Trianon és a színház • 1

Az utolsó háborús esztendő őszén harminchét társulat kezdte meg az évadot, s 1918. november 1-jén azt is közölte a Színészek Lapja, hogy Szegedtől Aradig hol állomásoznak az igazgatók. Ekkor még senki nem gondolta, hogy néhány hónap múlva az 1913-as színházi almanachban számba vett 70 teátrum közül 44 a határokon túlra kerül.​

Az első világháború előestéjén, 1913-ban A magyar színházművészeti almanachban megjelent a magyarországi színházak listája. Az összeállítás a neves statisztikus, Thirring Gusztáv nevéhez fűződött, s voltak ugyan hiányosságai, de először adott összefoglaló képet arról, melyik városban áll önálló – téli és/vagy nyári – színházépület. Kiderül, mennyibe került az építkezés, hány ember foglalhat helyet a nézőtéren, az év melyik hónapjában játszik itt a társulat; sőt még az is szerepel, hogy a város vezetése mivel támogatta – legtöbbször a fűtéssel és világítással – az évadot.

Színházi statisztika

Ez a statisztika – Budapesten kívül – hetven olyan várost sorolt fel, ahol téli vagy nyári játszóhelyen rendszeresen rendeztek színházi bemutatókat. Brassó is szerepel a táblázatban, azzal a lábjegyzettel, hogy a takarékpénztár tulajdonát „képező vigadóépületben tartanak előadásokat”, a vajdasági Fehértemplom esetében pedig azt jegyezték meg, hogy a „színielőadások a szállodában tartatnak”. A kép teljességéért: 1913-ban Budapesten kilenc kőszínházban és két nyári színkörben tartottak színházi előadásokat.

A száraz statisztikai adatok sajnos arra nem adnak választ, honnét indult a magyar színjátszás, amíg a 20. század elején idáig eljutott.

A kiegyezés előtti időkben a társulatok ott játszottak, ahol tudtak. Fogadókban, szállodákban, báltermekben. Néhány város kőszínháza ugyan már az 1850–1875 közötti időben megépült – Szabadka (1854), Miskolc (1857), Debrecen (1865), Arad (1874), Székesfehérvár (1874) –, de az igazán látványos építkezések csak 1870 után kezdődtek meg. Az Osztrák–Magyar Monarchia magyar ajkú területein – Budapesten kívül – mintegy negyvenöt új színházat emeltek. A város tulajdonában lévő épületben azonban csak úgy lehetett virágzó színházi életet teremteni, ha a játszóhelyet tőkeerős vállalkozó igazgatónak adták bérbe. Természetesen nem ment minden egyszerűen, mert a színidirektorok jóval többet költöttek, mint amennyit az előadásokkal kerestek; s így csak nagy nehézségekkel tudták finanszírozni a színházi évadot. Néhány nagyváros kivételével a közönség nem volt képes eltartani a társulatot. A tőkeerősebb, kiváló művészi erőkből álló együttes állandó színházépülettel bíró településre kerülhetett, míg a legkisebb truppoknak meg kellett elégedni a mezővárosokkal, falvakkal. A társulat általában a fő állomáshelyén töltötte az évad legnagyobb részét, ősszel és tavasszal azonban körülbelül egy hónapra felkereste a testvérvárost. Ezt az elosztási struktúrát színikerületi rendszernek nevezték, és 1879. október 1-jén lépett életbe.

A már említett, 1913-ban kiadott színházi évkönyvben azt is megtaláljuk, hogy harmincnyolc vidéki együttes létezett ekkor Magyarországon. Az állandó színházakban működő direktorok mellett szép számmal akadtak olyanok, akik azokat a településeket keresték fel, melyek „kerületbe sorozva nincsenek, s területi igazgatók rendszeresen nem látogatnak”.

Az állam a 19. század végétől kezdve szerény, majd egyre jelentősebb szubvenciót igyekezett a társulatoknak juttatni, ezzel bizonyítva, hogy a színház fontos szerepet játszik a vidék kulturális életében. Az állam anyagi támogatása azonban még így is inkább jelképes volt, hiszen eltörpült a tetemes kiadások mellett. Gyakran nem is közvetlenül a színtársulat kapta, hanem a színházat fenntartó önkormányzatnak utalták ki. A vidéki színészek – saját fontosságukat kissé túlértékelve – még akkor is szívesen tetszelegtek a nemzeti kultúra terjesztőinek szerepében, amikor műsorukat már csaknem kizárólag üzleti szempontok alakították.

Túlságosan egyoldalú képet festenénk a huszadik század elejének vidéki színi életéről, ha nem említenénk meg, hogy néhány kiváló igazgató tevékenysége nyomán Budapesten kívül is születtek emlékezetes előadások.

