„Nemcsak jelképesen, átvitt értelemben, de konkrétan, közvetlenül is azt kell vallanom, hogy valójában három magyar klasszikus volt a színházi tudományokban vezetőm és mesterem: a színházi felfogás és játék terén a Bánk bán, a képzelet legköltőibb játékait néha durván reális színpadra kényszerítő és az álmok szubtilitásának szférájába emelő Csongor és Tünde, végül mindkettőt együtt képviselő, legnagyobb tanítómként a madáchi Tragédia”[1] – írta egy évvel a halála előtt, 1967 szeptemberében Németh Antal Egy emberöltő Az ember tragédiája szolgálatában című visszaemlékezésében.
A Csongor és Tündét kilencszer[2], a Tragédiát nyolcszor[3] rendezte. Katona Bánk bánját mindössze kétszer. Először első állandó szerződése kezdetén, Szegeden, az 1929/30-as évad tavaszán, másodszor nemzeti színházi igazgatósága első évadában, 1936-ban. (Ezt az előadást két évvel később, részben új szereplőkkel felújították.) Nyilvánvalóan felvetődik a kérdés, hogy – túl a körülményeken, amelyek őt is sokszor (túlságosan sokszor) befolyásolták tervei megvalósításában – mi lehet az oka, hogy irodalmunk időrendben első nagy drámai alkotása nem sarkallta arra, hogy többször, többféle megközelítésben állítsa színpadra, ahogy a másik két nagy dráma esetében tette?
Az egyik magyarázat eléggé nyilvánvaló: Katona tragédiájának színpadra állítása kevésbé kockázatos, mint Vörösmarty mesedrámájáé vagy Madách drámai költeményéé. Ahogy a Bánk bán száz éve a színpadon című monográfiája bevezetőjében írja, „E klasszikus magyar dráma már megfogalmazása pillanatában vér és ideg szerint a színpadhoz tartozott. Nincs még egy drámai alkotás irodalmunkban, mely ennyire a színpad megtanulhatatlan törvényének átéléséből született volna, és amely ennyire e műfaj örök és egyetlen igaz »anyagának«, a színészi léleknek költői megtestesítése lenne.”[4] Közös a három dráma esetében, hogy szerzőik nem érhették meg műveik színpadra kerülését[5], de a Bánk bán nem „könyvdráma”, mint ahogy a másik kettő színpadra vezető útjának elindulását sokáig késleltette, hogy a közvélemény sem Vörösmarty „zilált kompozícióját”, sem az önmagának író sztregovai remete művét nem tekintette alkalmasnak a színpadi megvalósításra. Sem a Csongor, sem a Tragédia nem kínál kézenfekvő megoldást a rendezőknek. Ahhoz, hogy előadás legyen belőlük, mindig újra és újra „ki kell találni”. Ez sarkallta Németh Antalt is újabb és újabb elképzelések, megközelítések keresésére és kipróbálására.
Nem véletlen, hogy míg a Bánk bán könyv alakban sokáig észrevétlen marad, színpadi diadalútja hamarosan elkezdődik, mégpedig egy színész, Udvarhelyi Miklós[6] jutalomjátékaként, 1833. február 15-én, Kassán. A következő évben Kolozsváron is színre kerül, ezúttal Egressy Gábor[7] jutalomjátékaként. Németh Antal több alkalommal is „szerepdarabnak” nevezi Katona drámáját és „színészfölötti színésznek” a drámaköltőt. „Nem véletlen tehát, hogy Shakespeare, Molière és Katona József egyformán színészkedtek, és ezeken a gyakorlati teátrális élményeken keresztül szabadult fel alkotó képzeletük drámai művek megalkotására – írja. – Sajátos magyar tragédia, hogy az egyetlen magyar zseni, akinek hosszas vergődések után sikerült a dráma időtlen lényegét alkotó módon átélnie, elnémult a körülmények lelket bénító hatása következtében.”[8]
Egy másik magyarázat Németh viszonyára Katona tragédiájához: a külföldi sikertelenség. Ambíciói kezdettől fogva arra sarkallták, hogy tevékenysége, meg a magyar dráma és a magyar színház a határainkon túl is ismertté váljon. Ezt több korábbi kudarc után aligha remélhette elérni Katona drámájával. Míg a Csongor és a Tragédia esetében igazgatósága idején több külföldi sikerrel büszkélkedhet akár vendégjáték, akár vendégrendezés formájában, a Bánk bánt meg sem kísérli a nemzetközi porondra kijuttatni. „A dráma színpadi pályafutásának időrendi adatai közé szervetlenül illeszkedik három évszám, amely a nem sok dicsőséget hozó idegen nyelvű előadások időpontját jelzi: 1871… 1897… 1911… – olvashatjuk a Bánk-monográfia kilencedik fejezetében. – A Bánk bán nem aratott és nem is arathatott más nyelven komoly, maradandó sikert. Ennek a tragikus sorsú tragédiának a végzete, hogy a magyarság legsajátabb irodalmi kincse maradjon.”[9] Az első dátum Adolf Sonnenthal[10], a második Gustavo Salvini[11], a harmadik Reinhardt[12] nevéhez fűződik.
