Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2021. november 30. - András, Andor Napja

Trianon és a színház • 2

AZ ÖSSZEOMLÁS ÉVEI - Színházi élet a vesztes háború után, az őszirózsás forradalomtól Trianonig

Vesztes háború, forradalmak, idegen megszállás, a történelmi Magyarország vége és a trianoni békediktátum – sokkoló események sora. Aligha tudjuk ma már elképzelni, milyen zavaros és áttekinthetetlen volt az 1918 és 1920 közötti felbomlás és összeomlás kora. Olyan időszak ez, amelyről sokáig hallgatni kellett, és amelyről a tudásunk ma is bizonytalan. Ablonczy Balázs történészt hívtuk segítségül, hogy felidézze, mi zajlott száz éve a történelem színpadán - és ehhez kapcsolódik a Trianon és a színház című sorozatunk 2. része, amelyben Gajdó Tamás színháztörténész segítségével tekinthetünk be a korabeli színházi élet kulisszái mögé.

Magyar emlékezők a versailles-i kastély parkjában álló Nagy Trianon-palota előtt 2011. június 4-én | fotó: MTI, Venczel Katalin

 

Szomorújáték Párizsban
Összeesküvés áldozatai vagyunk, vagy Trianon olyan dráma, amelyben mi is elkövettük a magunk tragikus vétségét? Ablonczy Balázs történész az 1920-as békeszerződés körülményeiről, a kőszínházak jelképes szerepéről és Sztálin hozzájárulásáról a magyar színházművészethez.

Trianonnal kapcsolatban a magyar újságíró rituális jelentőségű és örök első kérdése: megbánták a franciák?

– Húsz éve ösztöndíjasként kerültem Párizsba – addig Strasbourg-ban éltünk –, de amint megérkeztem a fővárosba, természetesen az egyik első utam Versailles-ba vezetett, hogy megnézzem a trianoni kastélyokat. Sokan összetévesztik őket, előfordult, hogy a honfitársaink a Kis-Trianon-palotához mentek tévedésből tüntetni. Az épület bejárata nagyjából kétméteres magasságig furcsa, sárga színű volt. Mégpedig azért, mert a magyar turisták odamennek, leköpik, megkarcolják, odafirkálnak, belevésnek, de – mivel mindezt a kamerák miatt hamar észreveszik – rögtön jön a gondnok, aki lesikálja. A „vesszen Trianon” feliratok gyakori sikálása miatt lekopott a falról a patina, és a sárga homokkő előbukkant. De a békeszerződés aláírásának helyszíne, a Nagy-Trianon-palota. Jártam az aláírás termében, ahol kicsiny tábla hirdeti: itt írták alá a magyar békeszerződést. Kérdeztem a teremőrt, hogy tényleg itt írták-e alá. Mire azt válaszolta: „Igen, de én nem tehetek róla.”

 

Ablonczy Balázs


Történész, kutatási területe Magyarország története a 20. században, diplomácia- és művelődéstörténet. Tanulmányait Budapesten és Párizsban végezte, 2011-ben habilitált az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója, kulturális tanácsosa. 2015 óta a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa. Önálló kötetei: Trianon-legendák (2010), A visszatért Erdély 1940–1944 (2011), Nyombiztosítás – Letűnt magyarok (2011), Keletre, magyar! – A magyar turanizmus története (2016), A miniszterelnök élete és halála – Teleki Pál (2018)


Trianon 100 Kutatócsoport

A Magyar Tudományos Akadémia Lendület-programja 2009-ben indult. Célja az akadémiai intézmények és egyetemi keretek között működő kutatócsoportok dinamikus megújítása nemzetközileg kimagasló teljesítményű kutatók és kiemelkedő fiatal tehetségek külföldről történő hazahívásával, illetve itthon tartásával. Ezek egyike a Trianon 100 Kutatócsoport: a 22 főből álló, szokatlanul nagy kutatócsoport valóban interdiszciplináris, szociológustól művészettörténészen át földrajzosig számosan részt vesznek benne. Az eredmény 8-10 kötet (forráskiadvány, monográfia, tanulmánykötet), workshopok, konferenciák, cikkek és idegen nyelvű publikációk lesznek. A Trianon 100 publikáció elérhetők a kutatócsoport honlapján: www.trianon100.hu.

 

Nyilván volt már dolga magyar látogatókkal…

– Ez látszott az arcán. Némi együttérzésnél többre sajnos nagyban, vagyis a politikától sem számíthatunk. A kérdésére válaszolva egyébként nem teljesen méltányos a franciákra terhelni Trianon minden következményét, természetesen Franciaország volt a békekonferencia elnöke, de a végső szerződés alapvetően a nagyhatalmak egyezménye volt – végül még a sokáig különutas britek is elengedték a magyarok kezét. A franciák egyébként bizonyos értelemben tanúsítottak már megbánást, csakhogy az ő gondolkodásuk e téren erkölcsi, a miénk pedig közjogias. Mi azt várjuk, hogy végre kimondják: Trianon igazságtalan volt. Amikor ezt az 1990-ben Magyarországra látogató François Mitterrand elnök megtette, mi egyből úgy reagáltunk, hogy akkor tessék mindent vissza… Nem mentegetni akarom a franciákat, de ezt a kijelentést ők egészen máshogy értelmezik. Ez egy erkölcsi gesztus. Mint amikor elnézést kérnek a gyarmati rabszolgaság miatt, s ilyenkor Szenegáltól Algériáig felmerül, hogy akkor mi lesz az elhurcolt műkincsekkel. De a közjogi kérdések átbeszélésében a francia fél már nem partner.

Mindenről lekéstünk

Beszéljünk magunkról is! Sok szó esik a trianoni konferencia magyar delegációjáról. Milyen tárgyalási pozíciónk volt egy vesztes háború és két rendkívül zavaros év után?

