A trianoni békét követően a legszínvonalasabb magyar nyelvű színjátszás a Román Királyságban bontakozott ki. Részben azért, mert az utódállamok közül itt volt a legerősebb a színjátszóhagyomány, de ami ennél is fontosabb, itt működött Magyarország egyik legjelentősebb színházi alkotója: dr. Janovics Jenő. Amellett, hogy 1905-től ő igazgatta a kolozsvári Nemzeti Színházat, 1914-től némafilmeket készített. Mivel együttesével nyaranta is tartott előadásokat, 1908-ban a Sétatéren új nyári színkört építtetett saját költségén. Ebben az épületben filmvetítéseket is rendezett.
Vállalkozásai révén az igazgató a város leggazdagabb polgárai közé emelkedett; majd az első világháború után a politikai küzdelmekbe is bekapcsolódott. A Polgári Radikális Párt képviseletében az 1918. október 31-én megalakult Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottsága háromtagú vezetőségének alelnöke lett. S akkor sem menekült el, amikor a román csapatok megszállták a várost. Amíg csak lehetett, nem hagyta el társulatával a Hunyadi téri színház épületét, s bár a román hatóságok mindent megtettek, hogy megnehezítsék munkáját, vállalta a nehézségeket, és előadásokat rendezett hűséges közönségének. Az utolsó magyar bemutatóra 1919. szeptember 30-án került sor a Nemzeti Színház épületében – a Hamletet adták elő. A tragédia végén a nézők a helyükön maradtak; a néma politikai tüntetést a katonaság zavarta szét. (A témáról bővebben: „Lenni vagy nem lenni”. Nemzeti Magazin 2019/2020 4. szám)
A kolozsvári magyar társulat Janovics sétatéri magánszínházában folytatta az évadot, de a harc ezzel még korántsem ért véget. Az erdélyi kisebbségi színjátszás történetének ismeretében kijelenthetjük, hogy a román és a magyar társulatok közötti – igen egyenlőtlen – küzdelem állandósult. A trianoni béke után Romániában mindössze öt vidéki városban – Iași, Craiova, Kolozsvár, Csernyivci és Kisinyov – volt állandó színház, ezért nagy hangsúlyt fektettek a kolozsvári Román Nemzeti Színház prózai és operai tagozatának fenntartására, amely az 1906-ban megépült magyar Nemzeti Színház épületét foglalta el.
Ez az intézmény csak nagy anyagi nehézségek árán működhetett, mert a város magyar többségű lakossága nem látogatta előadásait.
A magyar lapokban időről időre felröppent a hír, hogy az állam nem győzi szubvencióval támogatni az Operát, s hamarosan bezárják. Valójában csődbe is ment, de a második bécsi döntésig működött.
Az állandó együttesek mellett román vándortársulatok járták az országot, s maguk építette alkalmi színpadokon játszottak. Erdély és a Partium nagyobb városaiban azonban erre nem volt szükség, mert itt megosztozhattak a játszóhelyeken a magyar társulatokkal, ami újabb és újabb súrlódásokhoz vezetett. Mivel a román nemzetállam megteremtésében kiemelkedő szerepet szántak a színháznak, jelentős anyagi támogatást adtak a román társulatoknak és intézményeknek, és adminisztratív eszközökkel korlátozták a magyarok működését.
