Trianon és a színház • 4.

Az Országos Színháztörténeti Múzeum Fotótárában 1959 óta lapul egy kartonra kasírozott csoportkép, mely a Kolozsvári Nemzeti Színház együttesét ábrázolja. A kép alsó szegélyére tussal ráírták: „A Nemzeti Színházból erőszakkal eltávolított társulat 1919. október 1-jén.” Hosszú ideig ez a szöveg volt az egyetlen információ arról, hogy mi történt 1919-ben az erdélyi színházi élet szívében, Kolozsvárott, hiszen Romániában és Magyarországon egyaránt hallgattak erről, a könyvtárakban zárolták azokat a műveket, melyekből tájékozódhattak volna az érdeklődők. Hiába tűnt úgy, hogy a szocialista tábor országai között a kulturális és tudományos területen szoros az együttműködés – a két világháború közötti dokumentumok egy részét eltüntették. Sem az utódállamokban, sem Magyarországon nem lehetett az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásának állomásaival, a magyar városok megszállásának hiteles történetével megismerkedni.

Egy színházi élet
Janovics Jenő
 

Janovics Jenő Ungváron született 1872. december 8-án. A család Budapestre költözött, szülei gépészmérnöknek szánták; ezért színészi tanulmányai mellett a műegyetem óráit is látogatta. A színiakadémián 1894-ben szerzett oklevelet, s Miskolcon kezdte pályafutását. 1895-ben előbb Makó Lajos, majd Krecsányi Ignác társulatához került: Budán, Temesvárott és Pozsonyban játszott. 1896-ban a Kolozsvári Nemzeti Színház szerződtette; 1900–1901-ben a színház művészeti vezetője volt. 1900-ban a kolozsvári egyetemen Csiky Gergelyről írt tanulmányával doktori címet szerzett. 1902-től 1905-ig Szegeden volt direktor, majd 1905–1919 között a Kolozsvári Nemzeti Színházat igazgatta.

Janovics a színház felvirágoztatásával párhuzamosan és a társulatára alapozva vágott bele a filmiparba, és lett a magyar művészi filmgyártás egyik megteremtője. 1914-től a PROJA (Projektograph Janovics), 1916-tól a Corvin Filmgyár, 1917–1920 között a Transsylvania Filmgyár vezetője volt, rendezett, forgatókönyveket írt és játszott is, mozihálózatot hozott létre. Olyan későbbi rendezők kezdték itt a pályájukat, mint Korda Sándor, az angol filmipar meghatározó alakja, és Kertész Mihály, akit a Casablanca rendezőjeként ismer a világ. Itt készült az első magyar történelmi drámaadaptáció, a Bánk bán Kertész rendezésében, Jászai Marival Gertrudis szerepében, Janovics forgatókönyve alapján. A mintegy hetven kolozsvári némafilmből mindössze négy maradt fenn. Olyan némafilmek fűződnek a nevéhez, mint a még Japánban is forgalmazott Sárga csikó, a Mágnás Miska, a Mesék az írógépről, a Liliomfi, A vén bakancsos és a fia, a huszár.

Az impériumváltás után 1930-ig színigazgatóként, 1930–1932-ben főrendezőként igyekezett a magyar nyelvű színjátszás folytonosságát biztosítani Kolozsvárott. Ezekről az évekről Senkálszky Endre színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja így emlékezett meg: „Janovics több mint egy évtizedig bírja a kemény küzdelmet, és ezalatt a magyar színjátszás fenntartására áldozza egész vagyonát, házát és értéktárgyait. 1932-ben hosszú időre megválik a színháztól. 1941-ben újabb sérelem éri: nem őt nevezik ki a visszakapott Hunyadi téri Nemzeti Színház igazgatójává. A faji üldözés idején, 1943-ban a Gestapo elől jóakarói Budapestre menekítették, és ott vészelte át az embervadászat kegyetlen korát.”
A kolozsvári színház vezetését csak 1945 őszén vehette át ismét. Katona József Bánk bán című művének bemutatója előkészületei közben, 1945. november 16-án hunyt el.
Színészi, rendezői és irodalmi tevékenységével a kolozsvári színházat országos jelentőségű intézménnyé emelte. Kiváló erőkből szervezett társulatával klasszikus sorozatokat, magyar drámatörténeti ciklust rendezett; számos kortárs európai szerző – Frank Wedekind, August Strindberg – művét ő vitte először színre magyar nyelven. 1936-ban részt vett a Szegedi Szabadtéri Játékok megalapításában, ő lett a vállalkozás művészeti rendezője (mai terminológiával: művészeti vezetője). Szerepeit drámai erővel, mély jellemábrázolással formálta meg. Rendezőként elsősorban a magyar klasszikus művek interpretálásával alkotott maradandót. Elsőként alkalmazott vetített díszletet. Jelentős dráma- és színháztörténet-írói tevékenysége. A Csiky Gergely élete és művei című kétkötetes munkáját 1900-ban és 1902-ben, A magyar dráma irányai című kötetét 1908-ban adták ki. Megírta a Farkas utcai színház történetét, mely 1941-ben jelent meg a Singer és Wolfner Kiadó gondozásában. A Hunyadi téri színház című műve hosszú ideig kéziratban lappangott; végül Jordáky Lajos kolozsvári szociológus, kritikus, tanulmányíró hagyatékával került az Erdélyi Múzeum Egyesület birtokába. A felbecsülhetetlen forrásértékű művet Kötő József színháztörténész rendezte sajtó alá 2001-ben.