(forrás: Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon, 1933)
Hevesi Sándor, akinek pályáját Németh Antal mindig vigyázó szemmel és ambivalens érzésekkel kísérte, háromszor rendezte a Bánk bánt a Nemzeti Színházban: 1916-ban, 1924-ben és 1930-ban. Az 1916-os felújításra nyolcévi kényszerszünet után került sor. A fennmaradt beszámolók alapján úgy tűnik, a rendező elsősorban néhány húzást eszközölt (az Előversengés a korábbi hagyományt követve ezúttal is kimaradt), és feladatának tulajdonképpen az előadás lebonyolítását tartotta csupán. A kritikák többsége egyetért abban, hogy nem sikerült a régi és az új szereplők különböző színjátszóstílusát egybehangolnia. 1924-ben a darab részben új szereplőkkel és új rendezésben került színre. Hevesi ezúttal egy új rendezői elgondolást igyekezett megvalósítani. „A túlfűtött történelmi atmoszférát akarom visszaállítani a szavalt dráma helyett – írja a Magyar Színpad hasábjain. – A legtalálóbban talán azzal jellemzem munkámat, ha azt mondom, hogy úgy foglalkozunk a Bánk bánnal, mintha teljesen új darab volna. Nagy súlyt vetek a játék tempójára, amely teljesen elüt majd a régitől, és azt hiszem, sokan rá se fognak ismerni az előadásban a Bánk bánra.”[13] Viszont Kárpáti Aurél[14] azt kénytelen megállapítani a felújításról, hogy „a játék »naturalizmusa« minduntalan beleütközött a barokk-dagályú dikcióba s a hatás felemás volt.”[15]
Hevesi harmadik találkozása Katona tragédiájával ennél jóval nagyobb botrányt kavar. Két évvel a tervezett bemutató előtt, 1928-ban bejelenti a Pesti Napló hasábjain, hogy a darabot a siker érdekében át kívánja dolgozni. Vörösmarty hajdani kritikájára hivatkozva közli, hogy a főhős jellemét egyértelműbbé kell tenni, és ezért a cselekmény bizonyos mozzanatait kénytelen lesz megváltoztatni. A bejelentést követő felzúdulás akkora, hogy még a parlamentben is foglalkoznak vele.[16] Hevesi aligha számított ekkora felháborodásra. Vagy ha mégis, úgy jól számított. Ugyanis két év alatt a vihar jórészt elcsitul. A bemutatóra csak 1930. április 24-én kerül sor. Ugyanazon a napon, amelyen Németh Antal első Bánk bán-rendezése színre kerül a szegedi Városi Színházban.
A szegedi bemutató előzménye, hogy Jaschik Álmos[17] szcenikai iskolájának hallgatói a hírös város Kultúrpalotájában rendezik meg az első színpadművészeti kiállítást a növendékek munkáiból. Németh Antal mint az iskola díszlettörténet-tanára a Bánk bán szcenikai problémáit is elemzi előadásain, és az egyik növendék, Benedek Kata[18] kedvet kap a dráma díszlet- és jelmezterveinek elkészítéséhez. A kiállításon láthatóak a majdani előadás tervei és makettje.[19] Németh az 1928/29-es évadot Berlinben tölti, és a kiállítás résztvevőivel levélben közli rendezői instrukcióit. Ennek köszönhető, hogy hagyatékában fennmaradt a szegedi Bánk bán rendezői elképzelésének pontos leírása, amely – összevetve az egyik részletes, elemző kritikával – az utókor számára is megbízható forrásként idézi fel az előadást.
(forrás: Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon, 1933)
„Katona drámáját az eredeti szövegnek, jelenetezési sorrendnek minden megváltoztatása nélkül inszcenálom – írja a tervezőnek. – A gyors színváltozások kedvéért legalkalmasabbnak találom egyetlen színpadkeretben játszani le a darabot. Az egyes képeket csekély díszletmódosítással ebben az egyetlen keretben kell megérzékeltetni. A színpad három részre tagolódik, hátrafelé egyre emelkedő színterekkel. Az egészet masszív architektúra zárja körül.”[20] A színes terveken jól nyomon követhetőek az előadás szcenikai elvei, és a képi világ felidézésével a játék hangvételére is következtetni lehet. Az egész román stílusú kompozíción uralkodik a bezártság és a szigorú szimmetria. A falak diszkréten barna tónusúak, a díszítések egyetlen színe az arany. Az előszínpad járásait mindkét oldalon két-két ajtó zárja le, a szélsők a színpadnyílásra merőlegesen, a mellette lévők a nézőkkel szemben helyezkednek el. Középen lépcsősor vezet egy magasabb szintre, amelynek változó elemei hivatottak a konkrét helyszínekre utalni. Az előversengésben drapéria zárja le a színpad mélységét, amely a jelenet végén a magasba emelkedik. Az egész első felvonás nagyon mozgalmas. A második felvonás egyetlen bútora egy hosszú asztal, amely a magasított középső részen helyezkedik el. Ezek körül foglalnak helyet a békétlenek. A boltíveket sötét ajtónyílások zárják le. A harmadik felvonásban ezek helyére okker színű falak kerülnek. Ottó és Biberach jelenetére ismét függöny ereszkedik le, és eltakarja az eddig látott szobát. Így tehát nem Melinda szobájában folytatódnak az események. A negyedik felvonás helyszínét más mintázatú függönyök szűkítik le. A királyné karosszéke egy kis dobogón áll, mellette asztalka. Az ötödik felvonás ismét a teljes színpadon játszódik, mint az első, de a hátsó részt fekete függöny borítja. A játéktér egész hátsó harmadát Gertrudis ravatala foglalja el.
Ha a színpadképeket összehasonlítjuk Hevesi rendezésének látványával, Oláh Gusztáv súlyos, nyomasztó elemekből, vaskos oszlopokból és gerendákból épített kompozíciójával, nyilvánvaló, hogy Németh Antal egészen másképp gondolkodik Katona tragédiájáról. Ugyanakkor mégis védelmébe veszi Hevesit: „A Nemzeti Színház új Bánk bánja kísérlet akar lenni: bele akarja vinni a mai színházi közönség eleven tudatába a drámát. Ez a kísérlet a hagyomány elejtett fonalát veszi fel. Hevesi utólag szenzációhajhászásnak bélyegzi azt a hírlapi cikket, amely szerint ő átdolgozza vagy éppen átírja Katona munkáját, és amely cikk az ország összes törvényhatóságait arra indította, hogy tiltakozzanak a kegyeletsértés ellen. […] Egressy korában a német szavalóiskola uralkodott színpadjainkon, és a közönség szerette a hosszú tirádákat. Ma azonban nem retorikát, hanem drámaiságot keresünk, és azt kívánjuk a színésztől, hogy kevés szóval sokat mondjon.”[21] Mintha a saját első Bánk bán-rendezésének credóját fogalmazná meg.