Vidéki színvonal

A gazdag színjátszó hagyományokkal rendelkező Kolozsváron 1906. szeptember 8-án nyílt meg a Hunyadi téren a Nemzeti Színház új épülete. A fényes külsőségek között lezajlott avatóünnepély központi gondolata a folytonosság volt: az első kolozsvári előadástól (1792) Kótsi Patkó János működésén át a Farkas utcai színház emelésén (1821) és dicsőséges évtizedein keresztül az új színház felépítéséig és megnyitásáig.

Janovics Jenő méltó volt a neves elődökhöz, Erdély fővárosában kiváló színházat teremtett, méltán vívta ki a közönség és a kritikusok elismerését. Sőt, 1912-ben Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszter is megbecsüléssel szólt a kolozsvári direktor tevékenységéről: „A Kolozsvári Országos Nemzeti Színház, melyet az állam tekintélyes támogatásban részesít, akkor tölti be jól hivatását, ha a közönség nevelésében hasznos munkásságot fejt ki, és a színháznak az irodalommal való szoros kapcsolatát szem elől nem téveszti.”

A kultuszminiszter gondolatai jól jellemzik, hogy az állami művelődéspolitika milyen színházat tekintett ideálisnak. Fodor Oszkár színész, színigazgató A vidéki színészet az állam szolgálatában című, 1913-ban megjelent írásában nyíltan kimondta, hogy a vidéki színészet valódi és fő hivatása „nem lehet más, mint szolgálni az idegen érzésű és nyelvű »nemzetiségektől« szaturált [telített] magyar állam magyarosító törekvéseit”.

Janovics Jenő azonban nem tudta maradéktalanul megvalósítani művészi terveit. Nagyszabású színházvezetői elképzeléseinek véget vetett az 1918-as román megszállás.

Nemzeti(ségi) kérdés

A 20. század elejére a nemzetiségi kérdés szinte megoldhatatlanná vált: a 20 millió lakos fele nem beszélt magyarul, ezért a színházat az iskola és a sajtó mellé állították ebben a küzdelemben. Nem véletlen, hogy a nemzetiségi területeken működő igazgatók tartották fenn a legjelentősebb társulatokat. Például Krecsányi Ignác Temesvárott és Pozsonyban. Krecsányi – bizonyára, hogy pótolhassa a téli évad veszteségeit – nyaranta Budán, az Alagút mellett, a Horváth-kertben álló színkörben rendezett előadásokat. A legendás igazgató műsora – éppen a fővárosi hónapok miatt – messze kiemelkedett a kor átlagából. Klasszikusokat: Shakespeare-t, Molière-t, Calderónt játszott, s elsők között vitte színre vidéken Ibsent és Hauptmannt. Kiemelkedő érdeme volt Pozsony és Temesvár magyar nyelvű színházi évadának megteremtése. Bár rendezéseit igényesség és hozzáértés jellemezte, a bemutatók zöme mégsem emelkedett ki a korszak átlagos vidéki előadásai közül. Krecsányi Régi dolgok – régi színészetről című, 1914-ben kiadott emlékiratában egyik legnagyobb vállalkozásáról, Madách Imre Az ember tragédiája című művének temesvári premierjéről így számolt be: „Madách remekét, mely itt még nem adatott, fényesen állítottam ki, s 1889. január 9-én adtam először. A darab egymás után hatszor került színre. Még az ötödik előadásnál is annyian tódultak a karzatra, hogy rendőrök voltak kénytelenek a tömeget visszaszorítani. Gyönyörűség volt nézni, hogy a német ajkúak milyen kapkodva vették a pénztárnál és a jegyszedőktől Az ember tragédiájának németre fordított magyarázó szövegét […]. Ebből röviden megtudhatták, mi fog következni. Öröm volt hallani, mily mohó kíváncsisággal kérdezte magyarul tudó szomszédjától: »Was sagt er?« »Was geschieht jetzt?« […] Hiába! Az arany, arany marad mindenkor. A viszonyok ma már megváltoztak. Nem felezünk többé senkivel. Magyar szó, magyar dal hangzik Thalia templomában. Nem kérdezi már a karzaton szomszéd a szomszédjától, mit beszélnek, mit csinálnak a színpadon, mert ha idegen ajkú is, magyar szív dobog keblében, s érti, érzi és szereti a mi édes honi nyelvünket. S ez így van jól. Ez a dolog rendje. Ennek így kellett történnie.”

