„Ha felépül végül a házunk”

Keresve sem találhatnék a világirodalomban még egy olyan szerzőt és darabot, amely most jobban illene hozzánk, az újrainduló Nemzetihez, mint Tamási Áron és a Vitéz lélek. Leginkább a derű miatt, ahogyan ez a történet megszólal. Kicsit bosszús is vagyok, amikor Tamásit épp ettől a legjellegzetesebb tulajdonságától fosztják meg az újabb rendezések. Lehet, hogy az ő drámai életművében vannak a Vitéz léleknél erőteljesebb, a színpadi karakterformálás szempontjából érettebb, ha tetszik, drámaibb alkotások, de bizakodóbb aligha.

Eperjes Károly hívta fel a figyelmemet a Vitéz lélekre, aminek a főszerepére úgy hét-nyolc évvel ezelőtt, amikor Gyulán rendezte a darabot, ő éppen Trill Zsoltot akarta felkérni. Zsolt akkori elfoglaltságai miatt nem tudta vállalni ezt a feladatot. Szerep és színész most egymásra találnak.

Más kérdés, hogy milyen eszközökkel, milyen formában mesélünk.  A Vitéz lélek életigenlő módon akar tudósítani arról, hogy egy talpra állási folyamatban vagyunk, s hogy van tartalma és pátosza az önmagunkba vetett hitnek, hiszen ha belegondolunk, minden lepusztultságunkkal, a gátló tényezőkkel együtt mi, magyarok hihetetlenül életerős, talpra állni képes nemzet vagyunk. Nem szeretek az előadásaimról a premier előtt beszélni, de most mégis elmondom: ennek a talpra állásnak a színpadi megjelenítésében meghatározó szereplők lesznek a zene és a gyerekek. A csörömpölésektől, a egyszerű gyerekrigmusoktól, a fésűmuzsika hangjaitól eljutunk a tiszta dallam megszólalásáig: elképzelésem szerint az előadás végén az erdő mint egy hatalmas orgona szólal majd meg. Szeretném ezzel azt a hitemet tolmácsolni, hogy a gyerekek lelkében még minden ott van, ami az emberi élet végső értelmét adja.

Tamásival kapcsolatban megkerülhetetlen a székelység, a székely „nyelv” kérdése. Mi nem fogunk „székelykedni”. De Tamási nyelvezetét nem akarom elrontani, megváltoztatni. A színészek körében mára általános vélemény, s magam is úgy ítélem meg, hogy nagyon nehezen tanulható a darab szövege. Hihetetlen kettősség, hogy olvasva úgy folyik a szó, mint a patak, mintha nem is próza lenne, kimondva ugyanez a természetesség viszont nem állítható elő olyan könnyen. Talán azért van ez, mert Tamási nyelvének logikája inkább a költői gondolkodás felé húz.

Ritmusát, dinamikáját tekintve a Vitéz lélek legbensőbb mozgatórugója, hogy a főhősnek, Balla Péternek, ha több nekirugaszkodással is, de mégis meg kell próbálnia a szamárhoz kötődő rögeszméjén túlemelkedni, s a szerelem révén az emberi világba visszatérni. A zenében is ezt kértem megfogalmazni Könczei Árpádtól, aki erre a költői dramaturgiára ösztönből azonnal ráérzett. Az erdélyi táncház-mozgalom egyik atyamestere ő, ezért a népi hangzás adja az alapot, de meghatározó hangzás az orgonáé. Finom, tiszta, áttetsző, tüllszerű előadást szeretnék csinálni.

Összehasonlítva a Vitéz lelket követő rendezésemmel, a Szent Johannával – melynek előkészületei már úgyszintén folynak –, azt mondhatom, hogy ami ott súlyos, vaskos és erőteljes keretként adódik, az itt a lélek finom rezdüléseiből építkező folyamat. Tamási darabjának lelkiségét szeretném érzékeltetni még akkor is, ha ez ma már talán távolinak tűnik, mert úgy gondolom, hogy a lelkiség szférája hiányként, vágyott módon nagyon is jelen van az életünkben.

Lejegyezte: Szász Zsolt

(2013. szeptember 24.)