Azét az előadásét, amely anyagi okokból nem tudta megvalósítani Benedek Kata nagyvonalú jelmezterveit, és ezért „raktárról” állították ki a szereplők kosztümjeit. A címszerepet Táray Ferenc[22] játszotta. A bemutatóról így számolt be Galamb Sándor[23] a Szegedi Szemlében: „Az előadás az idei színházi évnek egyik érdemesebb művészi teljesítménye. Már maga a színpadi keret is eredeti, ötletes és művészi hatású. […] Elöl egy keskeny, folyosószerű tér vonul végig, középütt pár lépcsővel magasabban egy szobajellegű, zártabb terület, hátul még emeltebben, ismét valami csarnokféle járás. A színpadnak ez a tagolása különösen a csoportjelenetekben nyújt változatos játékalkalmakat. A rendező elsősorban arra törekedett, hogy Katona József szövegéből mentől többet megmenthessen. Persze húzások nélkül ő sem dolgozhatott, de a kihagyásokat a legszükségesebbekre redukálta. Örülünk, hogy megmaradt az előjáték, amelyet pedig a legtöbb színház mellőz. Magukat a szerepeket is teljesebb szövegükben kaptuk, mint ahogy a Bánk bán-előadásokon megszoktuk. Sajnáljuk azonban, hogy a békétlenek betörése a királyné szobájába kimaradt. Igaz, hogy ezt az ötödik felvonásban úgyis elmondják, de mindig hatásosabb az, amit szemünk előtt megtörténni látunk, mint amiről csupán szó útján értesülünk. Úgy tudjuk, hogy a szegedi előadás rendezőjében megvolt a szándék e jelenetnek eljátszására, csak technikai okok hagyatták el vele. […] Egyébként az egész darabon keresztül a rendezés részéről elmélyedő gondosságot látunk. A darabnak feszültségét ötletes eszközökkel igyekezett fokozni, a csoportjeleneteket nagy gonddal építette fel s lépten-nyomon úgy éreztük, hogy az egyes előadók is megszívlelendő tanácsokat kaptak tőle a szerepek interpretálására. Egyet azonban másképp szeretnénk látni. Az összeesküvők felvonásában jobb volna az asztalt, amely körül a békétlenek ülnek, nem az emelt középtérre, hanem az előtérbe helyezni. Most meglehetősen kellemetlen hatású, hogy Bánk és Petúr a békétlenekhez szólván kénytelenek hátrabeszélni, ha pedig előre szólnak, kiesnek a statisztériával való eleven kapcsolatból. Az viszont nagyon dicséretes, hogy ugyanebben a felvonásban Bánkot is, Biberachot is nem oldalról, hanem középről lépteti a rendező a színpadra. Így megjelenésük és elmenetelük nagyobb hatást kelt. Csak helyeselhető az is, hogy a harmadik felvonásnak a középterén, Melinda szobájában folyó első jelenete után a középfüggöny leomlik, s így a következő jelenet valamiféle semlegesebb színen történik. Így aztán enyhül az a valószínűtlenség, hogy Ottó oda tér vissza, ahonnan Bánk közeledtének hírére ijedten elfutott. Az ötödik felvonás pittoreszk hatását is meg kell dicsérnünk.”[24]
Hevesi rendezése az 1930/31-es évadban tízszer, a következőben háromszor, 1932-ben még egyszer, vagyis összesen tizennégy alkalommal szerepel a Nemzeti Színház műsorán. Hevesi távozása után a darab két évig nincs műsoron, majd Voinovich[25] új rendezésben ismét műsorra tűzi. Először Galamb Sándort kéri fel a rendezésre, aki egy tanulmányban[26] fejti ki véleményét Gertrudis alakjáról; új értelmezésben kívánja színpadra állítani, szakítva a korábbi, egyértelműen „intrikus” hagyománnyal. Végül úgy alakul, hogy mégsem Galamb rendezi a felújítást, hanem Horváth Árpád,[27] aki elfogadja Gertrudis szerepének árnyaltabb felfogását. Hevesi húzott szövegeinek jó részét visszaállítja, viszont továbbra is Oláh Gusztáv forgószínpadra épített díszleteiben játsszák a darabot. Ez feltehetően azt eredményezi, hogy Hevesi rendezésének bizonyos elemei ebben a felújításban is jelen vannak.
Németh Antal mindkét változattal részletesen foglalkozik monográfiájában, mintha sejtené, hogy hamarosan sor kerül saját nemzeti színházi Bánk bánjára, amely számos ponton kapcsolódik a két korábbi változathoz. Részben azzal, hogy felhasználja az így szerzett tapasztalatokat és vitába száll a korábbi értelmezésekkel, részben akceptálva néhány azonos szereplő korábbi felfogását.
Horváth Árpád rendezésében játszotta először Bánk szerepét Kiss Ferenc[28], aki korábban volt már Biberach és Petúr. Kürti József[29], az 1916-os címszereplő mind a Hevesi-, mind a Horváth Árpád- és a Németh Antal-féle változatban Petúr bán. Lehotay Árpád[30] 1930-tól II. Endre. Ők hárman az 1936-os előadásban is tovább játsszák régi szerepüket. A pályakezdő Timár József[31], a Hevesi-rendezés Udvornikja 1934-ben Ottó, Németh Antalnál Biberach. Ungvári László[32] 1934-ben Sólom mester, két évvel később pedig Ottó. Somlay Artúr[33] 1916-ban, tehát Hevesi első Bánk bánjában már volt Tiborc; ő Németh Antalnál is eljátssza, de csak a bemutató évében, mert a következő szezonban nem tagja a színháznak; ekkor az 1934-es Tiborc, Bartos Gyula[34] veszi át a szerepet.