Kisajátítás

Pedig magyarországi forrás is létezett, hiszen a Magyar–Székely Egyesület már 1922-ben megjelentette A romániai magyar kisebbség sérelmei, tekintettel a szövetséges és társult főhatalmak és Románia között Párisban, 1919 december hó 9-én kötött kisebbségek védelméről szóló szerződésre, 1919–1922 című füzetét. Ebben a vádiratnak is beillő munkában sokat írnak a színházi ügyekről. Az említett fényképen idézett erőszakos eseményről csakúgy, mint a színház román kisajátításának részleteiről. Nem érdektelen idézni az idevágó szöveget, kiderül ugyanis belőle, hogy a szerzők miért tartották igazságtalannak a megszállók eljárását, s ami ennél is fontosabb, azt is megvallották, hogyan viszonyultak a nemzeti színjátszáshoz:

• „A kolozsvári magyar színház elvételének céljai. A román kormány e nyilvánvalóan magán-, illetőleg magyar társadalmi alapítványi vagyon szentségét sem respektálta, tekintettel annak külsejére és berendezésére nézve is impozáns méreteire, melyhez hasonló román kultúrintézmény az egész Romániában nem volt, sőt, a most nagyobbított Romániában sincs. Egyszerűen és erőszakkal eltulajdonította új polgáraitól, akik azt 128 éven át nagy áldozatok árán fenntartották. A cél nyilvánvaló volt, hogy a magyar színházi kultúrára halálos csapást mérjenek ezáltal, s egy olyan városban, ahol 60808 lakosból mindössze csak 7562 román anyanyelvű találtatott, s az is a város perifériáin, a román kultúrának – tisztán az idegenek előtti hivalkodásból – fényes palotája legyen, olyan látszattal, mintha azt a román áldozatkészség és román kultúra iránti vágy teremtette volna meg.”

Szidalmak, gumibotok, puskatus

A legelső mértékadó színháztörténeti összefoglalás, mely részletesen és hitelesen elbeszéli a román megszállók törekvéseit, csak 2002-ben jelent meg. A magyar színháztörténet 1873–1920 című kézikönyv Darvay Nagy Adrienne összefoglalásában közli az eseményeket; érzékeltetve, hogy Erdély fővárosában és színházi központjában miként vált egyre ellenségesebbé a hangulat.

A román csapatok 1918. december 24-én délután vonultak be Kolozsvárra. Az elmérgesedett politikai helyzetben a VI. román hadtest parancsnoka többször bezáratta a színházat. A nagyszebeni kormányzótanács bevezette a cenzúrát, és sokféle tilalmat foganatosított.

A színházak 1919. május 4-től csak kétnyelvű, magyar–román színlapon hirdethették az előadásokat. A román hatóság 1919. május 14-én utasította Janovics Jenő igazgatót, aki 1905-től állt a társulat élén, hogy a Hunyadi téri épületet, vagyis a Nemzeti Színházat – mint állami tulajdont – adja át a kormányzótanácsnak. Az igazgató azzal hárította el a követelést, hogy ő csak bérlő, nem tulajdonos, s hogy a magyar előadások folytonosságát biztosítsák, nem tartottak nyári szünetet. Janovics a békés kivonulásért cserébe az 1821-ben épített Farkas utcai színházépületet kérte. A megegyezés helyett 1919. szeptember 16-án ultimátum érkezett, melyben a kormányzótanács közölte, hogy október elsejével haladéktalanul átveszi a Hunyadi téri színházat.

