követett el. A kép (jobb szélen) Somlay Petur szerepében Balázs Samuval és Hindi Sándorral (Nemzeti Színház, 1951) | ismeretlen fotós képe

A legjelesebb Gertrudisok sora Kántorné Engelhardt Annával kezdődött Kassán. Később Széppataki Johanna (Déryné húga), majd Laborfalvi Róza (a későbbi Jókainé), Jászai Mari, P. Márkus Emília (aki előbb Melindát játszotta), Hettyey Aranka, a II. világháború után Sulyok Mária, Gobbi Hilda Tőkés Annával kettőzve, Lukács Margit, Máthé Erzsi, Ronyecz Mária, Psota Irén, Varga Mária, majd Kubik Anna, Bánfalvi Eszter és Udvaros Dorottya jelent meg királynéként. A jeles Melindák pedig Lendvayné Hivatal Anikótól kezdve Komlósi Ida, Bulyovszkyné Szilágyi Lilla, Prielle Kornélia, Márkus Emília, Fáy Szeréna, Váradi Aranka, Aczél Ilona, Tasnády Ilona voltak, akiknek sorát Szörényi Éva, Pápai Erzsi és Bara Margit kettőzve, Moór Marianna, Vörös Eszter, Kubik Anna, Juhász Judit, majd Nagy-Kálózy Eszter, Radnai Csilla és Söptei Andrea folytatta a Nemzeti Színházban. Emlékezetes Tiborcok voltak a hőskorban Szilágyi Pál mint első, Bartha János, Szentpétery Zsigmond, Réthy Mihály, Szilágyi Sándor, Ujházy Ede, Gabányi Árpád, Hegedüs Gyula, Somlay Artúr, Pethes Imre, Szentgyörgyi István és Rózsahegyi Kálmán, 1945-től pedig többek között Bihari József, Makláry Zoltán, Szirtes Ádám, Őze Lajos, Avar István, Sinkovits Imre, Szarvas József és Varga József.

Klasszikus feladat

A Kassán (1833. február 15-én), majd Kolozsvárt (1834. augusztus 30-án) eljátszott Katona-darab igen gyakran színészi jutalomjátékként került színre – sokszor félig üres házakkal, vagyis csekély bevétellel. Amikor előbb a Várszínházban (1835. február 27.), majd az 1837-ben végre megnyitott Pesti Magyar Színházban először (1839. március 23-án) találkozhatott a közönség a II. Endre (András) korába helyezett történettel, a megírás, de az első bemutatók konvencióihoz, előadói stílusához és nézői ízléséhez képest már eltérő, korai romantikus közegben kellett érvényesülni a műnek.

A Bánk bán dráma előadás-történetének az 1845 utáni áttörést követően két emlékezetes csomópontját láthatjuk: országos érdeklődést jelez az 1953—1957 közti időszak (az országszerte jelentős számú 1956 őszi bemutatóval), illetve az 1990-es évek első felétől sorjázó előadások gyakran izgalmasan újító, máskor a hagyományos (nemzeti) értékeket kiemelő hangütése. A dráma tehát teljes mértékben betölti a klasszikusok egyik legfőbb feladatát: a Bánk bán él.

'56 Bánkjai

A Színházművészeti Szövetség 1956 végén felhívást tett közzé: a színházak a Bánk bánnal, a nemzeti ellenállásra buzdító tragédiával folytassák a félbeszakadt évadot. Vidéken sokhelyütt előadták Katona drámáját: Miskolcon, Győrben (egyik rendezője a később kivégzett Földes Gábor volt), Pécsett, Szolnokon – mindenütt szovjetellenes tüntetés kíséretében. A Nemzetiben az 1956. október 23-tól 1957. március 24-ig tartott kényszerpihenőt követő ünnepélyes megnyitón is Katona művét játszották – igaz, már egészen más belpolitikai helyzetben. Nem is rendezték újra a színművet, hanem Major Tamás és Vámos László 1951-es produkcióját játszották tovább. A képen Vargha Irén (Melinda) látható Nagy Attilával (Bánk bán) a miskolci előadásban. Nagyot a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Munkástanácsban vállalt elnöki tisztsége miatt négy és fél év börtönre ítélték.

Filmen a Bánk
 

A Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója, Janovics Jenő forgatókönyve alapján saját filmgyárában készült az első magyar történelmi drámaadaptáció, a Bánk bán 1914-ben. A ma már fel nem lelhető némafilm rendezője Kertész Mihály volt (aki majd a Casablancával lesz világhírű), Jászai Mari alakította Gertrudist. Katona művéből készített tévéjátékot Szinetár Miklós (1968) és Szőnyi G. Sándor (1987), operafilmet forgatott Erkel művéből Vámos László (1974) és Káel Csaba (2002).

(2020. november 14.)