Németh részletesen elemzi mindkét előadást, elsősorban a színészi munkát. Különösen nagy figyelmet szentel Kiss Ferenc Bánk-alakításának, amely némileg magyarázatot ad arra is, hogy miért nem a szegedi előadás címszereplőjére osztotta a főszerepet. Táray kevésbé súlyos egyéniség, mint Kiss Ferenc, de szikárabb, intellektuálisabb alkat. Viszont Németh ekkor még aligha sejthette, hogy néhány év múlva az egyre nagyobb politikai hatalomhoz jutó Kiss Ferenc mennyi borsot tör majd az orra alá. Hiába kényeztette jobbnál jobb szerepekkel, a ravasz észjárású és gőgös színész igazgatója számos tervét keresztülhúzta. De 1936-ban még bizonyára kevéssé ismerték egymást, és Kiss Ferenc összeköttetései sem voltak olyan erősek, hogy tartania kellett volna tőle. Semmi okunk feltételezni, hogy az igazgató taktikai okokból nem merte vállalni a veszélyt, hogy ne ő legyen az újjászervezett Nemzeti Színház Bánk bánja.
Az előző felújításban nyújtott alakítás meggyőzte, hogy ő a legalkalmasabb a szerepre. Tanulmányában kiemel számos részletet, amely valószínűleg az 1936-os előadásban is megtalálható. Az első felvonásban, amikor a Bánk–Petúr jelenet végén megtudja, hogy az összeesküvők jelszava Melinda neve, „megkapóan érzékeltette a megdöbbenést, a tépelődő fájdalmat, anélkül, hogy othellói féltékenységgel színezte volna Bánk jellemét. Ugyanígy elkerülte a Tiborccal folytatódó jelenetben a belső gyötrődés, tépelődés rajzánál a hamleti vonásokat.” Az első felvonást záró nagymonológ („Hogy e tetem fagyos, hogy e szemek / Vakok, hogy e fülek dugúlva nem / Valának!…”) előadásáról azt mondja, hogy „egy talpig férfi gyötrődő gondolatainak önkéntelenül hangos kifejezése volt.” A második felvonásban „az egész nagy jelenetet erősen visszafojtott hangon keltette életre. A békétleneket csendes hangon üdvözölte, állandó befelé fordulással, minden hősi póz nélkül játszott, éreztetve, hogy belül más, egyéni problémákkal viaskodik.” Az alakítás elemzését a IV. és V. felvonás pontos leírásával zárja: „Kiss Ferenc a IV. felvonásban is sok új, emberi mozzanattal tette teljesebbé Bánk alakját. Küzdelme saját magával, hogy valami végzetes tettre ne ragadtassa magát, fokozatos belelendülése a szenvedélybe, amikor számon kéri Gertrudis tetteit, mesteri accelerandóval jutott el a gyilkosság csúcspontjáig. Az V. felvonásban is pátosztalan, egyszerű és emberi volt. Melinda holtteste előtt fájdalma mélyről felszakadó. A híres mondatot: »Nincs a teremtésben vesztes, csak én…« majdnem hangtalanul mondotta, és általában sehol sem használta ki az úgynevezett hálás helyzeteket.”[35]
Az 1936. március 15-én bemutatott új Bánk bán műsorfüzetének bevezetője így fogalmazza meg az előadás fő célkitűzését: „a rendezés igyekezett lehetőleg a stílusegység sérelme nélkül eltávolodni a történelmi realizmus szempontjaitól, és Katona József drámájának időtlen karakterét hangsúlyozni. […] A forgószínpad korongjára egy kizárólag építészeti szellemben megoldott emeletes architektikus (sic!) építmény kerül, amely körül tizenhat méter magasságban sötétkék függöny zárja le a teret. Ezen az egyetlen építményen játszódik le az egész dráma. Mindig más és más oldalról fordul a nézők felé, azonban az éppen nem szereplő játékterek is láthatóak maradnak, csak a világítás emeli ki az éppen szükséges színpadrészt. […] Néha egyidejűleg a színpad rendes síkján és az emeleti síkon párhuzamosan folynak a játékok, amelyek egymást szervesen kiegészítik, magyarázzák, vagy egymás hatását emelni hivatottak.”[36]
A harmincas évek magyar színházaiban meglehetősen szokatlan, újszerű díszlet szakítást jelent a történelmi realizmussal, amely korábban kötelező román stílusban tartotta az egyes felvonások helyszíneit. Nem pusztán monumentális látványelem Varga Mátyás[37] konstrukciója, de fontos dramaturgiai funkciót is betölt. Németh Antal szándéka, hogy Katona tragédiájának időtlenségét és örökérvényűségét hangsúlyozza. A forgószínpadra épített díszlet csak néhány elemével, középkori boltívekkel, vonalakkal utal a tragédia korára. Az emeleti termeket a teremboltozat bordái sejtetik. Sem fölfelé, sem oldalra nincsenek takarások, a díszlet nyitott, mintha magányosan állna a világegyetem közepén. „Ebben az egyetlen díszletben játszódik végig a tragédia, az egészet egybekapcsolja, mint ahogy magát a drámát átlobogja az inspiráció tüze – írja patetikus hangú beszámolójában Szamosi József[38]. – Ez a színpadkonstrukció nemcsak helye a cselekvénynek, hanem erőteljesen belevág a tragédia életébe, megjelenési formájába, hiszen a színpad végül is a dráma teljesebb, elméletileg végleges formája.”[39]
Az előadás három részes. Az első három felvonás egyfolytában zajlik le, csak a harmadik és a negyedik felvonás után van szünet annak jelzésére, hogy itt hosszabb idő telik el az események között. Egyes leírások szerint az impozáns toronyszerkezet nagy előnyöket és lehetőségeket, új színpadi hatáselemeket érvényesít. Homályos, alig megvilágított fülkéket, komor, árkádos folyosókat látunk a félhomályos háttérben, melyek között állandóan jönnek-mennek a szereplők. Ez a szimultán játék komoly odafigyelést követel a nézőktől, de számos olyan szituáció válik világossá, amely eddig csak verbális információként volt jelen a drámában. A második felvonásban például a békétlenek tanácskozása közben a fejük felett zajlik a mulatság. Az így megjelenő kontraszt nyomán különös értelmet kapnak a titkos összejövetel eseményei. Az ötödik felvonás két síkon folyó játéka szintén különös drámaiságot ad a gyászszertartás közben bekövetkező összecsapásnak. A háttérben hatalmas fekete drapéria, az erkély párkányát sötét szőnyeg takarja. „A díszletkonstrukció, mint óriás, kettős katafalk döbben elénk a ravatalt megvilágító lámpasorok szőkeségében. Fekete gyászpompában a király és udvari népe fent áll az erkélyen Gertrudis ravatalánál, a földszinten díszruhás magyarok élénkebb, tarkább színekben. Ilyen monumentális szépségű színpadképet nem sokat látott a százéves Nemzeti Színház. […] A Bánk bán újszerű rendezői értékelése, lényegkifejezésre való törekvése maradandó irányjelölés a további fejlődésben. Az előadás a rendező akaratát fejezi ki, és minden részletnek, színpadkép-, térbeosztás-, mozgás-, világításnak, tehát a jelmezeknek is a rendező a kidolgozója. Ebben az előadásmódban anakronizmust jelentenek a régi, ugyan stilizált, de mégis »korhű« jelmezek.”[40]