– A magyar tárgyaló delegáció ennél rosszabb helyzetben talán nem is lehetett. A mai szemünkkel is zűrzavaros időszak volt az 1918 és 1920 közötti, hát még az akkori közvélemény számára! Magyarországon 1867 óta egészen 1916-ig ugyanaz az ember, Ferenc József uralkodik. Nemzedékek nőnek fel szinte példátlan stabilitásban. Állandóság, fejlődés fél évszázadon át, majd néhány hónap alatt politikai, katonai és gazdasági összeomlás következik be. Kormányok, sőt politikai rendszerek jönnek-mennek: Tanácsköztársaság, szakszervezeti-szociáldemokrata kormány, szegedi és aradi ellenkormányok, Friedrich- és Huszár-kormány – ezek mind újabb és újabb berendezkedésekben gondolkoznak. Aki a boldog békeidőkben nőtt fel, csak kapkodta a fejét, közben pedig a szénhiány miatt fázott, talán beteg is volt, mert 1818 őszén minden családban legalább egyvalakit biztosan elkapott a spanyolnátha. Aztán ne feledkezzünk el az idegen megszállásról: ritkán elmondott történet, de a román csapatok 1919-ben Budapesten tartózkodnak több mint három hónapig. És vannak olyan helyek az országban – például Debrecenben –, ahol több mint egy évig állomásoznak a románok. Nálunk erről alig tudnak az emberek, a román népszerűsítő irodalomban viszont slágertéma Budapest megszállása. 1919 januárjában megnyílik a békekonferencia – ahová a magyar delegáció a belpolitikai rapszódia miatt éppen egy évvel később érkezik meg. Akkor, amikor már megkötötték a német békét, ami gyakorlatilag az összes szerződés alapmintája volt, és aláírták az osztrákot, a bolgárt.

A nagy dolgok már fél évvel korábban eldőltek, hiszen 1919 júniusa óta lehetett tudni, milyen határokat húztak meg Magyarországnak. Persze más sejteni és más szembesülni vele… Amögött, hogy ilyen sokáig nem hívják meg a mindenkori magyar kormányt a konferenciára korábban, valóban van nagyhatalmi rosszindulat. A vezető országok egyik magyar kormányt sem ismerik el legitimnek – ami legalábbis torz szemlélet. Mire Apponyi Alberték megérkeznek, kész helyzet előtt állnak. Mindenről lekéstünk.

Kultúrfölény

A delegációvezető, Apponyi Albert híres beszédének talán legismertebb toposza a kultúrfölényről szól. Ön az egyik tanulmányában azt írta, hogy ez Apponyi részéről taktikai-retorikai elem volt, amivel a gyarmatosító mentalitású franciák együttérzését akarta kivívni, de bizonyos értelemben kifejezte a magyar közgondolkodást és közállapotokat.

– Való igaz, hogy a magyarság körében a korabeli kutatások szerint kevésbé volt elterjedt az analfabetizmus, mint a legtöbb kisebbségi nemzetiségnél – a németek között egyébként arányaiban a miénknél is több volt az írástudó. A magyar nyelv kitüntetett szerepet játszott a Magyar Királyság területén. A középosztályivá válás feltétele volt a magyarrá válás. Felsőoktatás nincs is szlovákul és románul a Magyar Királyságban, a középosztályt a – szintén túlnyomórészt magyar nyelvű – középiskola képzi, ettől vált párbajképessé az ember, csak egy évet kellett önkéntesként leszolgálnia a hadseregben, szinte automatikusan tartalékos tiszti rangot kapott az illető. Néhány nemzetiségi nyelvű középiskolától eltekintve az üzenet egyértelmű volt: ha fel akarsz emelkedni, magyarrá kell válnod. Emiatt a magyarországi román vezető réteg például kiválóan beszél magyarul: Iuliu Maniu vagy Alexandru Vaida-Voevod későbbi román miniszterelnökök. Gondoljunk a rengeteg nemzetiségi származású tábornokra, tisztviselőre, főpapra, akik elfogadták ezt az ajánlatot. Mielőtt Jozef Tiso római katolikus szlovák pap létére a fasiszta bábállam, majd az első Szlovák Köztársaság elnöke lett, magyar nacionalista volt. Az első világháborúból írt levelei alapján nála rendesebb magyar hazafi nem volt a Kárpát-medencében. Serédi Jusztinián esztergomi érsek, vagy elődje: Csernoch János – ők szlovákok voltak. A fél magyar katonai tiszti kar felvidéki cipszer és sváb eredetű emberekből állt.

A nemzetiségek elégedetlensége okozta a trianoni tragédiát?

– Nem, a trianoni határok nem a nemzetiségek elszakadása miatt alakultak ki, az egyértelműen nagyhatalmi döntés eredménye volt. Leegyszerűsítve: Szatmárnémetiben 92 százalék a magyarok aránya, Nagyváradon 91, Aradon 75. Kassán 1910-ben 75 százalék vallotta magát magyarnak. Szabadkán közel 60 százalék, Munkácson 73, Ungvár 76. Ilyen népességi arányok mellett senki sem akart fölszabadulni a magyar uralom alól. Ha önkritikusok akarunk lenni, inkább a túlzott optimizmust kell megemlíteni.

A boldog békeidők kényelmessé tették a magyar elitet?

– Az 1870-es évektől Magyarországon megalapozott, mégis túlzott politikai optimizmus uralkodott. Úgy jöttünk föl, mint a talajvíz. Budapest volt az egyik bizonyítéka annak, hogy a magyar politikai elit mindenféle nemtelen viták és korrupció közepette mégiscsak hozott egy olyan döntést, hogy birodalmi fővárost akar építeni, ami idővel átveszi Bécs helyét, amikor a birodalom súlypontja majd áthelyeződik ide. Ez a gondolat egyébként már a reformkor idején megjelenik, Széchenyi is utalt erre. Azt gondolták: amikor az uralkodónak elege lesz abból, hogy a rendkívül megosztott osztrák részeket, az etnikailag tagolt örökös tartományokat már nehéz Bécsből igazgatni, akkor a magyarság szépen központi pozícióba kerül. John Lukacs Budapest 1900 című könyve csodálatos tisztelgés ez előtt a Budapest előtt. Akkoriban mi is akarunk Operát, de persze vigyázunk rá, hogy a bécsinél sokkal több férőhelyet tervezzünk bele – aztán kevesebb lett, persze. Megépítjük a kontinens első földalattiját, amire máig büszkék lehetünk, de ha megnézzük az Andrássy – az akkori Sugár – út korabeli képein a forgalmat, hát finoman szólva sem volt égető szükség tömegközlekedési szempontból kéregvasútat létrehozni. A Hauszmann Alajos által tervezett budavári palota, amelyben a rossz nyelvek szerint az uralkodó egyetlen éjszakát sem töltött el, olyan grandiózus, hogy az valóban birodalmi székhelyhez méltó. Ezzel együtt a kollégáimmal sokszor beszélünk arról, hogy a magyar elitnek nagyjából az 1880-as évek közepéig volt egy – reális – veszélyérzete a többi nemzetiséggel kapcsolatban, hiszen az ő szándékuk nyilván más, mint a miénk.

