Nézőpontok – Bánk bán
A Simándy József születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás a Bajor Gizi Színészmúzeumban nemrég elnyerte az Év kiállítása díjat. Háromszázezer magas cé – ez volt a tárlat címe, de a látogatók nem a húsz éve elhunyt tenorista hangterjedelme, talán még csak nem is élettörténetének megismeréséért jöttek oly sokan, hanem többnyire a legendás Bánk bánt, Erkel Ferenc operájának hősét keresték. Simándy tényleg gyönyörűen énekelte a Hazám, hazámot, jó színész, kedves, népszerű ember volt, nagyon is alkalmas arra, hogy azonosuljon Bánkkal: „Soha nem szerep volt, hanem az én ügyem” – nyilatkozta – és valóban: ’56-ban nem ment el, pedig megtehette volna, és hangjának nemes pátoszával elhitette az egész országgal, hogy ő, Bánk, a jó és igaz Magyarország képviselője, akinek véres tette és családjának végzete, ez az igazi magyar sorstragédia a létező szocializmus szürkeségében is képes megjeleníteni az ősi magyar virtust, a nemes erényt. Így élt a köztudatban a főhős – és persze a darab.
A 21. század gyermeke bajban van: mit kezdjen az ősi erénnyel? Van-e annak modern változata? Létezik-e olyan mai viselkedésforma, ami a Bánk bán karaktereivel párhuzamba állítható? A pátosszal mindenesetre nehéz manapság boldogulni, Vidnyánszky Attila színházi Bánkja nem is kísérletezik ezzel. Olyannyira nem, hogy az előadásban idézett operarészletek közül a – nyilván szándékosan Simándy előadásában – felcsendülő Hazám, hazámot a címszereplő félbeszakítja, mondván: „Na, ezt ne!!!!” Ne is emlegessünk hát hazát, szeplőtlen becsületet, a nép szent javát!
Vidnyánszky Attila aktuális Bánk bánja már az Erkel Színházban is a fényes tenor helyett a komorabb bariton hangfekvésben szól, a Nemzeti előadása pedig teljes egészében alászáll a cikornyás épület plüss hangulatából a rideg alagsorba. A stúdiószínházi környezetben, az alternatív szcénát megidéző hatásokkal világossá teszi: nincs pátosz, nincs ideál.
Mint ahogy igazi feloldozás sincs se az operai, se a drámai változatban. A két lesújtott, hitvesét vesztett férfi furcsa sorsközössége kettejük ellentétét oldja, de a körülmények hatalmát ezzel megtörni aligha lehet. A körülményekről pedig Vidnyánszky Attila igencsak elkeserítő képet fest. A gaz merániak és a tehetetlen magyarok világának színpadi bemutatása nem fukarkodik a gegekkel, melyekről olykor nehéz eldönteni, hogy voltaképp erősítik, vagy gyengítik a nagyon is világos koncepciót. A néhai osztrák slágergyáros, Falco Rock me Amadeus című dalának felidézése kevésbé alkalmas az „idegenszívűség” illusztrálására, mint mondjuk a magyar zendülők nemzeti rappet követelő szavalókórusa, ami igencsak találó ábrázolása a valós nemzeti érdekérvényesítésben nem, de a nemzeti retorika erőltetésében annál erősebb csoportosulásoknak. A Járom az utam macskaköves úton refrénje: „mert én itt születtem, ez a hazám” a közhelyes hazaszeretet netovábbja, miközben elhangzik még számos olyan vendégszöveg is a darabban, amelyek a szereplők álláspontját mutatják. Így amikor Gertrudis a herderi jóslatot idézve a magyarság elfogyását vizionálja, már-már azt gondolhatnánk, hogy a nyugati arrogancia meráni kiadása a tudományos indokokat sem nélkülözi.
S bár a színpadi zűrzavar, az utalások, idézetek, poénok kavalkádja olykor zavarba ejtő, mindez azonban nem teszi kétségessé, hogy Vidnyánszky szomorú diagnózisa szerint korunk hőse Biberach, a lézengő ritter. Hisz míg Petúr legendás, fatalista végkicsengésű bordalát Erkel Ferenc operájából maga Gertrúd énekli a zúgolódó magyarok fejére, s a buborékként eloszló világban így teszi nevetségessé őket, a cselszövő ritter kimondja minden korok szerencselovagjainak örök igazságát: „Ott van a haza, hol a haszon.” Nemhogy kimondja, de el is énekli, majd ez „örök igazság” egész kis kórusművé bővül a Hazám, hazám, te mindenem dallamára: „ott a haza, hol a haszon”. Így válik Bánk-Simándy ikonikus áriája a szabad világban a gátlástalan szerencselovagok himnuszává. „Igazságot az árván maradt királyfiak nevében” – szól a követelés a zárójelenetben, s míg „a teremtésben egyedül vesztes” Bánk iránt részvétet érzünk, a lézengő ritterek világában könnyen árván maradt királyfinak érezhetjük magunkat.