A legradikálisabb megoldás híre 1920 májusában szivárgott ki. Kiderült, hogy a román Kormányzótanács március 21-én elhatározta, hogy 1920. szeptember 1-jétől – a jugoszláv példát követve – megszünteti Erdélyben a magyar nyelvű előadásokat. Janovics Jenő ekkor nemcsak a saját, hanem az Erdélyben működő valamennyi színtársulat érdekében nyílt levélben fordult a kultuszminiszterhez, Goga Octavianhoz, a „román költészet ünnepelt nagyjához”, Petőfi és Madách fordítójához. Ahhoz az emberhez, aki 1919-ben „a gyűlölködés izzó tüze közepette koszorút küldött Ady Endre koporsójára”. A kolozsvári magyar társulat vezetője hatásosan felépített írásában, melyet 1920. szeptember 1-jén kiadott számában a budapesti Szinészek Lapja közölt, szinte minden sérelemre kitért. Először a méltatlan helyzetet részletezte: „A kolozsvári magyar színtársulatot […] kitelepítették egy mozgófénykép-színház rideg, sivár és kietlen helyiségeibe. A magyar színészek estéről-estére, áldozatra vetve egészségüket és testi épségüket, ázva-fagyoskodva, néma türelemmel folytatták e helyiségben működésüket. Nincs is teljesíthetetlen kérésük. Szerények. Nem kérnek állami segélyt vagy állami támogatást. Csak az a kívánságuk, hogy e szomorú és alkalmatlan helyiségből ne dobhassák ki őket.” Majd tovább sorolta sérelmeit: a hivatalok válasz nélkül hagyják a beadott memorandumokat; sem a Kormányzótanács, sem a városi hatóság nem vállalja, hogy engedélyt adjon a játszóhely átépítésére. Janovics az őszirózsás forradalom aktív szereplőjeként azt feltételezte, hogy ez a különös ellenállás, az akták módszeres elsüllyesztése az ő túlságosan exponált személyiségének szól. Ha valóban így van – folytatta gondolatmenetét –, „boldogan adom át helyemet a kormányrúdnál más, alkalmasabb és alkalmazkodóbb vezetőnek”.
Levele végén Janovics azzal szembesítette Gogát, ha tétlenül nézi, hogy a magyar nyelvű kisebbségi színjátszást ellehetetlenítik Romániában, akkor életrajzírói kénytelenek lesznek arról beszámolni, hogy „a hatalom polcán megfeledkezett az örök életnek szánt, és addig fanatikusan hirdetett eszméiről”.
Talán a nyíltlevél hatására, talán külföldi nyomásra, a kultuszminiszter hamarosan intézkedett, s elrendelte, hogy az „összes Transzszilvániában működő” magyar színtársulat működési engedélyét egy évre hosszabbítsák meg. Ekkor tíz magyar társulat játszott Erdélyben: Janovics mellett Róna Dezső Aradon, Erdélyi Miklós Nagyváradon, Sebestyén Géza Temesvárott működött. Volt még hat igazgató – Szabadkay József, Kovács Imre, Gáspár Imre, Krasznay Ernő, Fehér Imre és Szabó Pál –, akik több helységet kerestek fel társulatukkal. Szembe kellett viszont azzal nézniük, hogy hiába folytatták úgy az évadot, ahogyan az Országos Színészegyesület engedélyezte, a megváltozott helyzetben a budapesti testület nem felügyelheti az erdélyi társulatokat. Ezért az 1920. szeptember 22–23-án megrendezett színészkongresszuson megalapították az Erdélyi és Bánáti Magyar Színészegyesületet. Az egyesület azonban 1923-ban kénytelen volt egybeolvadni a Romániai Színészek Szindikátusával. Pedig a testületnek, melynek elsőként Leövey Leó, majd Janovics Jenő töltötte be elnöki tisztét, megalakulásakor 326 rendes és 68 gyakorlatos tagja volt. Ez a mozzanat jól jellemzi, hogy milyen törékeny volt a kisebbségek önrendelkezési joga, melyre oly sokat hivatkoztak a békekötés idején.
Kádár Imre, aki 1933-tól a második bécsi döntésig vezette a kolozsvári Magyar Színházat, az Erdélyi Helikonban megjelent Búcsú a kisebbségi színháztól című írásában nemcsak a román–magyar kulturális közeledésről számolt be, hanem arról is, milyen megalázó szabályokat hozott a román hatalom a magyar színjátszás ellehetetlenítésére: „Magyarországi helységnevek, magyar földrajzi elnevezések, magyar pénznemek többé nem szerepelhettek a darabokban. A magyar s a régi osztrák–magyar uniformisokat már régebben letiltották. Az utolsó években a darabok magyaros jellegének kifordítása érdekében a cenzor átjavítja az ízesebb népies kifejezéseket is. Fütykös helyett botot, pandúr helyett csendőrt, betyár helyett csikóst (!) ír elő a cenzúra. Forint, sőt garas helyett lejt kellett mondani, százötven év előtt lejátszódó népszínművekben is.”