Janovics színháztörténeti műveiben és naplójában is megemlékezett arról, hogy 1919. szeptember utolsó napjaiban mi történt a kincses város színházával. Valószínű, hogy kortársai közül a legtöbben az 1937-ben megjelent Metamorphosis Transylvaniae című kötetben olvasták sorait:

• „Szeptember hó 30. A Hamlet előadása volt kitűzve, Janovics Jenővel a címszerepben. A színészek is tudták, az egész város közönsége tudta, hogy ez lesz a színházban az utolsó magyar nyelvű előadás.  A cenzúra engedélyezte a darab előadását, de a nagymonológot törölte, csak az első sort volt szabad elmondani: »Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés!« Hét órára már szorongásig megtelt a színház, a zenekari helyiség, a sorok közötti szabad terek, még az előcsarnokok is zsúfolva voltak emberekkel. Abban a színházban soha, sem azelőtt, sem azután annyi ember nem szorongott. Mindenki jelen akart lenni a nagy búcsún. Minden színészt tapsorkán fogad, amikor a színpadra lép, és tapsorkán kísér, amikor kimegy. Szentgyörgyi István a király, Laczkó Aranka a királyné, Poór Lili Ophélia. A rettenetes izgalom a színpadon is, a nézőtéren is mindenkit lenyűgöz. Éjfél már régen elmúlt, már október 1-e van, de még magyar közönség lelkesedik ott. Az utolsó jelenet következik. Fortinbras diadalmas bevonulását a cenzor törölte, és így azzal végződik az előadás, hogy Hamlet e szavakkal leheli ki lelkét, melyeket a hű baráthoz, Horatiushoz intéz: »Én meghalok, te élsz, győzd meg felőlem / És igaz ügyem felől a kétkedőket.« Ezek voltak az utolsó magyar szavak a cluji színházban.”

Janovics tárgyilagosan és méltóságteljesen beszélte el az eseményeket, ügyelt arra, hogy írásának hangja ne legyen szenvedélyes. Naplójában azonban – amit az Erdélyi Múzeum Egyesület Kézirattárában őriznek – nem tudott uralkodni érzelmein, és sok apró részletettel gazdagította a szomorú történetet. Feljegyezte, hogy Hamletként – alkalmazkodva az igazságtalan történelmi helyzethez – a nagymonológ meghagyott felütését belekiabálta a nézőtér feszült csendjébe:

• „Pillanatnyi megdöbbent némaság után fergetegként robbantak ki a szenvedélyek. A karzatról lenyilalló éles női hang törte meg először a halálos csöndet:
  – Élni akarunk.
  S utána kétezer torok dörögte, harsogta felszabadultan, ujjongva, reménykedően:
  – Élni akarunk!
  Mintha a történelem kerekébe akart volna ez a kétezer ember kapaszkodni. A tenyerek összeverődtek, a lábak szilajul dobogtak, félelmes pillanat volt. Magam is megriadtam a visszafojtott szenvedélynek ettől az orkános kitörésétől. Percekig tartott ez a viharzás, azután valahogy egymást csitították el az emberek. […] A rendőri készültség ekkor katonai segítséget kért a színház elé. Felvonás végeztével suttogva újságolták nekem a munkások, hogy futólépésben érkeztek a katonák, és három zárt sorban körülgyűrűzték a színházat.”

Az előadás rendben véget ért, a közönség azonban a helyén maradt, s az igazgató hiába kérte néma jeladással, hogy mindenki térjen haza – senki sem mozdult. Janovics az éjszaka további történetét így örökítette meg:

• „Még ott állottam a színpad elején, tehetetlenül, tanácstalanul, reszketve a fenyegető pillanatoktól, amikor a térről minden kapun át benyomultak a rendőrök, a katonák, és rekedt szidalmak között gumibotokkal, puskatussal verték ki a közönséget. Ütötték-verték, kit hol találtak. Sikoltva, egymást taposva menekült, aki tudott az embertelen támadás elől, de aki el tudta kerülni az ütlegeket, tetézetten megkapta a téren, ahol a katonák kordonjába ütközött. Azután elcsendesedett minden, a harctéren csupán eltaposott kalapok, szakadt ruhafoszlányok maradtak. 
  A nagy színházépületben csak hárman maradtunk: az öreg Méry bácsi, a házi tűzoltó, aki várta, hogy olthasson; Bürger Antal öltöztető szabó meg én. A vén szabó lehúzta rólam Hamlet királyfi fekete trikóját. Aztán végtelen, véget érni nem akaró, hosszú, álmatlan, sötét éjszaka következett. Terveket és emlékeket hajszoló éjszaka.”

