Mesterfogások – I.L. Caragiale Nemzeti Színház, Bukarest: Gertrud; Radu Stanca Nemzeti Színház és Tokyo Metropolitan Színház: Jónás

Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni a két, címben szereplő előadást összekötő kapocs: Silviu Purcărete legutóbbi években látott produkcióiról. A román Mester valószínűleg mindent tud a színházról, amit tudni érdemes, és ezt a szellemi fölényt folyamatosan új és új kihívásokkal „játssza ki”, mint egy olyan ütőkártyát, amiről már az elején tudjuk, hogy „mindent visz” majd…

►Első fogás: Gertrud

Két előadással érkezett az idei MITEM-re Silviu Purcărete, mindkettő igazi csemege volt a színházkedvelőknek. Az első, a bukaresti Nemzeti Színházban 2023-ban bemutatott Gertrud, amely egy román kortárs szerző, Radu F. Alexandru Hamlet-parafrázisán alapszik. A mű a Hamlet-történetből kiindulva, kicsit az anya szemszögéből vizsgálja a hatalmi játszmák tematikáját, nagyon is kortárs olvasatban. Legalábbis ezt tükrözi Purcărete rendezése. Az alapmű dramaturgiai „csavarja”, hogy egy kicsit „mellérajzol” az eredeti shakespeare-i történetnek, a kontúrok elcsúsznak, a figurák épp csak kicsit, de mind másként élik-játsszák a helyzeteket és az interperszonális kapcsolataikat. Gertrud viszonya Claudiusszal összetett, hiszen a darab végén még az is kiderül, hogy Hamlet valójában Claudius fia, aki viszont Poloniust elteszi láb alól, majd Horatióból új talpnyalót csinál. Hamlet egyenesen öngyilkos lesz, és még sorolhatnánk az eltolódásokat. Mindebből izgalmas mai dráma kerekedik, amely a játszmákról, túlélésről, bűnről, bűnhődésről szól. 

A színpadkép egyszerű és zseniális: a román Mester, állandó alkotótársával, Dragoş Buhagiar díszlettervezővel együtt olyan, függönyszerűen mozgatható fekete paravánokat állított be, amellyel mintegy kamerával felvett képkivágásként láthattuk az egyes jeleneteket, hol erre, hol arra a szeletére fókuszálva a színpadnak, ahol éppen egyik vagy másik kettős párbeszéde zajlik. A paravánok mozgatása a zoom-érzetét váltotta ki, ez nagyon izgalmas, filmes hatást eredményezett a színpadon. „Tökéletes vizuális-kinematográfiai költemény” – írta egy román kritikus az előadásról, és valóban így igaz: szinte észrevétlenül álltunk át jelenetről jelenetre, akárha egy precízen vágott filmet néznénk. Azt viszont érdemes hangsúlyozni, hogy ennek a hatásnak az elérése korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Mindemellett a remek vizuális effektusok közé sorolható még, ahogy – szintén nagyon egyszerű megoldásokkal – játékosan felidézték az alkotók a halottboncolással a Dr. Tulp anatómiája című Rembrandt-képet. 

Minden lényegretörő, perfekcionista és elementáris hatású ebben a humorral is jócskán átszőtt előadásban, amelyben a színészek is parádésan szerepelnek. A darabot csupán férfiszereplők játsszák, ezt a megoldást gyakran alkalmazza a rendező, hasonlót láthattunk már a Nemzeti Színházban színre vitt Ahogy tetszikben, vagy két évvel ezelőtt, a Színházi Olimpia programjában bemutatott A megesett hercegnő történetében, ahol teljes nemi szerepcserét hajtott végre, hiszen a férfi szerepeket nők, a női szerepeket férfiak adták. A Gertrud címszereplője, Claudiu Bleonț lenyűgöző alakítást nyújt, uralja a színpadot, de a többiek is egytől-egyig nagyszerűek. Purcărete elképesztően jól karakterizálja, mozgatja a szereplőket. Nem véletlenül említi meg a közönségtalálkozón az Opheliát játszó Lari Giorgescu, hogy ő valójában Purcărete hatására lett színész.

