A japán színházi formák és a nyugati teatralitás izgalmas találkozásának lehettünk tanúi a milánói Centro Teatro Attivo társulatának Handzso (A legyező) című előadásán. A most látott produkciónak különös jelentőséget ad az is, hogy a szerző, Misima Jukio születésének 100. évfordulóját ünnepeljük az idén.
Már maga a darab is egészen sajátos, hiszen a nyugati színházi kultúrában eléggé ismert Misima modern nó-átiratai közül való, amelyekben a szerző a hagyományos színházi formákra épülő és meglehetősen elitista nó-színház témáit igyekezett modern változatban újrateremteni. A Handzso egy egészen furcsa szerelmi háromszöget állít középpontba, s míg az eredeti nó-dráma a várakozásra ítélt szerelmesek egymásra találásával végződik, ebben a műben teljesen más a befejezés. Három, magányra ítélt embert látunk ebben a történetben: az egyszer megtalált szerelem utáni várakozásba beleőrült Hanakót, a szerelmi teljességet korábban soha meg nem élt Dzsicukót, és a Hanakóhoz „megtért” férfit, Josiót, aki már sohasem tudja visszaszerezni, amit egyszer elveszített.
A 20. század zseniális japán írójának jellegzetesen reményvesztett figurái ugyanakkor nem feltétlenül csak pszichológiai megközelítésben értelmezhetők, és erre épült rá Mattia Sebastian Giorgetti rendezése is. Az olasz színházi szakember már hosszú évek óta dolgozik Szuzuki Tadasi mellett, így jól ismeri a japán színházat, a klasszikus és a modern formákat egyaránt. Giorgetti az előadásban modern formanyelvet teremt, de olyat, amely ugyanúgy a stilizáló hagyományra támaszkodik, ahogy a szerző maga is újraértelmezi a klasszikust, s az építőkockák kicsit máskét állnak össze. Megjelenik az előadásban például a férfi Minotaurosz-alakban. Ez az utalás egyfelől a nyilvánvalóan az európai archaizmushoz is kapcsolja a nézőt, ugyanakkor értelmezésre készteti, az ember kettős, ösztönszerű és szellemi természetéről. A színszimbolika is erős és archetipizáló: Hanakót fehérben, Dzsicukót és a bikafejű férfit pirosban láthatjuk – a szent és a profán különbségtételének gyakori színei ezek. A játék és a szövegmondás stílusa viszont a japán színházra utal vissza, jelentőségteljesen értelmezi a rétegzett szöveget. „Hanako: Mert neked nem kell várnod! Mert te olyan vagy, akinek nem kell várnia! Azok, akik nem várnak, valójában menekülnek! Én itt várok.” „Dzsicuko: A szerelem szörnyű, mert nincsenek szabályai.” Szinte példázattá válik az alaphelyzet a felismert, a hárító és a nem felismert szerelemről: a régi találkozás Josióval a múltba vész, Dzsicukó kisajátító, de nem túl produktív érzelmeinek rabjává válik, a férfi pedig ismét elszalasztja az esélyt a boldogságra. Ebben a darabban boldogtalan emberek kergetik a szerelem kísértetét.
A rendező, Mattia Sebastian Giorgetti az előadással kapcsolatban a közönségtalálkozón úgy fogalmazott: az új, a modern nó-színjátszásban a rejtély, a misztérium, az enigma kibogozása érdekelte, és ebben a darabban is ezt találta meg. A titokzatosság szerinte már a hagyományos nó-színházban is benne van, de Misima Jukio igazi mesternek bizonyult abban, ahogy ezt a dimenziót nagyon ügyesen ültette át a modern korba. Az alkotó elmesélte, hosszú út vezetett odáig, hogy a Toga SCOT Suzuki Company társigazgatója lett. Szuzuki tanításaiban először a filozófiája fogta meg, és elsősorban az érdekelte őt, hogyan tud ötvöződni a keleti spiritualitás az egyetemes mondanivalóval, s hogyan lehet olyan történeteket elmesélni, amelyekben ez a kettő egyesülni képes. Nagyra tartja a japán mestert – hangsúlyozta Giorgetti – akárcsak Terzopuloszt, mert olyanfajta lelkiségre, spiritualitásra tanítanak, amit mások nem tudnak. „Szuzuki megtanított valami olyan belső érzésre, amit előtte nem tudtam, nem érzékeltem, és mindketten megtanították azt, hogy a társadalmi sémákból ki kell lépnünk.” – fogalmazott az olasz rendező, hozzátéve, ennek mentén vitte színre Misima darabját is. „Ha nagyon leegyszerűsítve akarok fogalmazni, és össze akarom hasonlítani a két világot, a nyugati világból, amit én láttam, gyakorlatilag a pszichológiai dráma jelenik meg ebben az előadásban is. A Szuzuki által is bemutatott keleti gondolkodásból pedig érezni egy belülről fakadó feszültséget, és ez volt az, ami ebbe az irányba vonzott.” – tette hozzá Giorgetti.
Ungvári Judit
(2025. május 15.)
