Meggyeskert

Csehov utolsó darabja, látomásos végrendelete a Meggyeskert. A 20. század hajnalán, 1903-ban írta meg a „válság paraboláját” arról, ahogy egy új világ felváltja a régit, a régi értékek és az emberek „haszontalanokká” válnak.

A Meggyeskert „nemcsak egyik világból a másikba történő elkerülhetetlen átkelésről szól, hanem a passzív ellenállásként jelentkező alkalmazkodásra való képtelenségről, szinte hallgatólagos, visszafojthatatlan elutasításáról annak, hogy gúny tárgyává tegye az értékeket, amelyekre a vesztesek az öntudatukat alapozzák...” – fogalmaz a műről a jelenünkre is érvényesen Georges Banu kritikus, a előadást rendező Silviu Purcărete egyik legjobb ismerője.

A súlyosan beteg író a darabjait sikerre vivő Sztanyiszlavszkij által alapított és vezetett Művész Színház számára valami mulatságosat, komédiát, „sőt bohózatot” kívánt írni. „Egy vidám darabot szeretnék írni, amelyben maga az ördög is bukfencet hány”– írja színésznő feleségének, Olga Knyippernek. És valóban, Csehov utolsó művében a tökéletes „lírai komédiát” alkotta meg. „Nagyon vigyázz!  Egyetlen felvonásban se vágj szomorú képet!  Mérges lehetsz, de szomorú nem! Azok az emberek, akikben már régóta fészkel a bánat és hozzászoktak, csak fütyörésznek, és gyakran elméláznak” – írta Csehov a meggyes kert tulajdonosának, Ranyevszkajának a szerepét próbáló feleségének, Olgának.

A hajdan híres gyümölcsöskert már nem tartható fenn, a meggylekvár receptje is elveszett, tulajdonosai csődbe mentek. A kertet el kell adni. A jövő embere kivágatja a fákat, és felparcellázva értékesíti a birtokot. A történelem kereke fordul, és mindenkinek az új rendben kell megtalálnia a helyét. Csehov tragédiára képtelen szereplői „szétszóródnak egy széthulló világban”. Csak egyedül Firsz, a régi világhoz hű öreg szolga marad a helyén, válik eggyé a halálra ítélt gyümölcsöskerttel. „Egyszer minden véget ér ezen a világon” – mondja a darab egyik szereplője, Szimeonov-Piscsik, de talán nem nyomtalanul, talán nem hatástalanul élik le egymás után a generációk küzdelmes életüket. „Ezen a világon minden jelentéktelen és érdektelen, kivéve az emberi szellem legmagasabbrendű megnyilvánulásait. A szellem, az értelem éles határt von állat és ember között, utal az utóbbi isteni eredetére, és bizonyos fokig még a halhatatlanságot is pótolja, amely nincsen. Ebből kiindulva tehát a szellem az élvezet egyetlen lehetséges forrása” – mondja Csehov.

Csehov művét Silviu Purcărete, a világszínház igazi nagy mesterinek egyike állítja színpadra. A román rendező legutóbb 2017-ben Faust-adaptációjával varázsolta el a Madách Nemzetközi Színház Találkozó közönségét. A művet az eredetinek – Visnyovij szad – megfelelő Meggyeskert címmel tűzi műsorára a Nemzeti.