A közönségtalálkozón egyébként nemcsak a román Mester kapott dicséretet, hanem maga a fesztivál is. Nem először hangzik el a külföldi társulatok tagjainak szájából, hogy a MITEM Közép-Európa, sőt, Európa egyik legjelentősebb színházi platformja lett az elmúlt években. Beszélt erről korábban már Theodórosz Terzopulosz, Jan Fabre és több más alkotó is. Ezúttal Dragoş Buhagiar fogalmazta meg, hogy bár sok helyen megfordult már, de a MITEM azon kevés fesztivál között van, amely azért érinti meg, mert jóval többről szól. Itt nemcsak lejátsszák az előadást vagy kapnak egy díjat, hanem ez a fesztivál kulturális tereket teremt, itt eszmék folynak egymásba – fogalmazott. A román tervező szerint a találkozó alkalmat teremt a kölcsönös megismerésre és a gondolatcserére. Dragoş Buhagiar azt is mondta, ezt fontos kimondani ezekben a zavaros időkben, fontos rácsodálkozni a sok különböző színházra, hogy úgy érezzük: érdemes élni. 

►2. fogás: Jónás

Másik témába, de bizonyos szempontból ugyanolyan jellegzetes purcăretei világba kalauzolt minket a román alkotó a Marin Sorescu művén alapuló Jónás című történettel, amely viszont a bibliai Jónás-história feldolgozása. A darab a román majdnem-kortárs szerző (1996-ban hunyt el) trilógiájának része, 1968-ban jelent meg. Mivel a román Mester pár éve már rendszeres kapcsolatot ápol a japán színházi szcénával, több rendezése és turnéja kapcsolódott a szigetországhoz, nem véletlenül gondolkodott koprodukcióban. Persze azért sem véletlen, mert a címszereplő japán színész, Szaszaki Kuranoszuke volt a már színpadra állított másik két darab, a II. Richárd (2017) és A fösvény (2022) főszereplője. A MITEM rangját jelzi az is, hogy ez a produkció két nappal a nagyszebeni bemutató után érkezett Budapestre, és majd csak ezután indul turnézni a koprodukciós partnerhez, vagyis Japánba.

A Jónás-feldolgozás pontosan ugyanolyan parádés színpadi ötletekkel operál, mint a megelőzően látott Gertrud. Az itt egyszerű halászként megjelenő Jónást például éppen akkor nyeli el a cet, amikor ő maga is lenyel egy halacskát. A világunk egy képben. Itt, ebben az előadásban is a színpadképi esztétika lenyűgöző élményében lehet részünk. Az előadás elején meghatározó a papírfüggönnyel való játék, amit nagyon ügyesen, szinte bábjátéki megoldásokkal használnak az alkotók, a második felében megjelenő vidéki ház részletgazdag szobabelsője pedig tökéletes precizitással illeszkedik az elmesélt történethez (ismét Buhagiar remeklése). Számtalan asszociatív megoldás teszi tökéletesen emészthetővé és befogadhatóvá a kissé elemelt, költői-filozofikus szövegeket. „Valamiről mindig lekésünk az életben, ezért kell mindig újjászületnünk. A katonák főként a békét szalasztják el. Megszokták, hogy dobpergésben, zajban aludjanak, az első csöndre kinyitják a szemüket, akkorára, hogy gyökeret ver bennük a fű, beleröppenek a madarak, mint a kialudt vulkánok kráterébe. Az alvajárók elszalasztják a holdat, a sírban ébrednek, nesztelenül járkálnak a koporsók födelén, fölkapaszkodnak egy fűszál tetejére, ez pedig kiveti őket a fura bolygónak szeme fehérjére.” No és ott a legfontosabb tényező: a színész. Szaszaki Kuranoszuke bravúros játékosnak bizonyul, eszköztára, kifejezőkészsége szinte végtelen, jelenléte elementáris erővel képes hatni a közönségre. És ami miatt vélhetően Silviu Purcărete szeret vele dolgozni, az a finom, intellektuális humora. Ezt itt is több esetben megcsillantja. Fontos még kiemelni egy másik alkotótársát a rendezőnek, Vasile Şirli zeneszerzőt, aki ezúttal (is) lenyűgöző zenei világot teremt.

Az jutott eszembe a két előadás kapcsán, hogy Silviu Purcărete kicsit olyan, mint Guy Ritchie, aki minden történetből képes londoni gengszterfilmet csinálni, még az Arthur királyból is az lett. Silviu Purcărete pedig valahogy minden alapanyagból huncut groteszk komédiát alkot, mindegy, hogy az Hamlet-parafrázis, bibliai témájú román kortárs darab, vagy korábbi előadásaira visszanézve, Csehov, Shakespeare, Goethe, egy tradicionális kabuki-történet. Magának a játéknak a lényegét fogja meg, akár az öreg bohóc, aki szépen muzsikál, hatásosan sír, de közben ott van a szeme sarkában a huncut mosoly. Mert tudja, hogy ez játék, de azt is, hogy csak a játék az igazi valóság.  

Ungvári Judit

(2025. május 28.)