Németh Antal második Bánk bán-rendezését vegyes fogadtatásban részesítette a kritika. Ekkor még csak a baloldali sajtó támadta az újonnan kinevezett igazgatót, akit a jobboldali kurzus emberének tartottak. A legdurvább támadások Kárpáti Auréltól érték, akivel egész igazgatása alatt ádáz csatákat vívott.[41]
Kárpátinak komoly fenntartásai voltak Hevesi 1930-as előadásával kapcsolatban is, de Németh Antal munkája sokkal erősebb indulatokat váltott ki belőle. Már a félig stilizált, félig naturalisztikus díszlet is ingerelte. „Az egész úgy hat a sötét háttérfüggöny előtt, mint egy tetejétől és falaitól megfosztott emeletes román palota belső szerkezete, amilyent építészeti szakkönyvek ábráin lehet látni. Ennek a különös építménynek – amely a modern orosz és német színpadi architektúrával tart szoros rokonságot – két nagy hibája van: platója egyrészt túl magas, annyira, hogy a fenn játszó figurák fél testét elvágja, másrészt felfelé nyitott s kietlen űrbe veszve, harsogásra kényszeríti a színészt, akinek így játéka sem kap semmiféle keretet. […] Végső soron tehát az új színpadi beállítás több kárral, mint haszonnal jár, s különösen a dráma kulminációs pontján – Gertrudis és Bánk nagy jelenetében – bizonyul szerencsétlennek. A baj igazi oka nyilván ott van, hogy a díszletterv gyökerében elhibázott. Nem a darab adottságaiból indul ki, hanem saját adottságaihoz akarja hozzátörni a darabot, aminek egyenes következményeként a dráma szétesik.”[42]
A rendező önkényes beavatkozásai közül legjobban a befejezés bőszítette fel. Az előadás ugyanis nem a király szavaival ért véget („Magyarok! Igen jól ismerem – szeretnek, / Enyimek! – Hogy ily nemes szívekkel egybe / Férkőzni nem tudtál, Gertrudisom!”), hanem egy temetési szertartással. „Ilyen nem lehet csinálni! – kiáltja az olvasó és a rendező felé indulatosan. – Katona elhibázottságában is nagyszerű remekműve tökéletesen befejezett, lezárt egész. Nem tűr el semmiféle szövegtoldást. Pláne akkor, mikor ez az operaszerű, konvencionális pótbevégzés fölhígítja a zárótétel tömör alaphangulatát, és megbontja az előadást. Már csak azért is, mert az adott helyzetben szinte frivolan hat, ahogy a bevonuló papság az előtte fekvő halottra – szegény Melindára – ügyet sem vetve igyekszik a másik, előkelőbb ravatal felé, amelyen Gertrudis pihen.”[43]
A színészi játékkal – talán mert nem feltételezi a rendező jelentékeny játékmesteri részvételét – általában elégedett a kritikus. „Ami az összjátékot illeti, mozgásban és dikcióban határozottan felismerhető bizonyos stílustartásra való törekvés. Főképp a verset elég egységesen hozzák a főszereplők, leszámítva az alsó és felső színtér okozta beszédkülönbségnek dinamikus eltolódását. De leginkább egyes szereplők játéka szolgál rá az elismerésre. Elsősorban Kiss Ferenc szuggesztív erejű, hamleti töprengésekkel aláfestett, fojtottan izzó Bánk-alakítása. A kiváló színész egyik legjobb szerepe ez, amelyet az utóbbi évek folyamán tökéletessé érlelt. Rajta kívül még Kürti József szenvedélyes, háborgó Petúrja tartozik a régebbi szereposztás kiemelkedő értékei közé. Az újak sorából különösen Somlay Artúr (Tiborc), Tőkés Anna[44] (Melinda) és Timár József (Biberach) ad súlyt az együttesnek, amelyben T. Mátray Erzsi[45] (Gertrudis) csupán a dekoratív megjelenés nyomatékával foglal helyet.”[46]
Kárpáti kritikájával egy napon jelenik meg Pünkösti Andor[47] gúnyos hangú beszámolója: „A Nemzeti Színház új köntösbe öltöztette Katona József tragédiáját. Száz esztendő forgásától a forgószínpadon eszmélt új életre a Bánk bán, absztrakt keretben, az expresszionizmus ízlése szerint, […] és feleszmélve némileg elmondhatja, hogy »Bán, ébredezz, mert meglopattatik Bánk!« Ahogy a tradíciók Bánk bánja valóban »meglopattatik«, mikor elveszti a vitézkötéses hagyományt s azt a pátoszt, amely nélkül maga Katona is csak nehezen képzelte volna el. A történelmi hagyomány helyébe az időtlenülés lép, amelynek célja az »örök emberi« és eredménye a hibrid kép, ami teljesen elvont keretben, de meiningenien hű ruhákban[48] mutatja a tragédiát. Hevesi Sándor sokkal mérsékeltebb módon kerülgette, […] és mégis törvényhatóságok sorozatos felzúdulását idézte fel.”[49]
Mintha összebeszéltek volna Kárpáti Auréllal, Pünkösti is elismerően nyilatkozik a színészek játékáról, és a legsúlyosabb kifogást ő is a rekviemmel megtoldott „operai” befejezés kapcsán fogalmazza meg. Elszomorító, hogy a korszak két kiváló szakmai tekintélye ennyire elszántan üzen hadat mindannak, amit Németh Antal a Bánk bán egyetemességéről és örökérvényűségéről próbál megfogalmazni. A két kritika nem a kivitelezés esetleges ügyetlenségeit vagy következetlenségeit pécézi ki, hanem a szándékkal, a megközelítéssel sem értenek egyet. Pünkösti, aki maga is rendező, és aki maga is gyakran alkalmazott nyílt színen forgószínpadot[50], úgy beszél a szcenikai megoldásról, mint valami ördögtől való sületlenségről. Számon kéri a rendezőn a pátosz, a „vitézkötéses hagyomány” hiányát, a „tradíciók Bánk bánját”, vagyis a 19. századi játékstílust. A kritika utolsó mondatával még egy olcsó slusszpoént is elsüt: „A forgószínpadra helyezett előadás mindenesetre kiforgatta tradicionális keretéből a Bánk bánt.”[51]
A felújítás évében tizenegy alkalommal játsszák az előadást. A jubileumi évadban, 1938. március 15-én, majd 1940 decemberében – néhány szereplőváltozással – felújítják. Ez utóbbi a Magyar Művelődés Házában[52] is színpadra kerül egyetlen alkalommal, 1940. december 15-én.
