Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2021. november 30. - András, Andor Napja

Trianon és a színház 7.

A történelem színpadán - Apponyi Albert trianoni beszéde a színész és a történész szemével

A száz éve aláírt trianoni „békeszerződés” következtében Magyarország elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát. A 320 ezer négyzetkilométer területű, 20 milliós középhatalomból 94 ezer négyzetkilométeres, 7 millió lakost számláló kisállammá vált. A veszteségek az élet minden területére kihatottak – sorozatunk korábbi részeiben a színházi élet átalakulását mutattuk be.

 

A Trianon-sorozat zárásaként a párizsi béketárgyalásokat idézzük meg, az ott született döntések körülményeit, előzményeit és következményeit járjuk körül – szorosan kötődve a Nemzeti Színház évfordulóhoz kapcsolódó produkciójához.

Rátóti Zoltán a Nemzeti Színház Tizenhárom almafa című produkciójában előadja gróf Apponyi Albert 1920-ban elmondott híres trianoni védőbeszédét. A színművésszel és Ablonczy Balázs történésszel, a Trianon 100 MTA-Lendület kutatócsoport vezetőjével beszélgettünk arról, vajon a színpadon rendkívül hatásos, drámai szónoklat annak idején befolyásolta-e a párizsi béketárgyalás résztvevőit.

 

Rátóti Zoltán a Nemzeti Színház Tizenhárom almafa című produkciójában

 

– Túlzás nélkül lenyűgöző élmény, ahogyan Rátóti Zoltán az elejétől a végéig elmondja a nevezetes szónoklatot a színpadon. De mit érez a színművész abban a nagyjából negyven percben?

Rátóti Zoltán: A beszéd a Tizenhárom almafa – Trianoni utótörténet című előadásban hangzik el, és a rendező, Vidnyánszky Attila ötlete volt, hogy rövidítés nélkül mondjam el. Emberpróbáló feladat, de hatalmas színészi lehetőség is, és Vidnyánszky formátumú rendezőre vall, hogy megkockáztatta ezt. De azt hiszem, bejött. A közönség érezhetően feszülten hallgatja végig a beszédet, amelynek egyébként – bár nem irodalmi szöveg – olyan belső logikája van, amit színészként én is át tudok venni.

 

– A koronavírus-járvány miatt eddig mindössze kétszer mondhatta el színpadon, de mindkét alkalommal vastaps szakította félbe az előadást a monológ után. A századik évfordulón sok mindent át tudunk élni Apponyi szavaiból, de volt-e bármilyen hatásuk a korabeli politikusokra?

Trianon 100 Kutatócsoport


A Magyar Tudományos Akadémia Lendület-programja 2009-ben indult, ennek keretében jött létre a Trianon 100 Kutatócsoport, amelynek vezetője Ablonczy Balázs. A huszonkét főből álló, szokatlanul nagy tudományos testület valóban interdiszciplináris, szociológustól a művészettörténészen át a földrajzosig számosan részt vesznek benne. Munkájuk eredményét forráskiadványok, monográfiák, tanulmánykötetek, workshopok, konferenciák, cikkek és idegen nyelvű publikációk mutatják.
A Trianon 100 publikációi elérhetők a kutatócsoport honlapján: www.trianon100.hu

 

Ablonczy Balázs: Az az érdekes, hogy Apponyi beszéde a szomorú következmények ellenére sem volt teljesen hatástalan. A brit, a francia és az olasz miniszterelnökök – az amerikai delegáció ekkor már elhagyta a békekonferenciát –, vagyis Lloyd George, Georges Clemenceau és Francesco Nitti hajlottak is engedményekre. Lloyd George ekkor még azért verte az asztalt, hogy legalább a Csallóközt mint színmagyar területet ne csatolják el Magyarországtól. Később azonban megfordult a széljárás, tulajdonképpen váratlanul, és a franciák minden engedményt meggátoltak. Évekkel ezelőtt felvetettem, hogy az európai béketárgyalásokkal egy időben zajló közel-keleti egyezkedés lehetett ennek az oka, mert ott éppen a kőolajban gazdag iraki és szíriai területek felosztásakor léptek hátra a franciák – teljesen érthetetlenül. Megkockáztattam, hogy ez a váratlan gesztus Trianonért cserébe ­történt. Ezt persze az égvilágon semmivel sem tudtam alátámasztani, de olyan sikeres felvetés lett, hogy még Ormos Mária történész is bevette az egyik sikerkönyvébe.