 

Sikeres ideológia: nacionalizmus

Ha mi nemzetépítésben hiszünk, és ez sikert hoz számunkra, nyilván a nemzetiségek is elkezdenek nemzetben gondolkozni…

– A magyar elit „meg tudjuk csinálni” optimizmusa a millenniumra kezd túlzottá válni. A veszélyérzet pedig elszivárog. Lehet, hogy merészen hangzik, de a 19. század egyetlen sikeres, modernizáló ideológiája a nacionalizmus. Szebben fogalmazva: a nemzetépítés. Bizonyos értelemben a mai napig abból élünk, amit a liberális nacionalizmus felépített. Azokban a városokban élünk, azokon a vasútállomásokon várakozunk, az életünk keretei is ugyanazok. Még az ételeink is.

A nagy magyar rántott hús is a monarchia öröksége, leánykori nevén borjú bécsi. A magyar politikai elit példát adott a Kárpát-medence kisebbségi nemzetiségi elitjeinek, hogy a nacionalizmus a fejlődés útja. A nemzetépítésnek olyan dinamikája van, amivel akkoriban semmilyen ideológia nem tud versenyezni. Ha fejlettebb ipari társadalom a miénk, esetleg a szociáldemokrácia síkra tudott volna szállni, akkor lehetett volna ebből erős verseny. Két ajánlat áll egymással szemben.

A nacionalizmus azt ígéri: csinálunk egy saját országot, ahol a saját nyelvünkön beszélünk, így nézünk színházi előadást, magyarul hozunk létre tudományos akadémiát, építünk hadsereget. A fiadból akármi lehet, ha a többségi nemzethez tartozik vagy legalább jól beszéli annak a nyelvét. Ehhez képest a másik oldal annyit mondott, hogy maradjon minden úgy, ahogy volt, ha nagyon kedvesek vagyunk, a templomban prédikálhat a pap nemzetiségi nyelven, és a bíróságon is használhatod az anyanyelvedet. Egyértelmű kimenetelű verseny…

A magyar nemzetépítés konfliktusba került a környező népek nacionalizmusával?

– Sokáig sem a szlovákok, sem a románok nem emlegettek autonómiát, de idővel valóban ráéreztek a nacionalizmus dinamikájára. Sőt ebben radikálisabbak is voltak nálunk. A román nacionalizmusban bizonyos értelemben lenyűgöző, hogy sosem, még vert helyzetben sem adják fel. Amikor Kossuthék emigrációba kényszerülnek, kicsit engednek a korábbi elképzeléseikből, közép-európai konföderációról kezdenek beszélni – persze magyar politikai elit által irányítva, de akkor is egy több központú birodalom képe sejlik fel. Ezzel szemben a románok, amikor 1940-ben meg vannak verve, elveszítik Észak-Erdélyt és Dél-Dobrudzsát, Besszarábiát, összesen közel 100 ezer négyzetkilométernyi területet, otthon is áll a bál, még akkor sem engednek: 1941-ben azzal mondják fel a bécsi döntést, hogy azt a németek kényszerére írták alá. Elképesztő, hogy semmilyen kompromisszumra nem képesek, ők mindenáron meg akarják teremteni a maguk sok tekintetben fiktív, a határokon problémás és etnikailag messze nem homogén országát.

Kulcskérdés: Kié a színház?

Milyen szerepet játszik a színház ebben a nemzetben, anyanyelvben gondolkozó kulturális közegben?

– Ahhoz, hogy megértsük a színjátszás jelentőségét, látni kell, hogy abban a korban nincs a színháznak igazán jelentős riválisa. Tévé és rádió nincs, a mozi még kezdetleges. A színház a terepe annak, hogy láthatunk egy történetet, ami érzelmileg hat ránk. Ezért olyan fontos a szlovákok és a románok számára, hogy Kassán és Kolozsváron minél gyorsabban átvegyék a magyaroktól a színházakat. Janovics Jenőéktől elég teátrális körülmények között veszik el a Hunyadi téri színházat Kolozsváron. A románok 1918 karácsonyának ünnepi estéjén vonulnak be a városba, alig telik el egy hónap, és máris többször bezáratják a színházat. Szűk egy év múlva, 1919 szeptemberében kerül sor az utolsó magyar nyelvű előadásra, a Hamletre. A berendezkedő nacionalista utódállamok pontosan tudják, milyen stratégiai jelentősége van a színháznak. Persze nem könnyű egyik napról a másikra társulatot építeniük, mert a színház legfeljebb műkedvelői szinten volt jelen a nemzetiségi nyelveken. Amikor 1919. január 1. után megérkeznek Kassára a csehszlovák csapatok, egy héttel később már akarnak szlovák tagozatot a Kassai Nemzeti Színházban. Faragó Ödön igazgató a visszaemlékezései szerint vissza is kérdez: mégis ki fog itt szlovákul játszani? Egy háromnegyedrészt magyar lakosságú városban… Végül hoznak Brnóból hivatásos színészeket, akik helyi műkedvelőkkel összeállnak – így születik meg a szlovák tagozat. Betiltanak szlovák témájú darabokat, vagy az olyan műveket, mint Mikszáth Tót atyafiak című novelláskötete. Szóval lépésről lépésre…

 

A versailles-i kastély parkjában álló Nagy Trianon-palota Cotelle-termében írta alá a magyar küldöttség 1920. június 4-én a Magyarország sorsát megpecsételő trianoni békeszerződést. | fotó: MTI, Venczel Katalin

 

Hetven színházból negyvennégy került a határon túlra. Mi lesz a társulatok, művészek sorsa?