Németh Antal még egy felújítást tervez Katona drámájából, mégpedig az 1944/45-ös (!) évadnyitó előadásaként. A rendezésre Galamb Sándort kéri fel, a címszerepet Timár József játszaná. A politika keresztülhúzza képtelen ábrándjait. 1944. március 19-én a német csapatok megszállják Magyarországot. A nagy fejetlenség közepette csak 1944 júliusában kerül sor Németh Antal leváltására.
Galamb Sándor sohasem rendezi meg a Bánk bánt, és Timár sohasem játssza el benne a főszerepet. A következő években rájuk is súlyos megpróbáltatások várnak.
De Németh Antal azért még egyszer találkozik rendezőként a Bánk bánnal. Nem Katona tragédiájával, hanem Erkel operájával. Amikor sok viszontagság után pályája utolsó állomásához, a Pécsi Nemzeti Színházhoz érkezik, és két első rendezése túlságosan nagy sikert arat, igazgatója jobbnak látja operarendezőként foglalkoztatni. Az előző évadban szerveződött operatársulat ötödik bemutatójaként kerül sor 1960. december 28-án a Bánk bán premierjére.
Amikor 1930-ban – sikertelenül – ő is megpályázta a szegedi színház igazgatói állását, úgy tervezte, hogy Erkel Bánk bánjával nyitja meg az évadot. Ehelyett végül a Hunyadi László került színre. Ez volt Németh Antal második operarendezése.
Hogy miként vélekedett Erkel dalművéről, főként annak librettójáról, azt megtudhatjuk a Bánk bán-monográfia utolsó fejezetéből: „Olcsó dramaturgiai tréfa lenne az operai szövegkönyv egyrétűvé egyszerűsített és néhol lélektanilag értelmetlen alakjait összevetni Katona drámájának sokrétű, bonyolult drámai jellemeivel; a sokszor logikátlan mesekompilációt Katona bensőleg fejlesztett cselekményével. Zenei elemzése pedig túlmegy e kötet keretein; így hát nem marad más feladatunk, mint konstatálni, hogy az 1861. március 9-én lezajlott bemutató páratlan sikert aratott, talán nagyobbat, mint amilyet a dráma valaha is megért.”[53]
A bemutató tényéhez csak annyit lehet hozzáfűzni, hogy Németh Antal képzett muzsikus volt (fiatal éveiben a karmesteri pálya felé kacsintgatott), ezért bizonyára a zeneművet rendezte meg, nem a librettót.
Katona drámájával kapcsolatos merész újításainak pedig sokáig nem akadt folytatója. 1945 után a magyar színház visszakényszerült az udvarias kegyeletből történelmi realizmusnak nevezett naturalista színházeszmény rég kitaposott útjára. Németh Antal merész és meghökkentő kubista-konstruktivista Bánk bánját évtizedekre törölték a színháztörténet lapjairól.
Géza Balogh: Antal Németh and Bánk Bán (The Viceroy)
Of the three classics of Hungarian dramatic literature, Antal Németh (1903–1968) staged Vörösmarty’s philosophical dramatic fairy tale, Csongor és Tünde (Csongor and Tünde) nine times and Madách’s mystery play, Az ember tragédiája (The Tragedy of Man) eight times. However, he put on stage József Katona’s tragedy, Bánk Bán (The Viceroy), to which he even devoted a monograph, on two occasions only: in Szeged in 1928/29, and at the Nemzeti Színház (National Theatre), during the first year of his directorship, in 1936. The author of the study discusses the probable reasons for it as well as Sándor Hevesi’s controversial concept and stagings of Bánk bán (Antal Németh’s extensive essay on the topic is to be found in this issue), and he praises Németh’s first production. Its setting, a novelty on contemporary Hungarian stage, is highlighted: the double-deck architectonic structure on the revolving stage keeps turning a different side to the viewers, but in a way that the spaces not playing at a given time also remain visible. Now and then events take place simultaneously at the lower and upper levels of the stage, which thus complement and explain each other. These solutions, as the essayist says, are a clear breach with historical realism and emphasize the timelessness and perpetuity of Katona’s tragedy. An attempt is made to reconstruct Antal Németh’s second staging of Bánk bán based on Aurél Kárpáti and Andor Pünkösti’s accounts: both sharply criticize the abstract, expressionist stage and abstract dramaturgy of the performance, while acting is unanimously applauded. In 1960, Antal Németh produced the opera version by Ferenc Erkel, but never more did he put Katona’s piece on stage. As the author of the study concludes, “After 1945, Hungarian theatre was forced back on the trampled path of a naturalist ideal called historical realism. Antal Németh’s daring and astonishing Cubist-constructivist Bánk bán was deleted from the pages of theatre history for decades.”