 

– Akkor a hatás sajnos tiszavirág-életűnek bizonyult. Miért nem volt esélye a magyar delegációnak érdemi eredményt elérni?

Ablonczy Balázs: Mire mi megérkeztünk, már egy éve zajlott a konferencia. Mindenki fáradt volt, a felek unták és utálták egymást, az amerikaiak már haza is mentek – erre megérkeznek a magyarok, és közlik, hogy az egészet elölről kell kezdeni, mert méltánytalan megállapodás született. Sajnos a mi sorsunk sokadrangú kérdés volt ahhoz képest, hogy a győztesek már kiizzadtak magukból egy békeszerződés-rendszert. 1919. január 18-án kezdődtek a párizsi tárgyalások, és mi 1920. január 8-án csatlakoztunk. Ez különben azért történt így, mert az antanthatalmak egyetlen magyar kormányt sem ismertek el legitimnek: sem a Károlyi-kormányt, sem a Tanácsköztársaságot, sem a szegedi ellenkormányt, ahogy a Friedrich- és a Peidl-kormányt sem. Meglehetősen számító módon azzal érveltek, hogy egyik sem képviselte a magyar népakaratot. Ebben mondjuk finoman következetlenek voltak, hiszen a végül meghívott Huszár-kormány sem képviselte a népakaratot, merthogy ők sem választás révén kerültek hatalomra. Az előszobáztatásunk ideje alatt, vagyis éppen egy évig a hátunk mögött nyugodtabban lehetett egyezkedni.

Rátóti Zoltán: Azokra a drámai pillanatokra szeretnék rákérdezni, amelyek színészként engem is továbblendítenek a beszéd során. Abban biztos egyetértünk, hogy milyen lenyűgözően felépített retorikai teljesítmény Apponyi beszéde. A lefegyverző érvelés közben azonban akadnak olyan utalások, amelyeket ma már talán kevésbé tudunk értelmezni. Itt van mindjárt ez: „A többi háborút viselő nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szintén szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott olyan, a nemzet létét érintő területi változtatásokat, mint azok, amelyeket nekünk akarnak megszabni.” Minek köszönhetjük ezt a „kivételezést”?

Ablonczy Balázs: Mielőtt ezt a kérdést megválaszolnám, hadd erősítsem meg én is, hogy Apponyi Albertet már a maga kora is rendkívüli szónoki képességeiről ismerte. Herczeg Ferenc A gótikus ház című emlékirataiban leírja, hogy amikor Herczeget egy Arad melletti településen, Pécskán indították kormánypárti jelöltnek, ellenzéki ellenfele meghívta Apponyit, hogy tartson beszédet, és népszerűsítse Herczeg riválisát. Apponyi elment, mise után – ahogy illik – megtartotta szónoklatát, az asszonyok törölték a szemüket, a férfiak is odáig voltak.

A fogadáson Apponyi – érzékelve a sikerét – megkérdezte, hogy akkor kire fognak szavazni, mire azt válaszolták neki a beszédétől ittasult emberek, hogy természetesen Herczeg Ferencre. „Akkor miért bolondítottak engem ide?” – kérdezte Apponyi. „Látni akartuk, milyen szépen beszél.” De Apponyiról nemcsak idehaza, hanem nemzetközi porondon is ismert volt, micsoda retorikai képességekkel rendelkezik. A Népszövetségben ő volt Magyarország fődelegátusa, és ebben a szerepben is híressé vált. És egyáltalán egy jelenség volt: 197 centiméter magas, sasorr, szakáll, a párizsi békekonferencián már hetven év fölötti, sokat látott politikus.

A békeszerződésünk, amire Zoltán kérdése vonatkozik, minden vesztes ország esetében egy kaptafára – a német szerződés mintájára – készült. Az viszont kétségtelen, hogy a rendelkezések területi tekintetben Magyarország irányában voltak a legszigorúbbak vagy legkönyörtelenebbek. Persze a többiek is elszenvedtek területi veszteségeket, de nem ilyen mértékben. Meg aztán az osztrákok számára Bukovina elvesztése egészen más kalap alá tartozik, mint számunkra Erdélyé.