Az írásából megtudjuk, hogy a cenzorok megjelentek a főpróbákon, s az előadások előtt néhány órával további lényeges változtatásokat követeltek. Kacsóh Pongrác János vitéz című operettjét egyszer azért tiltották be, mert úgy vélték, a francia király kifigurázása külpolitikai aggodalmakra adhat okot. Kádár Imre azt is nehezményezte, hogy nyolc évig Herczeg Ferenc egyetlen színművét sem lehetett előadni, s a magyar nemzeti játékrend egyes darabjai vagy sehogy sem, vagy csak olyan csonkításokkal és átírásokkal kerülhettek volna színre, hogy a bemutatásról éppen nemzeti szempontból kellett lemondaniuk.
A román hatalommal való amúgy sem felhőtlen viszonyt nem javította az a rendelet sem, amely előírta, hogy az erdélyi kőszínházaknak román színházművészek nevét kell felvenniük. A kolozsvári Magyar Színházat hivatalosan a bukaresti Nemzetit is igazgató, 1929-ben meghalt drámaíróról, Alexandru Daviláról nevezték el. Ám ahol lehetett, továbbra is a semleges Thália elnevezést használták.
Kötő József Magyar színház Erdélyben című, Kántor Lajossal együtt írt kismonográfiája szerint az 1918 és 1940 közötti időszak első évtizedét a fokozatos leépülés jellemezte. Ezeknek az éveknek Janovics Jenő volt meghatározó alakja. Janovics megkísérelte a színház finanszírozását megoldani, de azzal nem számolt, hogy szubvencióhoz nemigen juthat, és jóval nagyobb adóval sújtják, mint román kollégáit. (Csak egyetlen számadat: a kolozsvári színház 1921–1922-es évad végi jelentése említi, hogy az adók levonása után a maximális bevételi lehetőség 13 ezer lej, a napi kiadás pedig 15 ezer lej volt. Janovics magánvagyonából finanszírozta a teátrum működését.)
A bevételeket ráadásul igen nehezen lehetett növelni, mert a régi, értelmiségi közönség nagy része Magyarországra menekült, hiszen aligha kapott volna állást az impériumváltás után. (A színészek elvándorlása nem volt jellemző, hiszen Magyarországon se volt rózsás a helyzetük.) Ennek ellenére Janovics még megpróbálkozott a lehetetlennel, és nemzeti színházhoz illő műsorpolitikával folytatta működését. Sőt, az előadások színvonalával is szemléltetni akarta, hogy a magyar színjátszókultúra európai színvonalú. Az igazgató nemcsak Shakespeare- és Molière-ciklust rendezett, de a kortárs erdélyi drámát is be akarta mutatni. Janovics 1923-ban és 1924-ben meghirdetett pályázatára majd kilencven mű érkezett, melyek között ott találjuk Tamási Áron, Bárd Oszkár, Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Nikodémusz Károly és Molter Károly írásait. De az erdélyi színházak a román drámairodalom legkiválóbb alkotásait – Lucian Blaga, Nicolae Iorga és Victor Eftimiu színjátékait – is műsorra tűzték.
Bár a többi társulatvezető is igyekezett, hogy a műsorát értékes művekből állítsa össze, ezt a törekvést nem mindig koronázta siker. Az állandó anyagi gondokkal küzdő igazgatók többsége nem tudott kiváló művészi erőkből álló társulatot szervezni, s a színpadi újdonságok megszerzésére sem futotta bevételéből. A helyzetet jól jellemzi az Aranyosvidék című lapban 1926-ban megjelent írás, melyre Kötő József hívta fel a figyelmet sokat idézett kötetében: „mi ma a színház, speciálisan magyar színjátszás és színművészet az Erdélyben működő magyar nyelvű színtársulatoknál? Részben idegenből fordított és részben magyarul írt úgynevezett operett-slágerek sorozatos előadása, ami elkelhet mulattatás vagy látványosság számában, de korántsem jelenti a magyar színjátszás és magyar színpadi irodalom művelését, és semmi szín alatt annak fejlődését, értékemelését.”