– Különböző stratégiák születnek, de a jellemző a menekülés. Szabó Ernő, a nagy sikerű Szabó család című rádiójáték alapszereplője, a Hannibál tanár úr című 1956-os klasszikus Nyúl Bélája Nagykárolyból fiatal színészként menekül át, de a neveket a végtelenségig lehetne sorolni az Aradról menekülő Jávor Pálig. Akik pedig maradnak, azokra sok nehézség vár. A korszakban a maihoz viszonyítva rengeteg tájolás és vendégjáték van. A dualizmus időszakában felépült kőszínházak állnak, az utazó társulatok pedig ezeket járják körbe. Az utódállamok nagy játéka abban van ekkoriban, hogy melyik társulatnak adnak koncessziót egy-egy területre. Faragó Ödön felvidéki rendezőnek is ez lesz a nagy fájdalma: amikor 1923-ban elveszik a koncesszióját. Mindez persze színházspecifikus tünet, hiszen például a sportban egészen más a helyzet: a román fociválogatott az 1930-as években a magyar, zsidó és német játékosokra épít.

Hogyan reagál az utódállamok magyarsága Trianonra?

– Egy szóval: a sokk tünetei tapasztalhatók a köreikben. Tüntetésekkel, demonstratív Himnusz-énekléssel, magyar cigánnyal való huzatással, a kokárda nyilvános viselésével tiltakoznak, amire sokszor nagyon durván lecsapnak a hatóságok. 1919 elején hatalmas sztrájkok törnek ki a Zsil-völgyi bányavidéken, a jugoszláv királyságban a vasutasoknál, amiket magyar szocdemek szerveznek. Az Országos Levéltárban rengeteg beszámoló olvasható, micsoda brutalitással verte le ezeket a tüntetéseket a karhatalom. A magyar büntetőjogban 1878, vagyis a Csemegi-kódex életbe lépése óta nincs botbüntetés. Van hétköznapi erőszak, persze – verekedések, bicskázások –, és a csendőrség sem spórol a szigorral, de a rendszerszintű, állami típusú, durva erőszak nemzedékek életéből maradt ki. A román hadsereg viszont botoz. Sőt középosztálybelieket: hivatalnokokat, tisztviselőket, papokat vernek nyilvánosan. Ez az alázás láthatóan sokkolja a magyarokat. 1918 ősze mindenki számára az erőszak elszabadulásáról szól. Mivel háborús cselekmények – kivéve az 1914 végi orosz és az1916-os erdélyi betörést – nem zajlanak Magyarországon, a széles tömegeknek nincs erőszakélménye. Amikor hazatérnek a katonák, és feltörnek boltokat, majd a románok botozni kezdenek, aztán jön a vörös terror, amelynek során agyonlőnek embereket. Ráadásul összeomlik a közellátás.

Életstratégiák

A közéletben hogyan válik érzékelhető a hirtelen változás?

– Az első reakció az elzárkózás, aki nem megy el – rengetegen menekülnek Magyarországra –, az ki akarja bekkelni az új hatalmat. A Trianon 100 Kutatócsoportban dolgozunk a menekültek létszámának pontos meghatározásán, mi négy és ötszázezer közé tesszük a sokszor vagonban, mindössze néhány csomaggal Magyarországra érkezők számát. A maradók viszont hamar rájönnek, hogy egyszerűen nem képesek kitartóan távolmaradni az új országuk közéletétől. Lassan mindenhol kialakulnak magyar pártok, de ezek mindenütt ellenzékiek maradnak. Persze minden elcsatolt területen vannak aktivista időszakok, amikor egy-egy politikus az örök ellenzéki magatartás helyett a helyi kormányon belül próbál tenni a kisebbségi helyzetbe kerülő magyarság érdekében. Ezek a kísérletek általában megbuknak. A harmadik út pedig – nehéz ezt másképp mondani – a kollaboráció.

Hogyan váltakoznak hosszabb távon az utódállami magyarságnak az államhoz, a többségi nemzethez való viszonyulási stratégiái?

– Bárdi Nándor kollégám periodizálta a Trianon utáni magyar hozzáállás időszakait a kitűnő és most már interneten is olvasható Tény és való című könyvében. 1922-től kezd cselekedni az addig elzárkózó magyarság. Közben népszövetségi vonalon nemzetközi jogi nyomást akartak gyakorolni az utódállamokra, hogy a legkiáltóbb – földelvételi, állampolgársági – jogsértéseket orvosolni lehessen. Az 1930-as évekre kiderül, hogy ez nem működik. Innentől már a revízióra rendezkedik be az adott utódállam kisebbsége, igaz, ekkorra felnő egy olyan értelmiségi réteg, amelynek tagjai már az utódállamokban szocializálódtak. A politikusként, a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsaként, íróként is tevékeny Bánffy Miklós nemzedékével szemben például felbukkan az Erdélyi Fiatalok köre vagy olyan jelentős személyiségek, mint Tamási Áron. A nagyon erős magyar identitásuk mellett ők már nyilván másképp gondolkoznak, nem középosztályi, hanem nemzetközösségi politikai az ideáljuk, erős szociális indíttatással. Az 1937-es erdélyi vásárhelyi találkozó vagy a felvidéki Sarlós mozgalom egyáltalán nem kommunista kezdeményezések voltak – a sarlósok kezdetben nem azok, ők a csehszlovákiai magyar cserkészmozgalomból nőttek ki. Ezek mellett természetesen az 1938 és 1940 között revíziós időszak amolyan tartalékképzés: intézményekben, emberanyagban, szellemiségben. Ezután következik egy néhol durva repressziós időszak: Délvidéken megtorlásszerű kivégzéseket végeznek a partizánok, ötszámjegyű a halottak száma, Csehszlovákiában is kezdetben véres, de kevésbé kegyetlen folyamatok indulnak el. Itt inkább elhúzódó kivéreztetés zajlik, 1948-ig elveszik a csehszlovák állampolgárságot, a magyarok nem járhatnak iskolába, még a rádiójuktól is megfosztják őket. Románia a kettő között van valahol: van megtorlás – kivégzések és paramilitáris erőszak –, de főleg internálások és börtönbüntetések, az adminisztratív nyomás viszont kitartóan keseríti az erdélyi magyarok életét. A magyar tömegszervezet, a Magyar Népi Szövetség viszont megbízható partnere a román kommunista pártnak, így sok esetben mérsékelni tudja a magyarokra nehezedő nyomást. 1952 és 1960 között létrejön egy magyar autonóm tartomány, amit Sztálin erőltet rá a román kommunistákra. Nyilván nem értünk aggódott a szovjet diktátor, hanem taktikai elvek vezették, hiszen így azzal zsarolhatta a román elitet: megkaptátok Erdélyt, de a magyaroké ma még autonóm tartomány, ki tudja, holnap mi… Stefano Bottoni írt erről egy kiváló könyvet Sztálin a székelyeknél címmel. Természetesen ez az autonómia nem jelentett gazdasági-politikai önrendelkezést, de létrejöttek intézmények: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháztól és Orvosi Egyetemtől a Maros Művészegyüttesig. Közben a téeszesítés pedig úgy zajlik, hogy magyar szekus veri be a kolhozba a magyar parasztot. Aztán Nicolae Ceaușescu diktátor ezekkel az apró kedvezményekkel is leszámol.