[1] In: Németh Antal: Új színházat! Múzsák, 1988. szerk.: Koltai Tamás. 443–444.
[2] A szegedi Városi Színházban 1929-ben, a budapesti Nemzeti Színházban háromszor (1937-ben, 1941-ben és 1942-ben), a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon 1938-ban, a berlini Schiller Theaterben és a Pécsi Nemzeti Színházban 1942-ben, a szófiai Nemzeti Színházban 1943-ban és a kaposvári Csiky Gergely Színházban 1956-ban. Ezen kívül 1941-ben készített egy rövidített változatot a Nemzeti Színház frankfurti vendégjátékára.
[3] A Budai Színkörben 1933-ban, a hamburgi Staatliches Schauspielhausban és a budapesti Nemzeti Színházban 1937-ben, 1941-ben, 1942-ben, a Nemzeti Kamaraszínházban 1939‑ben, a frankfurti Schauspielhausban 1940-ben és a berni Stadttheaterben 1943-ban.
[4] In: Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon. Budapest Székesfőváros kiadása, 1935, 5.
[5] A Bánk bán első előadása három évvel Katona halála után, 1833-ban, a Csongor és Tündéé 1879-ben, Az ember tragédiájáé 1883-ban volt.
[6] Udvarhelyi Miklós (1790–1864) a magyar színjátszás egyik úttörője. A debreceni kollégium diákjaként kórusban énekelt, majd színésznek állt. 1813-ban a második pesti magyar társaság tagja lett. 1824-ben a kolozsvári színházhoz szerződött, 1828-tól a kassai társulat tagja volt. 1835-től a budai színtársulatnál, 1837-től a Nemzeti Színháznál működött. Énekesként is sikereket aratott. A jutalomjátékán Mikhál bán szerepét játszotta. Bánk bán Bartha János (1799–1852) volt.
[7] Egressy Gábor (1808–1866) a Nemzeti Színház első együttesének kiemelkedő egyénisége. Petőfi és Arany barátja. 1848. március 15-én ő szavalta a Nemzeti dalt a Nemzeti Színház közönségének. A szabadságharc bukása után Törökországba menekült, távollétében kötél általi halálra ítélték. 1851-ben kegyelmet kapott, 1854-től újra fellépett a Nemzeti Színházban. Korának legműveltebb színésze volt, fordítóként és rendezőként is működött, több könyvet írt. 358 szerepet játszott, állítólag 2500 alkalommal lépett színpadra.
[8] Németh Antal, i. m. 5–7.
[9] I. m. 135.
[10] Adolf Sonnenthal (1834–1909) pesti születésű osztrák színész. A pesti Német Színházban lépett először színpadra, majd a bécsi Burgtheaterben statisztált. 1851-ben Temesvárra, Brassóba, majd Grazba szerződött. 1856-tól a Burgtheater ünnepelt színésze. A Bánk bánt a végnapjait élő Pesti Német Színházban játszotta, amelyet az ő kérésére tűztek műsorra. Ezzel akarta kifejezni a magyar színházi kultúra iránti nagyrabecsülését.
[11] Gustavo Salvini (1859–1930) híres olasz színész-dinasztia leszármazottja, a nagy Tommaso Salvini (1829–1915) fia. Többször vendégszerepelt hazánkban. Második alkalommal a Vígszínház színpadán bemutatta a Bánk bánt is, amelyet kifejezetten a budapesti vendégjáték kedvéért tanult be. A magyar sajtó lelkesen ünnepelte az eseményt.
[12] Max Reinhardt (1873–1943) magyar barátai rábeszélésére tűzte a Deutsches Theater műsorára Katona drámáját Vészi József (1858–1940) fordításában, amelyet először a budapesti vendégjátékán mutatott be 1911. április 30-án, szintén a Vígszínház színpadán. A berlini premierre május 24-én került sor. „A Bánk bán, ez a legnemzetibb magyar dráma bizony megbukott Berlinben” – olvasható Németh Antal monográfiájában. (I. m. 170.) A kudarc egyik okát a darab németellenességével próbálták magyarázni.
[13] Hevesi Sándor: Az új Bánk bán. Magyar Hírlap, 1924. június 5.
[14] Kárpáti Aurél (1884–1963) kritikus, színháztörténeti szakíró. Napilapokba, valamint a Pesti Naplóba és a Nyugatba írta elmélyült színibírálatait.
[15] io. (Kárpáti Aurél): Bánk bán margójára. Pesti Napló, 1924. június 11.
[16] Jánossy Gábor országgyűlési képviselő 1928. október 27-i interpellációjának szövegét lásd ugyanebben a lapszámban, Németh Antal tanulmányában – a szerk.
[17] Jaschik Álmos (1885–1950) grafikus, díszlet- és jelmeztervező. Magyarországon elsőként foglalkozott a színpadi díszlettervezés és makett-készítés oktatásával. Németh Antal munkatársa és barátja. 1935-től a Nemzeti Színház egyik meghatározó tervezőművésze.
[18] Benedek Kata (1903–1988) a Jaschik-iskola növendéke, majd Jaschik asszisztense. Németh Antal több szegedi és nemzeti színházi rendezéséhez készített díszlet- és jelmezterveket.
[19] Az előadás valamennyi díszlet-jelmezterve és makettje később a Nemzeti Színház házi múzeumába került.
[20] Bánk bán száz éve a színpadon. 203–204.
[21] I. m. 193.
[22] Táray Ferenc (1884–1961) színész, rendező. Győrben, Kolozsváron, a Magyar, a Renaissance és a Belvárosi Színházban játszott. 1929 és 1931 között a Szegedi Városi Színház, 1931-től a Nemzeti Színház tagja volt. A háború után egy ideig a Madách és a Művész Színház foglalkoztatta.
[23] Galamb Sándor dr. (1886–1972) tanár, dramaturg, rendező, színházigazgató, irodalomtörténész. Az Országos Színészegyesületi Iskola tanára, később igazgatója, a szegedi Tanárképző Főiskola vezetője, a Nemzeti Színház rendezője és dramaturgja.
