Vitéz lélek
– Ahogy Shakespeare-nél a király mellett ott a bolond – aki, mint tudjuk, nem bolond, sőt –, úgy vagyok én a Vitéz lélek főhőse mellett a labdákat lecsapó, mindig közbeszóló figura, Nikita. Tamási Áron műve gyönyörű, tiszta költészet, de hogy ne váljon túlságosan töménnyé, amitől az ember megcsömörlik, nekem kell oldanom a helyzetek komolyságán.
Remek arányérzékkel írt Tamási, és amikor érezte, hogy kezd már sok lenni a magasztos gondolatokból, bedobja Nikitát. Mert ez az öreg ugyanúgy gondolkozik ám, mint a főhős, Balla Péter. Elfogadja ő is, hogy ha az ember valamiben nagyon hisz, az valósággá válik – de Nikita az, aki inkább a valóság oldalán áll. Szeretnivaló figura, és hálás szerep.
Egy szó, mint száz, arról van szó szerintem – és nem biztos, hogy igazam van –, hogy egy férfinak, Balla Péternek egy szellemi lényt kellene szeretnie, és ez a lény – egy lány – a hit erejével valósággá válik. Ez a darabban egyfelől a krimi, másfelől így válik „földközelivé” valami nagyon fontos: az igazi szerelem.
Ha tiszta és logikus a szerep, nagyon könnyen megtanulom, és ha még dialógust is jól ír a szerző – és Tamási Áron ezt tudta –, akkor ez is csak könnyíti a színész dolgát. Egyébként nem nekem van nehéz dolgom, hanem Trill Zsoltnak, aki Balla Pétert alakítja. Ahogy mondani szoktuk: övé a vivős szerep. Neki kell tudnia mindent, ő diktálja az előadás ritmusát, amibe a többiek, így Nikita is, a feladott végszóra belépünk. Zsoltot figyelem, és akkor mindig tudom, na itt jövök én!
(2013. szeptember 15.)