 

– A Tizenhárom almafa előadásban is látható, hogy a magyar delegáción belül szintén voltak viták.

Ablonczy Balázs: Apponyi például sokáig azt vallotta, hogy el sem kéne utazni Párizsba. Amikor pedig 1919 végétől egyértelművé vált, hogy utazunk, amellett érvelt, hogy ne írjuk alá a békeszerződést. Az akkor emelkedőben lévő Bethlen István – későbbi miniszterelnök – véleménye pedig az volt, hogy igenis alá kell írni.

 

A trianoni küldöttség tagjai a Tizenhárom almafa előadásában: Teleki Pál (Horváth Lajos Ottó), Csáky István (Rubold Ödön) és Apponyi Albert (Rátóti Zoltán) 

 

– Apponyi azért ódzkodott a kiutazástól, majd az aláírástól, mert tudta, úgyis kész tények elé állítják őket?

Ablonczy Balázs: Ez is benne van, de talán fontosabb, hogy a kiutazás előtti minisztertanácson Apponyi elmondta, hogy neki biztos külpolitikai értesülései vannak arról, hogy a jobboldali német és orosz körök hamarosan összefognak, és ebből egy új erőközpont jön létre Kelet-Európában, ami teljesen felforgatja a viszonyokat. Apponyi arra számított, hogy Oroszországban a vörösök vesztenek a fehérekkel szemben, és az antant megszűnik erőtényezőnek lenni. Ezen a – végül be nem teljesülő – külpolitikai kalkuláción túl pedig természetesen azt vallotta, hogy a békediktátum már rövid távon is Magyarország pusztulásához vezet majd.

Rátóti Zoltán: A nemzethalál víziója a mi előadásunknak is fontos része. Tulajdonképpen az egyetlen vonatkozása a trianoni traumának, amiből erőt meríthetünk: merthogy minden jóslat ellenére mégiscsak itt vagyunk. De idevág egy másik kérdés is. Apponyi a beszédben Magyarország megbélyegzése ellen azzal érvel, hogy hazánk nem is bírt teljes önrendelkezéssel. Szó szerint ezt mondja: „De ez esetben a megtorlásnak, úgy vélem, arányban kellene állnia a bűnösség mértékével, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és már a létét is veszélyeztető feltételekkel, azt lehetne hinni, hogy az összes nemzetek közül éppen Magyarországot tekintik a legbűnösebbnek. Uraim! Anélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, mindenekelőtt úgy vélem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel, és csak részleges befolyást gyakorolhatott az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeire, és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök.” Mire utalt Apponyi?

Ablonczy Balázs: A Monarchián belül mindkét országrésznek volt egy sajátos autonómiája – belügyek, oktatás, gazdasági tervezés –, de ezeken kívül voltak közös ügyek: hadsereg, pénzügy, külpolitika. Ez utóbbiakról döntött a közös minisztertanács. Meglehetősen fontos, hogy ezen a közpolitikai fórumon Tisza István magyar miniszterelnökként ellenezte a Szerbiának küldött hadüzenetet. 1914. június 28-án Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinánd trónörököst, és rá egy hónapra érkezett a hadüzenet. Tisza ezekben a hetekben a háború ellen érvelt, mert szerinte a – nyilván sikeres – hadjárat olyan szláv tömegeket hoz a Monarchiába, ami felborítja az etnikai viszonyokat. Később Tisza igazi államférfihoz méltó módon már nem próbált azzal népszerűséget hajhászni, hogy korábbi háborúellenes álláspontját nyilvánosan hangoztatta volna. IV. Károlynak írt utolsó leveleiben azt kérte, hogy a király mentse fel a titoktartás alól, és hadd hozza nyilvánosságra, hogy ő nem akart háborút. IV. Károly ezt a lehetőséget nem adta meg neki, Tisza pedig sírba vitte ezt a titkot. Márványszilárdságú jellem volt. Apponyi valószínűleg erre célozhatott.