Jelképes erőszak?

Ezzel azonban még nem értek véget a megpróbáltatások. Másnap reggel nyolckor ismét benépesült a színpad. Az igazgatóság nem kérte, mégis mindenki megjelent. Ismét Janovics naplójából idézünk:

• „A munkások mellett ott szorongott a kisírt szemű primadonna, a hősszerelmes mellett a takarítóasszony. Még gyermekeiket, családtagjaikat is elhozták. A fekete, néma tömeg suttogva, izgatottan várta a sorsfordulást. Nem kellett sokáig várniuk. Kilenc órakor katonai csapat érkezik, mely körülzárja a színház épületét. Tíz órakor megjelenik a bizottság a színház irodájában: Poruţiu Valentin, Kolozsvár prefektusa; Pop Julián, Kolozsvár primárja és egy tömzsi ezredes. Ünnepélyesen felszólítanak, hogy tegyem le a hűségesküt, vagy adjam át ellenállás nélkül a színházat. Mind a két kívánságot megtagadom.
  A prefektus erre az ezredeshez fordul, felszólítva, hogy tegye kölességét. Az ezredes mellém lép, kezét a vállamra teszi, és, mert – úgy látszik – erdélyi származású román, tiszta magyarsággal így szól:
  – Az ajtó előtt négy katonám áll. Kívánja, hogy velük vitessem le önt, vagy elég ez a jelképes erőszak is?
  – Én nem komédiázni akarok – válaszoltam –, hanem a magyar színészek évszázados jussát akarom kötelességszerűleg megóvni. Az erőszak ellen semmit se tehetek. Kérem, vegyük fel a jegyzőkönyvet!
  Az ezredes erre eltávozott, és a kivonult katonaságot is elparancsolta a térről. Amikor a színpadon várakozók ezt hírül vették, új reménység szállotta meg őket. Azt hitték, hogy a katonáság elvonulása azt jelenti, hogy egyelőre legalább lemondanak a színház átvételéről. Szegények, hogy tévedtek!”

Janovics Jenő naplójában közölte a tárgyalásokról felvett jegyzőkönyv szövegét is. A megállapodásnak több pontja bonyolult jogi érvelést tartalmaz, de a lényeget a laikusok is megértik. A román kormányzótanács szeptember 16-án kelt rendelkezése szerint a kolozsvári Nemzeti Színház épülete az állam saját és közvetlen adminisztrációjába ment át, a szeptember 25-én kelt rendelet pedig – további intézkedésig – „mindennemű előadást” megszüntetett. A magyar társulat vezetője megtagadta, hogy letegye a hűségesküt, így nem maradhatott helyén. Janovics naplójában rávilágított arra, hogy a román elöljárók nem is gondolták komolyan, hogy ő vezesse tovább az intézményt, hiszen már kineveztek két igazgatót. A jegyzőkönyv kitért arra is, hogy a színház épületét berendezéseivel, díszleteivel, ruhatárával és egyéb felszereléseivel együtt leltár mellett át kell adni az új vezetőknek. Pusztán annyit sikerült Janovics Jenőnek elérnie, hogy a nyári színkör épületében folytathassa az előadásokat.