a szerző a Petőfi Irodalmi Múzeum
főigazgatója
Sámáni erők tombolnak ebben a rendezésben. A darabot egy tizennyolc éves német fiú társaságában néztem meg, aki egy szót sem tud magyarul. Bámuló hamburgi keresztfiamat totálisan magával sodorta, vizuálisan az utolsó percig fogva tartotta a darab, elemien hatott rá a sokféle zene a raptől Erkelig. Izgalmas és mellbevágó volt számára a durva szexuális hatalom-mutatás, a durvaság általában is. A meztelen izmok a fekete ruhák alatt, a csábító nők. A tarkaság, a hangosság, a beszélő testek, a káosz, a meglepetés, az idő kavargása, az érthetetlenség, a titokzatos lendület. Ezt az egészet nem igazán érteni kellett – talán nem is lehet –, de élvezhető volt enélkül is. Elvitt, elrepített valami ismeretlen szférába. Őt nagyon és teljesen, engem is eléggé. Jó közös esténk volt.
Már a helyszín miatt is. Idegen fog maradni nekem az épület, a Nemzeti Színház maga, a pinceszínpadot (Gobbi Hilda Színpad) viszont nagyon szeretem. Itt láttam évekkel ezelőtt egy gyöngyőrű Pentheszileiát, Kleistet a legtisztább formában. Milyen bátor és jó rendezői döntés volt (Zsótér Sándor) a pihekönnyű Tóth Orsit a legvadabb szerepbe beemelni! Csendesen tündökölt Pentheszileia, a szeretni való gyilkosnő ezen az estén. Azóta szent nekem ez a hely.
Most is bátor döntés született: a nagy magyar darabot a pincébe vinni, és nem a nagy nemzeti színpadra. Vidnyánszky Attila jól döntött, a kamaraszínház sokkal jobb közeg ahhoz, hogy megmutassuk, ahogy valaki a lehetséges emberi tartást keresi a nagy társadalmi káoszban. Ez a darab a keresésről szól, és ezt a tartást keresni kell, újra és újra, nem pedig felmutatni veretes pompában, mintha Katona szövegében kézikönyv-szerűen benne lenne a követendő igazság. Szerintem nincsen benne. Csupa feladat az egész. Éppen ebben van az ereje.
Az az igazság, hogy rengeteg dolgot én se értettem, pedig úgy véltem, elég jól ismerem a történetet. Élveztem viszont ezt a nem-értést, mert figyelmesebben, éberebben, kíváncsibban követtem a színjátszást. Játékba kerültem. Játszani jó. Nem voltam egyedül a nehézségeimmel. A szünetben figyeltem a beszélgetésekre. Egy kellemesen irritált közönség keresett segítséget és felvilágosítást saját magától, pezsgő mellett. Izgalmas beszélgetések foszlányai. Szép látvány. Színházban él a magyar nemzet. Itt szabadabb a szív, a fül, a szem. Milyen szép és felszabadító lenne, ha ez a friss és közös szellem uralkodna az egész országban, a humor, a figyelem, a komolyság: lakógyűlésen, parlamentben, villamoson, közértben, egyetemen, óvodában. Itt, a színházban igazán működik a kommunikáció, ami máshol nagyon akadozik, és sokszor alig több, mint karikatúra és képtelenség. „Theater als moralische Anstalt”, „Színház mint morális intézmény”, erről álmodott Friedrich Schiller 1784-ben, Németországban. Kevés dolog működik igazán Magyarországon, ez viszont, úgy tűnik, igen.
A szünet után az volt az érzésem, mintha a rendező radikálisan koncepciót váltott volna. Az első felvonásban a brechti szándék uralkodott, a folyamatos inger és irritáció mint gondolkodást serkentő élvezet, a második felvonásban viszont gyanús lendülettel és tempóval helyükre kerültek a dolgok. Mintha a vége felé mégis egyértelmű üzenetet keresett volna a rendező. Nekem inkább az maradt meg erős színházi élményként, hogy semmi nem egyértelmű, csak a majdnem lehetetlen feladat: valami tiszta emberséget keresni az embertelenségben.
Franz Grillparzer (Katona József kortársa), ez a nagy és sötét osztrák író is írt Bánk bánról egy drámát, Urának hű szolgája címmel. Ennek eredetileg Gertrudis lett volna a főhőse, és akkor szólhatott volna arról, hogyan lehet hűségesnek és hitelesnek maradni idegenként az idegenben. Ugyanis erről szól a jelen, és még inkább a jövő. Imádom Udvaros Dorottyát, aki most a meráni gonosznak lett egyik arca. Már csak miatta is kellene végre készülnie egy jó Gertrudis-darabnak, amelyben ő lehetne az igazi hősnő.
Az este legfontosabb eredménye: Hamburgban jár-kel most egy fiatalember valami bánkbános lendülettel, és ezt a lendületet viszi magával a messzi jövőbe mint személyes titkot, mert ezt az estét ő biztosan soha nem felejti el. Mint német a furcsa magyarok között átélt valamit, amit azelőtt még soha, és szívesen és hálásan viszi magával ezt a hatást. Eddig csak egy-egy izgalmas focimeccs tudott rá ennyire hatni. És tessék: A színház is tud valamit!
a szerző irodalomtörténész, író, műfordító,
az ELTE oktatója
(2017. október 31.)