Miközben minden társulat a fennmaradásért küzdött, 1926-ban a román kultuszminisztérium a minőségi kiválasztódás érdekében meghirdette a szabad verseny elvét, megszüntették a körzetesítést (korábban egy-egy társulat meghatározott területen, településeken működhetett), és az engedélyek számának korlátozását. Eddig is elkeseredett harc dúlt a koncessziókért, az új rendelkezéssel viszont elszabadult a pokol. Az áldatlan állapotok felszámolására alakultak meg az első helyi színpártoló bizottságok, melyek biztosították a városba érkező magyar társulat megélhetését. A Keleti Újság kezdeményezésére 1927 szeptemberében létrejött színházi ankét látszólag pozitív eredménnyel zárult: az egymással versengő direktorok megegyeztek, az 1927–1928-as évadban viszont már csak hat igazgató vezetett társulatot. Feltűnő változás, hogy Janovics Jenő együttesét immár nem tartotta el a kolozsvári közönség – Brassóban, Tordán és Nagyváradon is játszaniuk kellett. A leépülést jól szemlélteti, hogy Aradon és lényegében Kolozsváron is megszűnt az operajátszás; Nagyváradon pedig csak időszakosan tűztek műsorra zenés színjátékot. A világgazdasági válság azután végképp megadta a kegyelemdöfést: Janovics magántőkéje elolvadt, ezért nem tudta a színház működtetését tovább finanszírozni.
Ezzel párhuzamosan a magyar értelmiség lázasan kereste, hogy milyen új formát teremtve lehetne a magyar színjátszás folytonosságát megnyugtatóan biztosítani. A tervezgetésben az Erdélyi Helikon című folyóirat köre járt az élen, s végcélként olyan színjátszás megteremtését tartották kívánatosnak, mely – Kötő József szavaival – kizárólag az általános nemzeti művelődésnek és a művészi céloknak állna a szolgálatába. A finanszírozási reformot számos ankét és tanácskozás előzte meg, melyek közül kiemelkedik és fordulatot hoz az 1930. június 11. és 13. között megrendezett ötödik helikoni találkozó. Ezen az összejövetelen Bánffy Miklós az országos színpártoló egyesület eszméjének felkarolására hívta fel a résztvevőket. Nem sokkal később, augusztus 7-én, hogy az országos színpártolást megteremtsék, már állandó bizottság ülésezett, s a Keleti Újság két hét múlva arról számolt be, hogy minden városban Színpártoló Egyesület alakult. Az új évadban Kolozsváron megkezdődött az új színházi struktúra kikísérletezése, melynek során Janovics Jenő átengedte a színház irányítását a Színpártoló Egyesületnek. Ugyanekkor – 1930. június 27-én – drámai bejelentést tett a Keleti Újságban: „íme a leltár, amelynek igazolása szerint az impériumváltozás idején, midőn a színházat tőlem elvették, nyolcvanmillió lej értékű vagyonom volt, ami az utolsó baniig elúszott. Még a legszükségesebb kiadásokat sem tudom fedezni, és ezért voltam kénytelen a színház bérletét átadni. Amint nem szégyelltem azt, hogy valamikor gazdag ember voltam, éppen úgy nincs okom szégyenkezni azon, hogy ma szegény ember vagyok.” Bár Janovics a visszavonulását fontolgatta, 1933-ig még a kolozsvári Magyar Színház meghatározó vezetője maradt, sőt időnként ismét vállalkozó igazgatóként működött.