„Nem szabad többé magyar előadásokat tartani”

A jegyzőkönyv aláírását követően a magyar társulat vezetője arra kérte a bizottság tagjait, hogy menjenek le a színpadra, s közöljék az ott összegyűlt tagokkal, hogy a színházat nekik is el kell hagyniuk. Janovics naplója szerint torokszorító jelenetek következtek:

• „a prefektus és polgármester úr megtorpant, látva a félhomályban azt a párszáz főből álló, sűrű, hangtalan, komor tömeget. Az első sorban állott dacosan, keményen az öreg Szentgyörgyi István, mellette Dezséri Gyula, Laczkó Aranka, Poór Lili, Réthely Ödön, Lévay Ilonka, Szakáts Andor, Fekete Mihály, Bérczi Mihály, Bretán Miklós és a többiek.
  Poruţiu prefektus úr halkan, zavartan, a szavakat keresve, szinte mentegetőzve közölte, hogy a mai naptól ebben a színházban nem szabad többé magyar előadásokat tartani, mert a nagyszebeni kormányzótanács átveszi az épületet, és román színházat fog belőle csinálni.
  Nem fejezhette be szavait, mert a sorok közül hirtelen előre ugrott egy fekete gyerekember, a szolid, különben a légynek sem vétő, rendszerint flegmatikus Berky Jóska. Egy pillanatnyi riadt, halálos csönd követte ezt a mozdulatot, mindenki azt hitte, hogy inzultálni akarja a román kiküldötteket, de nem ez történt. A fiú valami nagyszerű, valami megmagyarázhatatlan sugallattól hajtva, lépésnyi távolságban megállott a prefektus előtt, farkasszemet nézve vele rázendített a szent magyar imádságra, és a második taktustól már a színpadon lévő száz meg száz magyar ember énekelte lélekből feltörő áhítattal, hogy »Isten, áldd meg a magyart!«
  A két román úr lehorgasztott fejjel húzódott az oldalajtó felé, és eltűnt észrevétlenül.”

Szétszéledés helyett összetartás

A magyar társulat október 1-jén átköltözött a Sétatéren álló nyári színkörbe, s ott folytatták a kényszerűen félbeszakadt évadot. Nem ez volt a legideálisabb játszóhely a városban, ám a román megszállók hallani sem akartak arról, hogy Janovicsék birtokukba vegyék a Farkas utcai színházat; ezt a játszóhelyet elveszítették a magyar színjátszók. Maradt tehát a nyári színház, de ennek a helyiségnek a megszerzése sem volt egyszerű, annak dacára, hogy 1908-tól Janovics volt az épület tulajdonosa. A hatalom birtokosai úgy vélhették, hogy ebben a bizonytalan helyzetben a társulat tagjai csendben szétszélednek. Arra azonban nem számítottak, hogy az elmúlt időszak összekovácsolta az együttest. Kitartottak egymás mellett 1918. december 21. óta, amikor a román csapatok közeledtének hírére igazgatójuk összehívta őket, s a következő szavakkal fordult hozzájuk:

• „Ezt a színházat, amelyet gondozásomra bíztak, védeni fogom, amíg lélegzem. Bármi történik is, strázsahelyemen maradok. Nem tudom, mit hoz a holnap, éppen ezért nem tartok vissza senkit, és nem befolyásolok senkit elhatározásában.”

Janovics Jenő szavait mély csend követte, majd mind a kétszázötven ember egyként megfogadta, hogy a nehéz helyzetben sem hagyja el vezetőjét. Az 1919. szeptember 29-én megtartott társulati ülésen is hasonló határozat született. Sőt, ekkor azt is kinyilvánították, hogy új templommá fogják felavatni azt a helyet, amelyet a hatalom jelöl ki számukra, és a színészet ügyét föl nem adják.

• „De Janovics Jenő dr. legyen a vezérünk. Az ő erős keze, biztos ítélete, tudása, teljes művészi képessége és nemes áldozatkészsége az a talizmán, amelynek birtokában mi is valamennyien készek vagyunk a megpróbáltatások, nélkülözések, szenvedések kálváriáját csüggedetlenül és emelt fővel járni, mint a Nagy Úttörők”
  – citálja az ülés jegyzőkönyvét Janovics már többször idézett tanulmányában.

A harmadik, egyben utolsó hitvallásukat 1919. október 2-án délelőtt tették meg a magyar együttes tagjai. A sorsdöntő, izgalmakkal és megaláztatásokkal teli napok után nem volt értelme az elmúlt időszak históriáján rágódni, lázadozni meg végképp nem, hiszen a megszállók bizonyságát adták, hogy semmitől sem riadnak vissza.