A hetvenes évektől fokozódó mértékben válik minden reménytelenné. Állandó közigazgatási machinációk, az élet módszeres megkeserítése: magyar tanárokat helyeznek a színromán bányavidékekre, és így tovább. De ezt már jól ismerjük…

 

Lukácsy György

 

––––––

 

(Kultúr)fölényes érvelés

Részlet Apponyi Albert 1920. január 16-i párizsi beszédéből

„Nem látom be, hogy a nemzetiségi elv, a nemzeti homogenitás elve nyerne ezen feldarabolás által. Egyetlen következménye volna ennek, amelyet bátor leszek megemlíteni anélkül, hogy bárkivel szemben is támadó szándékom lenne. Csak egyszerűen megállapítani kívánom azt a tényt, hogy e következmény a nemzeti hegemóniának átruházása lenne oly nemzetiségekre, amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állanak.

Apponyi Albert Párizsban megérkezik a béketárgyalás színhelyére  | fotó: Bibliothèque Nationale de France, gallica.bnf.fr

Következtetéseim igazolására egy pár számadatot idézek.

A magyarságnál az írni és olvasni tudók arányszáma megközelíti a 80%-ot; a magyarországi németeknél a 82%-ot; a románoknál a 33%-ot; a szerbeknél az 59 és egynéhány tizedet, majdnem a 60%-ot.

Ha a felsőbb társadalmi osztályokat tekintjük és számításba vesszük azokat, akik gimnáziumot végeztek és letették azt a vizsgát, amelyet Franciaországban a baccalauréat-nak neveznek, úgy megállapíthatjuk, hogy a magyarok arányszáma azok között, akik ily tanulmányokat végeztek és az érettséginek megfelelő képzettséget értek el, 84%, jóllehet a magyarok az összes népességnek csak 54,5%-át teszik; a románok arányszáma az ily tanulmányokat végzettek között 4%, pedig az egész népességnek 16%-át alkotják; a szerbeké 1%, jóllehet számuk az egész népesség 2,5%-a.”

 

––––––

 

trianon és a színház • 2.

A száz éve aláírt trianoni „békeszerződés” következtében Magyarország elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát. A 320 ezer négyzetkilométer területű, 20 milliós középhatalomból 94 ezer négyzetkilométeres, 7 millió lakost számláló kisállammá vált. A veszteségek az élet minden területére kihatottak – sorozatunkban a színházi élet átalakulását mutatjuk be. A veszteség számba vételének, valamint folyamatok, sorsok, törekvések, sikerek és kudarcok bemutatásának mozaikdarabjaival kívánunk hozzájárulni ahhoz, hogy az olvasó minél átfogóbb képet alkothasson a korról.

Nehéz idők – a nagyváradi társulat. 1919-ben Nagyváradot is idegen hadsereg szállta meg, akárcsak a működő színházzal rendelkező Szegedet, Kassát, Nagyenyedet, Pécset, Debrecent, Ungvárt, Kolozsvárt, Szatmárt, Békéscsabát, Pozsonyt, Sátoraljaújhelyet, Temesvárt, Marosvásárhelyet és Aradot.
Az összeomlás évei

Színházi élet a vesztes háború után, az őszirózsás forradalomtól Trianonig

Az első világháború éveiben a közönség mohó érdeklődéssel várta a kortárs magyar szerzők műveinek színpadi bemutatóit. Talán azért, hogy a monoton, tragédiákkal övezett életet pár órára maga mögött hagyja, s a színház sokszor irracionális világába ringathassa magát. Ám alig kezdődött el az 1918–1919-es színházi évad, egyszeriben a politikai és közéleti események kerültek az érdeklődés középpontjába. A Télikert mulatóban 1916 elején a Hazajöttek! című szcenírozott dal előadásán még a győztes csapatok látványos színpadi felvonulásának tapsolhatott a publikum, 1918 őszén azonban világossá vált, hogy ebből nem lesz semmi. Az országgyűlés 1918. október 17-én megtartott ülésén Tisza István hosszabb felszólalásában egyebek között azt mondta: „elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály tisztelt képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.”

Minden kiszámíthatatlan

Az 1918. október végi őszirózsás forradalom eseményeinek sodrában az újonnan kinevezett miniszterelnök, Károlyi Mihály hiába kötött fegyverszünetet, az antant-szövetséges csehek, románok és szerbek hamarosan megszállták a történelmi ország területének jelentős részét. Egyetlen eredményt sikerült ekkor elérni: a belső közigazgatás önállóságát egyelőre meghagyták. Talán ennek köszönhető, hogy a színtársulatok közül több – például a kassai, az ungvári, a nagyváradi, a kolozsvári, az aradi, a temesvári, az újvidéki, a szabadkai – a helyén maradhatott, s folytatta a megkezdett évadot. Beszédes azonban, hogy míg Az Est temesvári tudósítója 1918. november 26-án azzal nyugtatta meg olvasóit, hogy a városban Sebestyén Géza színtársulata telt házak előtt játszik, s a szerb tisztek különösen az operettet és az operát szeretik; egy hónappal később, december 25-én Az Újság című napilapban megjelenő tudósítás viszont egészen másról, a színházak viszontagságos, bizonytalan, kiszámíthatatlan működéséről számolt be (lásd a Menekülő társulatok című keretes írást).

Ez a kérdés annyira foglalkoztatta a közvéleményt, hogy néhány héttel később a Vasárnapi Újságban Mi történt a megszállott területek magyar színészeivel? címmel közölte cikkét Paál Jób (valódi nevén Possel István, aki 1919-ben az ellenforradalom történetét A száznapos szegedi kormány címmel elsőként összefoglalta.)