„Jelenség volt: 197 centiméter magas, sasorr, szakáll, a párizsi békekonferencián már hetven év fölötti, sokat látott politikus” – mondja Ablonczy Balázs Apponyi Albertről. A kép Párizsban a béketárgyalás idején, 1919 januárjában készült | fotó: Bibliothèque Nationale de France, gallica.bnf.fr

Rátóti Zoltán: Van az Apponyi-beszédnek egy bizonyos értelemben naiv érvelése. „Felhívom Önöket, hogy küldjenek ki tudósokból állandó bizottságokat, hogy a való helyzetet megismerjék, és hogy az összehasonlítást megtehessék.” Ezt egyébként az egyetemeink védelmében szorgalmazta. „Látni fogják, Uraim, ezekben az okmányokban, hogy két egyetemünk, amelyek a kultúra legmagasabb fokán állanak, a kolozsvári, a magyar kultúra egyik régi székhelye és az újabb keletű pozsonyi egyetem, tönkretétettek. A tanárok elűzettek, és szeretném, ha megtudnák Önök, hogy kiket ültettek a helyükbe.” Ez olyan, mintha ma Brüsszelből hívnánk ide elfogulatlan bizottságokat, hogy a valós helyzetet megállapítsák. Ez reális felvetés volt a részéről?

Ablonczy Balázs: Ez amolyan utolsó szalmaszál. Egy háború veszteseként mégsem mehettünk úgy oda, hogy a bíráinkat kioktatjuk. Szóval ez inkább taktikai elem volt, amit annak érdekében vetett be, hogy enyhítsen a békefeltételeken. Ez beleillett a korabeli nemzetközi politikai élet eszköztárába. Amúgy ha jött volna egy független bizottság, tényleg azt látta volna, hogy a magyar intézmények – egyetemek, színházak – tönkremennek, és mondjuk a román hatóságok nyilvánosan botozzák a magyarokat. A másik ehhez hasonló taktikai elem a beszédben az, hogy felveti a népszavazás kérdését, pedig ennek a gondolata Apponyitól nyilván nagyon távol állt. Egy évvel korábban szembeköpte volna magát egy ilyen javaslat miatt, a békekonferencián azonban már érezték, hogy ezt fel kell vetni.

 

– A népszavazás Apponyi arisztokratikus egyéniségének mondott ellent?

Ablonczy Balázs: Inkább arról van szó, hogy a magyar politikai élet vezető személyiségei az ezeréves Magyarország gondolatában szocializálódtak. A közjogi gondolkodásnak ez a szemlélet megingathatatlan része volt. Még Jászi Oszkár is, akit nem neveznék arisztokratikus beállítottságú politikusnak, szintén ebben a paradigmában gondolkozott. Ő 1918-ban benyújtott egy kantonizációs tervet, amiben vannak például románok lakta kantonok. De ő sem az elszakadás mellett érvelt, hanem a történelmi Magyarországon belüli nagyobb önigazgatási egységek mellett. A népszavazás fel sem merülhetett korábban, mert az egész politikai elit és magyar közgondolkodás ugyanazt látta a szeme előtt: ezt a Kárpátok ölelte, kenyér alakú országot.

Rátóti Zoltán: „Előszeretettel vádolnak meg bennünket azzal a szándékkal, hogy a kérdések nekünk nem tetsző elintézését erőszakkal fogjuk megváltoztatni. Távol állunk, Uraim, az ilyen esztelen tervektől.” A kicsit ironikus megfogalmazásból azért kihallani egy meg nem fogalmazott vádat, miszerint mi is erőszakosak voltunk.

Ablonczy Balázs: Ez egy imázsproblémából fakad: a magyarok a nyugati jelentésekben úgy jelennek meg – egy helyütt szó szerint is –, hogy mi lennénk Kelet-Európa poroszai. Ez azt sugallja, hogy valójában a magyarok a tartóoszlopai az Osztrák–Magyar Monarchia háborús politikájának. Emiatt többen elmondták a békekonferencián, hogy tulajdonképpen nincs különbség Károlyi Mihály, Tisza István, Kun Béla és Horthy Miklós között, merthogy mind magyar nacionalisták, akik egytől egyig az ezeréves határokért harcoltak. Nekünk utólag ez komikusnak tűnik. Akadtak olyan nyugati diplomaták is, akik szerint a békeszerződés kitalálóinak kérlelhetetlensége lökte a bolsevikok kezébe Magyarországot. Egyébként pedig az előbbi megközelítés is meglehetősen egyoldalú, hiszen a magyar nacionalizmus valóban erős ideológia volt. De nem terméketlen: a magyar nemzetépítés eredményeit hirdeti az első földalatti a kontinensen, az Operaház, az egyetemek, szóval egy gyümölcsöző, fejlődő berendezkedés.