A színházpártolás új formája kezdetben nem hozott túl sok művészi eredményt. A budapesti Nemzeti Színház rendezőjének, Horváth Árpádnak szerződtetése viszont kétségkívül kultúrtörténeti eseménynek számított. Igaz, hogy számos kiváló művész – Laczkó Aranka, Hoykó Ferenc, Kemény László, Poór Lili – távozott ekkoriban.
„Horváth működése mellett voltak még kiemelkedő művészi pillanatai az erdélyi színművészetnek – írta Kötő József –, 1930-ban színre került Az ember tragédiája Kolozsvárt; 1931-ben Fekete Mihály eljátssza és rendezi a Lear királyt, színre viszi az Éjjeli menedékhelyet; 1932-ben pedig a Farkas utcai ódon református templom tövében felállított szabadtéri színpadon eljátsszák Hofmannsthal Jedermann című misztériumjátékát.”
Az erdélyi színjátszás múltjával foglalkozó kutatók egyetértenek abban, hogy igazi fordulatra az 1933–1934-es évadig várni kellett. Ekkor alakult meg ugyanis a Thália Részvénytársaság, mely az új színházi modell gazdasági alapjait megteremtette. A társaság elnöke a marosvécsi Helikon írói munkaközösség megalapítója, Kemény János, ügyvezető igazgatója Janovics egykori titkára, főpénztárosa, Parlagi Lajos színész lett; míg főrendezőnek Kádár Imre drámaírót, műfordítót, lapszerkesztőt hívták meg. Bár a vállalkozás jogilag magánintézménynek számított, lényegében – ahogyan Kötő József írja – „az erdélyi magyar kultúrközösség irányítása alatt álló nemzeti intézmény” volt. Kemény János ezt az új művelődési modellt nemzetközösségi színháznak nevezte el. A sok színvonaltalan színtársulat helyett az erők összpontosításával egyetlen minőségi együttes létrehozását tűzték célul. Az új intézmény vissza akarta szerezni a színház tekintélyét és a közönség bizalmát.
Kádár Imre az első évadban három kiemelkedő rendezéssel – Gerhart Hauptmann Naplemente előtt (1933), Madách Imre: Az ember tragédiája (1934) és Edmond Rostand A Sasfiók (1933) – tette le névjegyét. Kötő József kötetében kiemelte, hogy a Tragédia közönségsikere sorsfordítónak számít az új színház életében: „harminctagú zenekar, a városi egyesített énekkarok, ötven statiszta működött közre, tette monumentálissá az előadást. A bemutatón az ezeregyszáz személyes nézőtéren ezernégyszáz néző szorongott, s csupán az évad folyamán huszonkilenc előadást játszottak Kolozsváron, Brassóban, Nagyváradon, közel harmincezer néző előtt.”
A társulat sikeréhez az is hozzájárult, hogy Kádár Imre újjászervezte a művészi gárdát. Solymosán Magda, Gordon Júlia, Nagy István mellett a legtehetségesebbnek a tizenhat éves Fényes Alizt ítélték. Rajtuk kívül Tompa Béla, Kovács György, Tompa Sándor (Pufi), Tóth Elek, Hetényi Dömény Elemér erősítette az együttest. Kádár Imre nevéhez fűződik a még Janovics által épített sétatéri színházépület igényes felújítása is.
A Pesti Napló 1936. március 1-jén közölte Thury Zsuzsa cikkét, mely arról számolt be a budapestieknek, hogy „új erőre kapott a kolozsvári Magyar Színház”. Az írónő kiemelte, hogy az „elmúlt esztendő választás elé állította Kádár Imre direktort: vagy becsukja a színházat, vagy erdélyi színházat csinál. Az utóbbit választotta. Érdekes újítást vezetett be. Eredeti bemutatókat tűzött műsorára – minden hónapban egy-egy erdélyi szerző darabját.”