Ebből a közleményből megtudjuk, hogy bár Pozsonyban és Kassán működhetett magyar társulat, Nagyszombatból Szabó Ferenc együttesének el kellett menekülnie, s Nádassy József előadásai is szüneteltek, mert Szabadkán a szerbek játszottak.

Az írásból kiderült még, hogy „Krémer Sándorné társulatának Désre kellett volna bevonulnia, de a színészek nem mentek ide, hanem Orosházára”; hogy „Miklóssy Gábor előadásait Zenta helyett Kiskunfélegyházán” kezdte meg; és mivel szintén kirabolták az együttest, a Nemzeti Színháztól, az Operaháztól és a Király Színháztól kapott kölcsön díszleteket és kosztümöket. De Sajó Vilmos sem tudott társulatával Pancsovára bemenni, ehelyett Kisvárdán kezdte meg az előadásokat.

Kolozsvár, Kassa

Bár a hírek arról szóltak, hogy Kolozsváron minden rendben folyik, a színház igazgatója, Janovics Jenő A Hunyadi téri színház című összefoglalójában – amely csak 2001-ben jelenhetett meg –, jóval árnyaltabb képet festett erről az időszakról: „Mire a két hónapi szünidő után újra megnyíltak a színház kapui, a harcterekről özönlöttek vissza a katonák, riadalom ült minden nemzetéért aggódó lelken. Vezetés és iránytű nélkül tántorgott az ország, kitört az »őszirózsás« forradalom, nemzeti tanácsok, katonatanácsok, munkástanácsok harsogtak zűrzavaros jelszavakat. Ebben a felfordulásban a színház munkája is megbénult széles ez országban mindenütt. A kolozsvári színtársulat azonban a régi fegyelem korlátai között maradt, a vezetést semmiféle színésztanács nem akarta kivenni az igazgató kezéből (…).” Janovics azt is leírta, hogy „a másnaptól való riadt félelem” miatt alig jártak a kolozsváriak színházba. „Az emberek a házuk táját őrizték, bezárkóztak, nyugtalanul lesték a híreket.”

Menekülő társulatok

„Bruckner László zombori színigazgató a szerb parancsnokságtól utasítást kapott, hogy öt nap alatt hagyja el a várost. A társulat hatvankét tagja már jön is Budapestre, és a kormány 10.000 korona segítségével talán Hódmezővásárhelyre megy. Faragó Ödön kassai színigazgató egyelőre a helyén van, de a csehek előnyomulása miatt bizonytalan a helyzete. Almási Endre Szegeden, rendben működik, habár Újszegeden ott vannak a szerbek. Fehér Imre, az erdélyi II. színikerület igazgatója most Tordán van; őt az a szerencsétlenség érte, hogy a forradalom kitörésekor Homoród–Kőhalmon két vagon holmiját teljesen kirabolták. Az igazgatót és társulatát a tordai román nemzeti tanács a legmesszebbmenő támogatásban részesíti, és a színházba nap-nap után a legintelligensebb román közönség jár. A baj csak az, hogy a színészeknek nincsen ruhájuk; a kereskedelmi kormánytól várják a vasúti rablásért a kártalanításokat. Füredi Béla Pécsett működik, habár a szerbek ott is bent vannak. Heltai Hugó felvidéki színtársulata most kapott értesítést, hogy Iglóra nem mehet. Egyelőre tehát Balassagyarmatra vonult a társulat. A debreceni két színház rendben működik, csak zenekara nincs, mert cseh zenészei elszéledtek. Heltai Nándor Nagykikindán a szerbek miatt szünetel, maradék társulatával Csongrádra menekült. Kiss Árpád Ungváron játszik, ahonnan január 1-jén Munkácsra teszi át állomáshelyét. A kolozsvári Nemzeti Színházban folynak az előadások, de úgy hírlik, hogy ha a románok oda bevonulnak, a Nemzeti Színházban ők akarnak játszani, a magyarok pedig majd a színkörben játszhatnak” – írta 1918. december 25-én Az Újság.

 

Ezekről a nehéz hónapokról Faragó Ödön kassai színházigazgató is megemlékezett. A csehszlovák csapatok először 1918. december 29-én vonultak be Kassára. Faragó igyekezett alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, ám ez nehezen ment, mert az új hatalom képviselői mindent megtettek, hogy a magyar nyelvű színjátszók életét megkeserítsék, s olyan anyagi terhekkel sújtsák, hogy ráfizetés legyen előadásokat tartani. Faragó Ödön írását, mely 1942-ben jelent meg Az Írásaim és emlékeim című könyvében, fájdalmas panasz járja át: „Minden színdarabot, amely a magyar–tót közös barátságot tartalmazta, letiltottak.

A színlapjainkat leszaggatták. Megverték a színlapkihordóimat és a színlapokat szerteszórták az utcán. Megjött a nyelvrendelet: kétnyelvű színlapot kellett csináltatnom. A »Kassai Nemzeti Színház« fejlécet le kellett vétetnem, és »Národné Divadlo Košice« címmel felcserélnem. Košice! Mindig fájdalmas nyilallás állott belém, ha szememet rávetettem a színlapomra. Be kellett rendezkednem arra, hogy minden nap lesznek újabb és újabb állami rendeletek, amelyek gazdasági erőimet sorvasztják. Hiszen minden a magyarok ellen ment. […] Bérlőimet fényűzési adóval sújtották, hogy elvegyék a kedvüket a magyar színházba járástól.”

Fokozott válság

Az újabb belpolitikai fordulat, a Tanácsköztársaság kikiáltása 1919. március 21-én tovább fokozta a színházi válságot, bár a megszállt területeken működő társulatok életére alig volt hatással. A forradalmi kormányzótanács működése idején az antant katonai műveletei folytatódtak, az ország egyre nagyobb területét foglalták el szerb, román, francia, cseh, intervenciós csapatok, velük szemben a kommunista hatalom csak átmeneti sikereket ért el. Az egyik legjelentősebb haditettként az 1919. május 20-án általános ellentámadásba lendült Vörös Hadsereg visszafoglalta Kassát. Faragó Ödön így emlékezett erre a diadalra: „Június 6. Kritikus nap. Egész Kassa tele volt izgalommal. Minden házon lobog a nemzeti zászlónk. Büszke lobogása új reményeket öntött belénk. A Vörös Hadsereg megérkezett. Lelkesedéssel, virágzáporral fogadtuk őket.