 

 

– Elvesztettünk egy világháborút, a román csapatok már Budapestig jutottak, túl vagyunk a Tanácsköztársaságon, és Apponyi Albert gróf ott áll hazánk bírái előtt. Miközben Rátóti Zoltán a színpadon belehelyezkedik a politikus szerepébe, mikor érzi, hogy most mondja ki ennek a drámai beszédnek a kulcsmondatát?

Rátóti Zoltán: Nem olyan fontos, de a karantén idején odahaza is elmondom hetente legalább egyszer a beszédet, hogy frissen tartsam a reménybeli őszi színháznyitásra. A szónoklat egyik legfrappánsabb mondata mindenképpen ez, és szerintem Apponyi az egyik legfontosabb érvnek szánta: „Állíthatom azonban, hogy ha az egykori Magyarország nemzetiségi politikája ezerszer rosszabb lett volna, mint ahogy azt legelkeseredettebb ellenségeink állították, még akkor is jobb annál a helyzetnél, amelyet szomszédaink és csapataik a megszállt területen teremtettek.” Ez alapvetése az érvelésének…

 

Ablonczy Balázs: Ráadásul ezt franciául mondta el. Nehéz persze összehasonlítani a kisebbségi sérelmeket, de tény, hogy alapvető kulturális változást hozott Trianon a magyarok számára. A magyar büntetőjogban 1878, vagyis a Csemegi-kódex életbelépése óta nincs botbüntetés. A csendőrség persze szigorú volt, időnként pofozott, de a rendszerszintű, állami típusú erőszak nemzedékek életében volt ismeretlen a Magyar Királyságban. A román és a szerb hadsereg viszont szisztematikusan botozott. Sőt középosztálybelieket, főszolgabírót, lelkészt, vasutast, papokat vertek nyilvánosan. Ez a megalázás pedig érthető módon sokkolta a magyarokat. 1918 ősze már mindenki számára az erőszak elszabadulásáról szólt. Láttam orvosi látleleteket, és a botozás bizony istentelenül tud fájni. Ezek nem nyolc napon belüli történetek voltak. Az országos levéltárban rengeteg beszámoló olvasható, micsoda brutalitással vert le például tüntetéseket az utódállami karhatalom. Egy Apponyi által sürgetett bizottság azt is láthatta volna, hogy az akkor nyolcvan százalékban magyarok lakta Kolozsváron 1919 szeptemberében elkezdték lecserélni a magyar utcanévtáblákat. A legtöbb magyart az rázta meg, hogy az új berendezkedés mindenütt rendkívül erőszakos volt. A nem túl jó píárral rendelkező román és szerb megszállók mellett igaz ez a csehekre is. Róluk az a kép él, hogy jó demokraták, és Hrabal népe kedélyesen sörözik, de ők is nagyon durvák voltak. A cseh szakirodalom manapság nemzeti diktatúraként említi ezt az időszakot. 1919 első heteiben – például Zselízen, Pozsonyban – legalább egy tucat sortüzet rendeztek. Itt tizenhárom éves gyufaárus lányok haltak meg, nem utcai harcokban történtek karhatalmi túlkapások. Mindez igazolhatja Apponyi állítását.

Rátóti Zoltán: A Trianon óta eltelt száz év pedig azt is megmutatta, hogy a botozáson túl ez a békeszerződés nem csak fizikai sebeket ejtett. A magyar kisebbség életének módszeres vagy csak esetleges megkeserítése hullámzó intenzitású folyamat, de sajnos hol erősebben, hol gyengébben, töretlenül tapasztalható. Apponyi beszéde ebben az értelemben bizony szomorú jóslatnak bizonyult.

 

Lukácsy György

(2020. augusztus 24.)