Krecsányi Ignácot 1914-ben Komjáthy János volt kassai igazgató váltotta fel – ahogyan akkoriban mondták – a „buda–temesvári” társulat élén; majd 1915 szeptemberében Sebestyén Géza, a Magyar Színház drámai színésze lett a társulat direktora. Sebestyén egy csapásra meghódította Temesvár közönségét. Amikor a társulat 1916 májusában Budapesten vendégszerepelt, a Színházi Élet című hetilapban lelkes hangú méltatás jelent meg: „Az új vidéki színigazgató impozáns típusát most mutatta meg nekünk Sebestyén Géza […]. A modern magyar színigazgató fölényes műveltségű ember, nagy láthatárra néző egyéniség, s a maga városának értékes és becses kulturális tényezője. Kultúra – ez az első szó, amely a temesváriak láttán az emberek eszébe jut. Kultúra ragyog a rendezések színvonalában, az egységes játékstílus kitűnő megteremtésében, az operettszínpad és operett-zenekar pompás korrespondeálásában [összetartásában], a darabok megválasztásában és általában mindenben, amit ennek a kitűnő gárdának kedves és tehetséges tagjai csinálnak.” De nemcsak az operettek bemutatásában jeleskedett Sebestyén Temesváron – színészi tehetségét is kamatoztatta. A Színházi Élet 1917-ben megírta, hogy több klasszikus szerepben lépett színpadra: eljátszotta például III. Richárdot, Jágót és Harpagont.

Újjáépítésről a végórában

Amikor a már említett Komjáthy János 1914-ben megvált a kassai társulattól, együttesének egykori színésze, a kolozsvári Nemzeti Színház főrendezője, Faragó Ödön nyerte el a direktori széket. Faragó Ödön nemcsak kiváló igazgató és jeles színművész volt, életének alig van olyan epizódja, melyről nem emlékezett volna meg könyveiben, feljegyzéseiben. A regionális színjátszás helyzetéről A vidéki színészet újjáépítése címmel, 1918-ban kiadott művében értekezett. Vannak ugyan fenntartással olvasható megállapításai, mint például az a kijelentése, mely szerint „a vidéki színészet az elmúlt 20–25 esztendőben olyan hatalmas lépésekkel sietett a nyugati kultúra színvonalára, hogy a színész büszke örömmel nézhetett szét az országban, mert minden nagyobb vidéki színház versenyképes volt akármilyen hasonló városú külföldi színházzal szemben”. Talán abban több az igazság, amikor jóval mértéktartóbban szól az eredményekről: „Elértük 20–25 év alatt a rendszeres munkabeosztást, a nívós műsort, a magyar írók lendületes fejlődését, az éves fizetéseket, a rendes kultúrélethez szükséges feltételeket.”

Való igaz: a század első évtizedére a vidék nagyvárosaiban az állandó és az alkalmi színházépületek megteremtésével, a színikerületi rendszer megerősítésével, a városi és az állami szubvencióval, a hatékony színpadi ügynökségek tevékenységével, az országos és a helyi színházi lapok kiadásával, az országos repertoár megteremtésével a színjátszás megfelelő keretek közé került. Ezzel párhuzamosan a kisebb társulatok leszakadása még szembetűnőbbé vált. A konszolidációra azonban nem kerülhetett sor.

Az első világháború kitörése alaposan felforgatott mindent.

Az 1914/15-ös évadot nem lehetett elkezdeni, mert mozgósították a hadköteles férfiakat. S azonnal felmerült a kérdés: erkölcsös-e szórakozni, amikor a katonák a harctéren küzdenek, és vérüket áldozzák a hazáért? A színházigazgatók attól tartottak, hogy nem lesz közönség, mert a napi szükségletek kielégítése felemészti az emberek jövedelmét. A hadüzenet után a magánszínházak vezetőinek többsége a háborúra hivatkozva felbontotta a tagokkal kötött szerződést, így ezek a társulatok az első háborús évadot a tagok alkotta konzorciummá alakulva vészelték át. Faragó Ödön éppen 1914 őszén kezdte igazgatói karrierjét Kassán. Indulását 1970-ben így mutatta be a pozsonyi Irodalmi Szemlében Kováts Miklós: „Faragó nagy tervekkel, szinte határtalan ambícióval telve kezdte meg színigazgatói tevékenységét, de közbeszólt a világháború, és az új igazgató lehetőségei a háborús viszonyok és események következtében nagymértékben leszűkültek. Már első társulatát is csak rendkívüli nehézségek után sikerült megszerveznie. A megnyitó előadásra csak [1914.] október 31-én kerülhetett sor, és december 2-án már menekülnie kellett a társulatnak Kassáról a közeli háborús események miatt (az előadások csak december 19-én folytatódhattak).”