A Munkástanács másnap átvette a város vezetését. A proletárdiktatúra életbe lépett, a nemzeti zászlókat be kellett vonni, és vörös zászlókat helyébe tenni.”

A forradalmi kormányzótanácsnak azonban csakhamar fel kellett adnia a várost. Clemenceau francia miniszterelnök ugyanis június közepén jegyzékben közölte Magyarország északi és keleti határait, és azt követelte, hogy északon e határok mögé vonják vissza a Vörös Hadsereget. Azt ígérte, hogy cserében a románok kiürítik a Tiszántúlt. Hosszú vita után a kommunista politikusok elfogadták a javaslatot.

Faragó Ödön a csehek második bevonulását így örökítette meg: „A kommün után Hennoque tábornok vezetésével visszajöttek a csehek. Díszfelvonulást rendeztetett magának a tábornok, mondván, ha ti a kommunistákat virágokkal fogadtátok, kitűztétek a magyar lobogókat, akkor a megmentő cseh hadsereget szintén fogadjátok ünnepélyesen. Elrendelte, hogy az utcák szélein az iskolás gyermekek álljanak sorfalat és virágokat szórjanak a bevonuló hadsereg elé. […] Elrendelték, hogy a város hölgyei deputációban álljanak ott, és rózsacsokrot nyújtsanak át… Persze a hölgyek erre nem voltak kaphatók, sőt nem is jelentek meg.” A helyzetet Faragó felesége, Biller Irén színésznő mentette meg, aki eljátszotta a hálás alattvaló szerepét, s még egy francia mondatot is elmondott: Tábornok úr, szeresse a magyarokat!

A nagyszebeni Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent) Erdély román megszállása után bevezette a cenzúrát, és sokféle tilalmat foganatosított. A színházak 1919. május 4-től csak kétnyelvű színlapon hirdethették a magyar nyelvű előadásokat, amelyeket a román anyanyelvű kolozsváriak nem látogattak. Bíró Lajos Francia négyes című műve még a Hunyadi téri Nemzeti Színház épületében kerülhetett színre, ahonnan október 1-jén kilakoltatták a társulatot.
Kommunizálva

„A proletárdiktatúra idején az államosított fővárosi színházak életét nem zavarta meg kivételes esemény, a körülményekhez képest kiegyensúlyozottan működhettek. Az országos helyzet már korántsem volt ennyire megnyugtató, már látszottak a közelgő katasztrófa jelei” –írta Székely György A magyar színháztörténet, 1873–1920 című kézikönyvben. Megállapítását az Országos Színészegyesület igazgatótanácsának 1919. április 16-án kelt „keserves hangú” jelentésével illusztrálta, mely a Színészek Lapjában jelent meg: „És mikor ujjongó lelkünk hozsannával köszöntötte a felkelő napot, azt remélve, hogy a magyar szó, magyar dal szabadon röpködhet szerte az országban Kárpátoktól az Adriáig, ragadozó vadak módjára rohanták meg álnok szomszédaink, hogy az áldásos béke boldogító reményében [a] fegyverét eldobott óriást szétmarcangolják, testét darabokra tépjék és bérencek módjára osztozzanak drága hazánk vérrel-szentelt földjén. És a magyar színészet – a magyar kultúra tényező harcosa ott állott védtelenül, hazátlanul saját hazájában; űzve mindenünnen, ahova a bitorlók betették lábukat és azok is, akik helyükön maradhattak, a meghódítottak mártíromságát kénytelenek szenvedni… sokkal később tényszerűen is.”

Ebben az időben egyébként – ahogyan Székely megállapította – a harminchat társulat állomáshelye közül tizenötöt: Szegedet, Nagyváradot, Kassát, Nagyenyedet, Pécset, Debrecent, Ungvárt, Kolozsvárt, Szatmárt, Békéscsabát, Pozsonyt, Sátoraljaújhelyet, Temesvárt, Marosvásárhelyet és Aradot idegen hadsereg tartotta megszállva.

A Forradalmi Kormányzótanács első ülésén, 1919. március 22-én Lukács György filozófus helyettes közoktatási népbiztosként bejelentette: „a színházak magánkezelésből közkezelésbe vétetnek”.

„A színházak ügyeinek vezetésével egyelőre a Színházakat Kommunizáló Bizottság van megbízva – írta a Színház című hetilap 1919. április 6-án. – Ez a bizottság a közoktatásügyi népbiztosnak, illetve közvetlenül Lukács György népbiztos-helyettesnek van alárendelve”. A népbiztosság intézkedése értelmében valamennyi fővárosi színház vezetője a helyén maradt, s az igazgatót bízták meg a fegyelmi ügyek intézésével. Azt is megjegyezte a színházi rend fenntartása tárgyában kiadott rendelet, hogy a tagok panaszaikat a szakszervezet útján terjeszthetik elő.

A szervezeti intézkedéseket a Színházi Életben Lukács György megerősítette, és így indokolta: „Mikor a színházat kommunizáltuk, azt elsősorban azért tettük, hogy a kultúrhelyek nézőtereit megnyissuk a proletárság, a dolgozók tömegei előtt: a mi színházunk nem lesz többé a jómódúak monopóliuma.” A proletárdiktatúra vezetői azt is elhatározták, hogy a színházi alkalmazottakat közhivatalnokká minősítik; megélhetésükről az állam gondoskodik. Ez az elképzelés azonban sohasem valósult meg. A Tanácsköztársaság rövid ideje alatt a kulturális élet irányítóinak nem volt se idejük, se módjuk arról értekezni, hogy milyen legyen a proletárállam színháza. Az író és filmesztéta Balázs Béla, a kommün íródirektóriumának tagja azt azonban leszögezte, hogy cenzúra nélkül nem lehet az új eszméket diadalra vinni.