[24] Galamb Sándor: Bánk bán a szegedi Városi Színházban. Szegedi Szemle, 1930. Idézi Németh Antal i. m. 205–208.
[25] Voinovich Géza (1877–1952) irodalomtörténész, drámaíró, színikritikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Kisfaludy Társaság elnöke. 1933 és 1935 között a Nemzeti Színház kormánybiztos-igazgatója.
[26] Galamb Sándor: A félreértett Gertrudis. Élet, 1934. június 10.
[27] Horváth Árpád (1899–1944) bölcsészeti tanulmányai után eleinte színikritikákat ír. Hevesi 1922-ben szerződteti a Nemzeti Színházhoz, amelynek előbb segédrendezője, rendezője, majd 1935-ig főrendezője. A Színiakadémia tanára. 1936-tól a debreceni színház igazgatója, 1940-től a Vígszínház rendezője. A II. világháború utáni színházi élet újjászervezésének előkészítője, a Nemzeti Színház igazgatói székének várományosa. 1944-ben az ellenállási mozgalomban való részvétele miatt a nyilasok Sopronkőhidára hurcolták és kivégezték.
[28] Kiss Ferenc (1892–1978) a II. világháború előtti és alatti korszak ünnepelt színésze, 1919-től 1944-ig a Nemzeti Színház tagja, 1944. október 15-től igazgatója. A magyar színészet kormánybiztosa, 1937 és 1944 között a Színművészeti Akadémia igazgatója. A hírhedt Színészkamara élén a színházi élet „zsidótlanításának” lebonyolítója. 1945‑ben a Népbíróság mint háborús bűnöst kilenc évi börtönbüntetésre ítélte. A pályára 1956-ban tér vissza, először Bánk szerepét játssza a győri Kisfaludy Színházban. Később nyugdíjba vonulásáig a Szegedi Nemzeti Színház tagja. Többször vendégszerepel Budapesten is. Az 1956 után forgatott filmjeiben markáns karakterfigurákat formált meg.
[29] Kürti József (1881–1939) a Thália Társaság, a Népszínház-Vígopera, majd a Magyar Színház, 1913-tól a Nemzeti, a Vígszínház és a Magyar Színház tagja. 1928-ban visszatér a Nemzeti Színházhoz, és itt játszik haláláig.
[30] Lehotay Árpád (1898–1953) gépészmérnök, Hevesi Sándor fedezte fel egy műkedvelő előadáson és 1926-ban a Nemzeti Színházhoz szerződtette. Sohasem tanulta a színészetet, viszont magas színvonalon tanította mind a Színészegyesületi Iskolában, mind a Színművészeti Főiskolán. 1943-tól a Vígszínház tagja, 1945 és 1947 között a szegedi színház igazgatója. 1947-től a Belvárosi, majd a Madách Színház művésze.
[31] Timár József (1902–1960) a legjelentősebb magyar színészek egyike. Ő is Hevesi felfedezettje, elsőéves akadémiai növendékként, 1925-ben szerződteti a Nemzeti Színházhoz, amelynek 1950-ig tagja. Ekkor egy kollégája feljelentése alapján politikai okokból eltiltják a pályáról, segédmunkás, vasesztergályos, földmérő. Másfél évi meghurcoltatás után visszatérhet a pályára, Miskolcon, majd az Ifjúsági Színházban játszhat. 1953-tól a Madách Színház tagja. 1959-ben halálos betegen visszakerül a Nemzeti Színházhoz, ahol Az ügynök halála Willy Lomanjével búcsúzik a pályától és az élettől.
[32] Ungvári László (1911–1982) 1933-ban fejezte be színiakadémiai tanulmányait, ezután a Nemzeti Színház szerződtette, amelynek haláláig tagja volt. Játékstílusát meghatározta, hogy korábban Millos Aurél (1906–1988) Magyar Balett Stúdiójának tagja volt.
[33] Somlay Artúr (1883–1951) több ízben volt a Nemzeti Színház tagja, de játszott a Thália Társaságnál, a Magyar Színházban, a Vígszínházban is. 1951-ben az utolsó szerepe Petúr bán volt. Önkezével vetett véget életének, mert nem tudta elviselni a „népi demokrácia” egyre fojtogatóbb politikai légkörét. Búcsúleveleit az ÁVH eltüntette, sohasem jutottak el a címzettekhez.
[34] Bartos Gyula (1872–1954) vidéki színészévek után 1907-ben lett a Nemzeti Színház tagja. 1941 és 1945 között a zsidótörvények miatt nem léphetett színpadra. 1945 után haláláig ismét a Nemzeti Színház művésze.
[35] Bánk bán száz éve… 213, 214, 216.
[36] A Bánk bán új rendezése. In: Bánk bán. Műsorfüzet. Bp, 1936. A Nemzeti Színház műsorkísérő füzetei, 14.
[37] Varga Mátyás (1910–2002) díszlettervező, festő, grafikus. Több vidéki és fővárosi színházban dolgozott, 1935 és 1941 között, majd 1955 és 1980 között a Nemzeti Színház tervezőművésze. 1987 óta Szegeden állandó kiállítása van az általa létrehozott Színháztörténeti Kiállítóházban. A Bánk bán plakátján és műsorfüzetében ez olvasható: „a díszleteket Varga Mátyás tervezte dr. Németh Antal rendezői elgondolása szerint.” A szokatlan megfogalmazáshoz a tervező ragaszkodott, mivel nem értett egyet a rendező elképzelésével.
[38] Szamosi József (1912–2010) író, költő. A Magyar Élet, a Március és a Turul kiadók munkatársa, a Nemzeti és a Magyar Színház lektora. 1945-től Dániában, Németországban, majd Angliában él. 1977-ig a Szabad Európa Rádió rendezője, majd külső munkatársa.
[39] Szamosi József: Bánk bán a színpadon. In: A százéves Nemzeti Színház, Budapest, 1938. 182.
(2017. november 14.)