A változó hadi helyzet később is meghatározta Faragó sorsát: 1916-ban nyári állomáshelyét, Brassót is hirtelenjében kellett elhagynia. A Színházi Életben egy év múlva, amikor a város felszabadult, így emlékeztek erre az incidensre: „Augusztus 28-án este még a zsúfolt színház közönsége tapsolt a kassai színészeknek, éjjel már az egész város tele volt lázas sietéssel, hogy biztosságba helyezze mindenki magát és vagyonát. Előadás után Faragó igazgatónak éppen csak annyi ideje maradt, hogy a saját és társulata tagjainak poggyászát a színház helyiségében biztonságba helyezze, azután a pánikszerű tolongás közepette nagy izgalmak árán kisietett a pályaudvarra, ahol gárdájával nagy nehezen helyet tudott szorítani a magyar színészetnek egy már eléggé telt marhaszállító kocsiban.” Faragó a magyar állam és Kassa városa segítségével pótolhatta ugyan a felszerelést, de színészei gázsiját magának kellett előteremtenie.

70 mínusz 44

 A nehézségek ellenére az első világháború éveit soha nem látott színházi konjunktúra jellemezte – a hátországban élő emberek egy idő után minden nehézség ellenére szórakozni akartak. Zsúfolt házak előtt kerültek színre nevezetes operettek: 1916-ban Szirmai Albert Mágnás Miskája és Kálmán Imre A csárdáskirályné című műve. Hosszú sikerszériákban játszották a kortárs magyar írók műveit. Jellemző, hogy 1917-ben mutatták be Hevesi Sándor A hadifogoly, Bródy Sándor A szerető, Molnár Ferenc Úri divat, Gábor Andor A dollárpapa, Pásztor Árpád–Góth Sándor Vengerkák és Herczeg Ferenc Kék róka című darabját. A budapesti sikerekkel természetesen a vidéki közönség is csakhamar megismerkedhetett.

Úgy vélnénk, hogy ezek az újdonságok legalább néhány órára feledtették a világégés okozta fájdalmat. A Pécsi Napló kritikája azonban, mely A csárdáskirályné első helybeli előadásáról 1917. február 20-án született, azt bizonyítja, hogy a háború évtizedes szokásokat változtatott meg. A szereplőket a fűtési és világítási korlátozás akadályozta abban, hogy a „tapsviharra” reagálva újrázzák az operett sikeres slágereit, s az előadás játékideje jóval hosszabb legyen.

Az utolsó háborús esztendő őszén harminchét társulat kezdte meg az évadot, s 1918. november 1-jén azt is közölte a Színészek Lapja, hogy Szegedtől Aradig hol állomásoznak az igazgatók. Ekkor még senki nem gondolta, hogy néhány hónap múlva az 1913-as színházi almanachban számba vett 70 teátrum közül 44 a határokon túlra kerül. De ez már a következő történet…

Gajdó Tamás

***

A hadüzenet után az állami színházak felfüggesztették működésüket, s bár a bécsi udvari színházak 1914 októberében újra játszani kezdtek, Budapesten a Nemzetiben és az Operaházban a megélénkülő sajtótámadások ellenére sem indult meg az évad. A Nemzeti 1915. január 28-án aztán megkezdte csonka évadját. Ferenc József 1916. november 21-i halálával lezárult egy korszak – hamarosan szétesett a Monarchia és a régi Magyarország is…

A hátország szórakozik. A Király Színházban a Mágnás Miska (1916. február 12.) után A csárdáskirálynő (1916. november 3.) következett: Kálmán Imre operettjét kétszázszor adták megszakítás nélkül. A darab mindenhol siker volt – a képen az 1917-es kolozsvári előadás jelenete látható.

„Amíg ez a megpróbáltatás tart, lehet-e hozzá tollal érni?

Viszont amíg tart, lehet-e egyébről írni?” – Ignotus, a Nyugat kritikusa tette fel ezt a kérdést Molnár Ferenc háborús darabja, a Nemzetiben bemutatott A fehér felhő kapcsán 1916-ban.

Háborús kassasiker. Varsányi Irén és Csortos Gyula Herczeg Ferenc Kék róka című darabjában a Vígszínház 1917-es bemutatóján. A siker hatalmas – Faludi Gábort, a Vígszínház direktorát hadimilliomosként emlegették.

Kiábrándulás színpadon. Bíró Lajos Hotel Imperial című művét a Magyar Színház mutatta be 1918 januárjában. „A darab patetikus tiráda a háború intézménye ellen (…) egész szelleme, gondolati éle is ellene mond a törvényesített, sőt hivatalosan dicsőített gyilkolásnak” – írta a Nyugat.

Kolozsvár – virágzó színházi város. Az 1906-ban megnyitott magyar Nemzeti Színház igazgatója a román megszálláskori eltávolításáig, 1919-ig Janovics Jenő volt. Az épület 1940-ig, illetve 1945 óta a Román Nemzeti Színház otthona.

(2019. november 26.)