Ez a kezdeményezés azonban csak félig hozta meg a kívánt sikert: a bemutatón fényes közönség vett részt, a drámák második előadása azonban érdektelenségbe fulladt. Az írónő megállapította, hogy Kádár új elképzelése „kialakította azt a szellemet, amely az egyedül elképzelhető helyes irányba terelte az erdélyi színjátszást: erdélyi levegőt, erdélyi hangokat, az itteni néprétegek színes ruháit, különleges népszokásait telepíteni be a színházba”. Megemlítette, hogy e törekvés szellemében mutatták be Nyirő József Júlia szép leány (1933), Szentimrei Jenő Csáki bíró lánya (1936) című darabját és Tamási Áron Énekes madarát (1936). Szigligeti Ede A cigány című darabját is megújították 1936-ban: a népszínmű műdalainak helyére Csiky Endre kísérőzenéjével eredeti székely és csángó népdalok kerültek. Thury Zsuzsa szerint a színház aranykorát, a vándorszínészet új aranykorát élte ekkor: február végén vendégszereplésre indultak Brassóba, Nagyváradra és Marosvásárhelyre. Ettől az évadtól kezdve Nagyszebenben is szívesen látott vendégek lettek. Ezt az új színpadi, színházi törekvést egyébként Székely kék madár vagy Erdélyi kék madár mozgalomként emlegették a kortársak, később a székely és az erdélyi jelzőt elhagyták a névből…
A kolozsvári magyar színházban természetesen továbbra is színre kerültek klasszikusok – 1936-ban például Shakespeare Hamletje és Rómeó és Júlia című drámája, Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje és Makszim Gorkij Éjjeli menedékhely című alkotása. De igazi szellemi csemegének az erdélyi magyar szerzők drámái számítottak: 1936-ban Tamási Áron Tündöklő Jeromosa; a következő évben pedig Kós Károly Budai Nagy Antal című műve és Nagy István Özönvíz előtt című darabja.
A Thália társulata a bécsi döntés előtti, 1939–1940-es évadban 330 ezer fizető néző előtt 802 előadást tartott. Ebből 406 jutott Kolozsvárnak, a többit vidéki városokban tartották meg, állandó vándorlással, lehetetlen utazási körülmények között, örök vitában a polgári és katonai hatóságokkal, mert a háborús helyzetben mindig más és más előírások léptek életbe, s újabb és újabb korlátozások nehezítették meg az utazásokat. „Nem egyszer megtörtént, hogy amikor tizennégy órás utazás után megérkeztünk célunkhoz, egész együttesünkkel, felszerelésünkkel, nyomban visszatérésre kényszerültünk, mert a rendőrség az izgatott közhangulatra hivatkozva, nem engedett bennünket játszani. Munkatervünk ilyenkor persze hetekre felfordult. Fiatal, lelkes együttesünk mégsem csüggedt el, mert tudta, hogy nem kizsákmányoló magánérdek, hanem legmagasabb nemzeti cél érdekében dolgozik az önfeláldozásig” – emlékezett Kádár Imre.
A színészegyüttes önfeláldozó életmódja mellett szükség volt Kádár Imre fáradhatatlan munkájára, Janovics Jenő és Kemény János vagyonára, hogy színvonalas magyar nyelvű és nemzeti szellemű előadásokat láthasson az erdélyi magyar közösség. A legújabb kutatás szerint a magyar kormány pénzzel segítette ezt a kultúrmissziót. Kötő József bukkant rá egy forrásra, miszerint „A kolozsvári Színpártoló Egyesület tudvalevőleg a magyar kir[ályi] Miniszterelnökség megbízásából intézte volt közvetítő fórumként a kolozsvári színház ügyeit a román uralom alatt. Az Egyesület minden fontos kérdésben kikérte a miniszterelnökség utasítását, intézte a segélyek eljuttatását a színházhoz, s ellenőrizte a művészi és gazdasági ügyvitelt.”
Ez a tény sok mindenre magyarázatot ad, de egyáltalán nem kisebbíti a legnehezebb években az erdélyi színjátszás fennmaradásáért dolgozó alkotók érdemeit.
Gajdó Tamás
| fotók: OSZMI, OSZK
(2020. augusztus 24.)