10 mínusz 7

A Tanácsköztársaság bukása (1919. augusztus 1.) és a román csapatok budapesti bevonulása (augusztus 4.) után nem volt többé kétséges, hogy Magyarország semmi jóra nem számíthat a háborút lezáró béketárgyalásokon, de addig is az utódállamok vezetőinek jóindulatán múlik, hogy milyen jogokat biztosít a magyar kisebbségnek. Az első aggasztó hír Kolozsvárról érkezett, a Szeged és Vidéke című lapban 1919. október 7-én A románok átvették a kolozsvári színházat címmel jelent meg tudósítás. Eszerint a nagyszebeni kormányzótanács úgy döntött, hogy október 1-jén állami kezelésbe veszi a színházat, és Janovics Jenő dr. igazgatót megtartja művezető-igazgatónak, ha a hűségesküt a román hatalomnak leteszi. Ám Janovics erre nem volt hajlandó, s közölte, hogy társulata a Nemzeti Színház épülete helyett a nyári színkörben tartja majd az előadásokat, ahol szerződése szerint ugyancsak jogosult játszani. Az átvevő bizottság a direktor és Fischer József színházi jogtanácsos kíséretében a színpadon is megjelent, ahol az egybegyűlt színészek előtt újra kijelentették, hogy a mai nappal a színház működését ebben a helyiségben beszüntetik. „A bizottság ezután eltávozott, a társulat direktorát csendesen megéljenezte, és szétoszlott” – fejeződött be a Szeged és Vidéke című lap írása.

Nem sokkal később megjelentek az első kiszivárogtatott információk arról, hogy Magyarország mire számíthat a béketárgyalásokon.

A budapesti napilapok kiemelték, hogy „a békeszerződés területi határozmányai valamivel kedvezőbbek, mint azok, amelyeket Kun Bélának küldött jegyzékében Clemenceau annak idején megjelölt”. A Világ vastag betűs alcíme kiemelte, hogy „Makó, Orosháza, Békéscsaba magyar marad”.

A kétségbeejtő hírek hatására december 12-én az Országos Színészegyesület vezetősége memorandumot küldött az antant „jóvátételi bizottságához”. 1920. január 15-én megjelent a Színészek Lapjában Szilágyi Vilmos elnök és Géczy István titkár írása, melyet így vezettek be a szerzők: „a magyar színészet történelméből vett adatokkal bizonyítottuk be, hogy azokban a városokban, amelyekre idegen államok a hódító jogán igényt tartanak, a magyar kultúrának oly erős vára van, ahonnan a magyar eszmét, a magyar nyelvet száműzni nem lehet.”

Hiába volt azonban minden jajkiáltás, a nemzeti tragédia bekövetkezett; 1920. június 4-én alá kellett írni a versailles-i Nagy Trianon-kastélyban a történelmi Magyarországot felszámoló békeszerződést. A színházak azon a napon nem játszottak. Néhány hónappal később, 1920 végén született meg az Elrabolt színházaink című írás, mely a korszak egyik legnépszerűbb lapjának, a Színházi Életnek az 1921-re Művészeti almanach címmel kiadott évkönyvében jelent meg, s lemondóan vette tudomásul, hogy végleg széttörtek a magyar színházi élet keretei: „Kolozsvár, Arad, Nagyvárad, Temesvár, Pozsony, Kassa, Pécs. Hét vérző seb a keresztre feszített Nagy-Magyarország testén. Legszebb hét városunk, amelyeknek felépítésén annyi száz esztendőn át dolgoztunk, amelyeknek kultúráját mi teremtettük meg, most elszakítva tőlünk, fájdalmas jajkiáltásait küldi hozzánk. A magyar színészet ezekben a városokban emelte legszebb templomait. A háború előtti években tíz olyan városunk volt, amelyeknek [az] Országos Színészegyesület és a kultuszminiszter elsőrendű színházi koncessziókkal adott engedélyt. A megszállott városokon kívül ebből a tízből mindössze három maradt meg Csonka-Magyarországnak: Debrecen, Szeged és Miskolc.”

(A szerb hadsereg végül 1921. augusztus 20–21-én kivonult Pécsről.)

A cikkben a veszteségek felsorolása mellett a visszavágás gondolata is megjelent, s az elkövetkező években a revíziós politika tartotta ébren a reményt. Ahogyan mindenki, Janovics Jenő, Sebestyén Géza és Faragó Ödön színházigazgató is arról álmodott, hogy diadalmasan vonulhat be az elrabolt kolozsvári, temesvári és kassai színházba. A kor jóvátehetetlen bűne, hogy egyiküknek sem adatott meg a dicsőséges visszatérés.

Gajdó Tamás

| fotók: OSZMI

 

 

Magyar láz
Fedák Sári Kukorica Jancsi szerepében

„Beöthy László pontosan tudta, mikor kell a János vitéz reprízét megcsinálni. A magyar hazafias érzelmek valóságos orkánját váltotta ki az egész országban ez a páratlanul szép darab. A Király Színházat követve, persze a vidéki színigazgatók is siettek színrehozatalával. János vitéz láz volt az egész országban. Magyar láz. A páratlan lelkesedést még csak fokozta a darab ünnepies 500. előadása (1920. január 22-én, közvetlenül a trianoni békeszerződés végleges szövegének megismerését követően – a szerk.). Beöthy Magyarország hatvanhárom megyéjének címereivel díszítette fel a színház nézőterét.

A színpad nyílását hatalmas fenyőfakoszorúval fonatta körül, úgyszintén a páholyok peremét és az előcsarnokot is. A fenyőket a Tátrából hozatta Beöthy. Azok voltak az utolsó fenyők a magyar Tátrából. Szívtépően szép volt az az előadás! A könnyek nem száradtak fel a szemekben.

„Van egy vitéz, egy árva nép, / Egy szegény ország: / A szülőhazám az! / Ott élni jó, meghalni szép, / Csak oda vágyom, / Íme, ez a válasz!”

Ezekkel a szavakkal utasítja vissza János vitéz a francia királykisasszony kincses ígéreteit. A félig elénekelt, félig elsírt szavak után csodálatos taps zúgott fel a nézőtéren. Sohasem hallottam hasonló hangú tapsot. Fájdalmas taps volt. Utána szinte fékevesztetten hangzott az üvöltés, mikor János vitéz magasra csapta kis megtépett, kopott nemzeti színű zászlóját: „Mindenünk e zászló, sose hagyjuk el!..”

A taps tombolássá növekedett. Ott állottam a tomboló tapsvihar közepén, kezemben a kis tépett magyar zászlóval, ugyanolyan viharos, tépett lélekkel – írja a „Te csak most aludjál, Liliom...” című emlékirataiban Fedák Sári.

(2019. december 13.)