A víz érintése – Ivan Vazov Nemzeti Színház, Szófia, Bulgária: Moby Dick

Költészet, filozófia, zene, látvány egyedülálló összjátéka jellemzi Diana Dobreva rendezéseit, amelyekből immár másodjára kapott ízelítőt a MITEM közönsége. A Nemzeti Színházba járók pedig ebben az évadban az ő rendezésében láthatták Oscar Wilde Salome című darabját is. A nemzetközi találkozón két előadásával is szerepelt idén a rendezőnő, ezek közül az első a Moby Dick adaptációja volt.

Egyik kedvenc íróm, William Faulkner nyilatkozta azt a Chicago Tribune interjújában 1927-ben, amikor megkérdezték tőle, van-e olyan regény, amiről úgy érzi, bárcsak ő írta volna, hogy egyértelműen a Moby Dick az. Indoklásában görögös egyszerűségről, a szív Golgotájáról beszél a föld súlyos, tragikus ritmusával szemben, az időtlen tengerről, amely elnyeli a tengerészeket, a Fehér Bálna fenségességéről, mint a végzet szimbólumáról. A Moby Dicket az amerikai irodalom alapművének tartják, de magának a szerzőnek már nem sikerült megérnie a világhírt. Elgondolkodtató, vajon mit szólna ma Melville egy ilyen színházi adaptációhoz. Vagy mit szólna hozzá Faulkner, aki nagyjából azt látná a színpadon, amiről beszélt a mű kapcsán, de mégsem teljesen. Hiszen Diana Dobreva rendezésében gyakorlatilag egy új opus született, még ha lényegében ugyanarról is szól, ami a regényben máig rabul ejti az olvasót.

Ehhez persze nagy mértékben hozzájárult az alkotótárs, Alekszandr Szekulov is, a színpadi átiratot ő készítette el, méghozzá nem is akárhogyan, megírta ugyanis a „hiányzó” hátteret. A regényben szereplő, a Fehér Bálnát űző tengerészek asszonyainak történetszálával kiegészülve a színpadi adaptáció világa még gazdagabb lett. Ez a női nézőpont egészen sajátos dimenziót varázsolt hozzá a regényhez, kicsit olyan módon, mint amikor tavaly az Odüsszeuszban megsokszorozva láthattuk Pénelopé alakját, itt is megsokszorozva látjuk a nőt, aki hazavárja a tengerész férjet, vőlegényt, szerelmet, de itt sokféle egyéni karakterekben jelennek meg a nők. Nemcsak ezt juttatja eszébe az embernek, hanem például a Peer Gyntöt is, az otthont adó, és állandó várakozásra kárhoztatott női sors és a folytonos kihívást, kalandot kereső férfiak kontrasztja legalábbis hasonlítható. Ez a plusz azonban nem tett rosszat az előadásnak.

Akárcsak a tavaly látott Odüsszeusz esetében, ebben az előadásban is elképesztő audiovizuális élményben volt része a nézőnek (zene: Petya Dimanova, videoterv: Petko Tancsev, fénytervező: Ilja Pasnyin). A díszlet impozáns és egyszerű, a ruhák tökéletes atmoszférát teremtenek ahhoz a nehéz, komor miliőhöz, amely megfesti Achab kapitány és a hajósok kemény küzdelmeit (díszlettervező: Mira Kalanova, jelmeztervező: Marina Rajcsinova). A színpadképek legtöbbször valóban festőiek, kiemelkedő esztétikai élmény-pillanatokat okoznak. Ilyen például a harangköteleket húzó asszonyok plánja, vagy amikor hal alakú lámpásokkal fürkészik a partot, de ilyen a csontok bárkája a fehér medúza-alakkal, és a végén, amikor a nők fejfedője szélben lobogó hajakat formáz. Bámulatos képek. Minden komor, szürke, fekete és mélykék, a vad romantika sűrű, világot feszegető energiái tombolnak az egymást váltó tablókon. Az animációt és a filmes vetítést is remekül használják az alkotók, utóbbi szintén feltűnően hatásos: a tengerészek vízbe merülését lassított képsorokon láthatjuk, szinte minden egyes karakter egyéni története saját lezárást kap ezáltal. A képsor ugyanakkor filozofikus határátlépést is sugall: az egyik elemből a másikba váltunk, amely ebben az esetben az életből a halálba vezet át.

Ez a fajta képekben is kifejezett filozofikus gondolatiság egészül ki Alekszandr Szekulov csodaszép, költői szövegével, és Petya Dimanova ősi hangzásokat idéző zenéjével, mindez együttesen zsigeri hatásokat képes kiváltani a közönségből. A regény alapvető szimbolikája, a harc az ismeretlen és láthatatlan „ellenséggel”, az emberi küzdelem az őt körülvevő erőkkel ebben az előadásban számtalan plusz réteget is kap. A nőket, a női sorsot már említettem, de ugyanígy felfejthető az Istennel dacoló ember problematikája, amely már az Odüsszeuszban is megjelent, vagy a természettel való együttélése az embernek, amely napjainkban szintén különös fénytörésbe helyezi a színpadon megjelenő, az elemekkel küzdő halandók világát. A legizgalmasabb talán éppen az, hogy Diana Dobreva kortárs értelmezése úgy képes hozzáadni Melville eredeti szövegéhez, hogy semmit sem vesz el annak lényegéből. Pedig áttördeli az időszerkezetet, hozzáragaszt történetszálakat, és mégis látjuk megelevenedni a regény egyébként szokatlanul modern szövegeit, illetve jellegzetes karaktereit. Megteremti segítségével a modern ember mítoszát, akit az individuum hübrisze taszít a puszta matéria világába, ahol viszont biztosan veszít. Legfőképpen önmagát veszti el. A gyönyörű vizualitás, torokszorító sorok, rendkívül erős színészi játék mellett egy zsák gondolkodnivalót is kapott a közönség a kiváló bolgár rendezőtől és alkotótársaitól.  

Ungvári Judit

(2025. május 20.)