A jövő tervei

Janovics amilyen elszántan küzdött az igazságtalan intézkedések és jogtalan államosítás ellen, ugyanolyan határozottan tervezte meg a jövőt. Jól ismerte a színésznép szeszélyeit, érzékenységét, jól tudta, hogy fényesebb gázsival, szerepígéretekkel könnyen elcsábíthatók. De tisztában volt azzal is, hogy ebben a kiélezett helyzetben végzetes lehet, ha továbbra is grammok szerint mérlegelik a szerepeket, s válogatnak a munkában. Az is hamar kiderült, hogy állami támogatás híján az előadások bevételéből kell fenntartani a színházat, s a napi bevételek aligha fedezik a színkör bérleti díját. Janovics mégsem csökkentette tagjainak fizetését – cserébe viszont mindenkitől fegyelmet és lojalitást kért. S azt, hogy aki át akar szerződni a román együtteshez, azonnal tegye meg, mert a nehéz úton csak „lélekben és szívben kipróbált és megbízható bajtársakkal” indul el, „konjunktúralovagokat” pedig nem akar „táborában látni”.

„Ünnepi, áhítatot keltő” szertartásnak írta le Janovics Jenő az 1904. szeptember 12-én megtett első kapavágást a Hunyadi téri színház építkezésén. Ehhez az eseményhez fogható az a jelenet, amikor a Kolozsvári Nemzeti Színház kiebrudalt művészei hitet tettek, hogy nem törődve a nehézségekkel, az ínséggel, igazgatójukkal folytatják a megkezdett munkát:

• „Szentgyörgyi István volt az első, aki hozzám lépett. Csontos ujjaival keményen megszorította a kezemet. A hangja mindenkinek a lelkébe fúródott:
  – Ez az idő nem arra való, hogy gondolkozzunk és latolgassuk, mit hoz számunkra a jövő. Hogy szimatoljuk, merre forduljunk. Megmondottuk, és most ismételjük: veled maradunk, bármi törjön is ránk! Vezess!
  S utána sorjában valamennyien: színészek, színésznők, kardalosok, zenészek, munkások. Kézfogással erősítették, hogy velem akarnak maradni. Egy sem szivárgott el. Még román származású tagjaim is fogadalmat tettek. Érzem, hogy sorsom összekapcsolódott ezeknek a hűséges, elszánt embereknek jövőjével” – írta naplójában Janovics Jenő.

Ezen a napon, 1919. október 3-án nemcsak hűséges embereivel kötötte össze a sorsát a kolozsvári színházigazgató, hanem a romániai kisebbségi magyar színjátszással is. A román hatalommal szemben valamennyi magyar társulat mellett kiállt, s döntő szerepet vállalt abban, hogy Romániában a magyar színházat nem tudták betiltani. De erről, valamint az erdélyi magyar színházaknak a fennmaradásért folytatott küzdelmeiről már sorozatunk következő részében lesz szó.

Gajdó Tamás

| fotók: OSZMI, Magyar Nemzeti Filmalap

A Farkas utcai színház volt az első magyar kőszínház. Közadakozásból emelték, s 1821 márciusában nyitották meg. 1885-ben az ország második nemzeti színháza lett. 1906-ban tűzveszélyessé vált, ezért bezárták. Az épület az egyetem tulajdonába került, 1934-ben lebontották, helyén az Egyetemiek Háza (Casa Universitarilor) épült fel.

Hunyadi téri színház. A Kolozsvári Nemzeti Színház új otthonát, melyet Ferdinand Fellner és Hermann Helmer osztrák építészek terveztek, 1906. szeptember 8-án avatták fel. A társulat művészei 1919. szeptember 30-ig játszhattak itt, októbertől román előadásokat tartottak benne. Az első bécsi döntést követően az épületet renoválták, ezért csak 1941 novemberében vehette ismét – rövid időre – birtokba a magyar közönség. 1945 óta ebben az épületben működik a Román Nemzeti Színház (Lucian Blaga Nemzeti Színház) és a Román Nemzeti Opera. (fotó: FORTEPAN)

Az 1910-ben felavatott Sétatéri (nyári) színházat az 1874-ben megnyitott és 1908-ban lebontott nyári faszínház helyén Janovics Jenő építtette. Az új betonvázas, szecessziós stílusú épületet Márkus Géza és Spiegel Frigyes tervezte. Az építkezésre a város kölcsönt vett fel, a törlesztést pedig Janovics vállalta. Az impériumváltáskor ez lett a kolozsvári magyar színtársulat állandó játszóhelye. Ma is itt működik a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Kolozsvári Magyar Opera.

(2020. január 24.)