A Nemzeti Színház hírei

Az összművészet motoszkált kulcsszóként a fejemben mindjárt az első napon, amire még az is nagyszerűen rímel, hogy a találkozó ideje alatt két kiállítás látható a Nemzeti Színház közönség-tereiben... Arról, hogy mi is lehet ennek a szónak a valódi tartalma, nagyszerűen tanúskodott az idei MITEM első előadása, Robert Wilson Oidipusza, és igazán hitelesen beszélt az előadás egyik kitűnő színésze, a görög Lydia Koniordou.

Egy csodálatos előadás élményével lettek gazdagabbak, akik a MITEM-en látták az Ön által rendezett megrendítő Oidipuszt. Ennek fényében különösen szomorú, amiről írnom kell Önnek – fogalmaz Vidnyánszky Attila Robert Wilson nyílt levelére.

Tegnap kaptuk a hírt, hogy orvosai tanácsára, egészségügyi okokból Robert Wilson nem tud eljönni Budapestre. A magyar színházi szakmának meghirdetett nyílt próbákat a tervezett időpontokban Ann Christin Rommen vezetésével megtartjuk.

A sikeres írónő és egy egyszerű asszony sorsa fonódik össze Az ajtóban. Kíváncsiságról, őszinteségről, szeretetről, a lelkiismeret terhéről is beszélgettünk Söptei Andreával, aki az írónőt alakítja, mégsem akart az írónő hasonmása lenni. 

Szeredás Emerenc figurája ma már nemcsak irodalmi elemzéseket ihlet. Összetettségének köszönhetően vonzó feladat lehet a színésznőknek is megfejteni, kibogozni ezt a különös, rejtélyes irodalmi alakot. A Nemzeti Színház mostani előadásának Emerence, Udvaros Dorottya először a próbafolyamatról beszélt.

Vallomás és egy bűneset rekonstrukciója, ítélet és feloldozás, a görög tragédiák kíméletlensége, traumakezelés, őserő – ezekkel a szavakkal jellemzi Szabó K. István rendező Az ajtót. Titokzatos és őszinte történet – húsz év két órában elmesélve. 

Az ajtó című szeptember 16-i bemutató alkalmából arra kértük Háy János József Attila-díjas író, költőt, hogy idézze fel személyes emlékeit Szabó Magdáról, mondja el, miben rejlik Szabó Magda prózájának titka, és persze arról is faggattuk, milyen rejtélyes világokat választ el egymástól Az ajtó „címszereplője”.

Ön a 20. század második felének egyik legmeghatározóbb magyar színésznője, aki szinte minden jelentős rendezővel dolgozott, és azon ritka művészek közé tartozik, akiknek lehetősége volt a világ leghíresebb alkotóival is közvetlen kapcsolatba kerülnie. Talán az orosz színházművészettel jött létre a legintenzívebb, legmélyebb kapcsolata. Hogyan alakult ki ez a különleges kötődés?

Mi a színház? Mi az élet? Erre a határvonalra állítja, illetve ezen csúsztatja-lépteti ide-oda Vasziljev a színészt, aki aztán lába nyomával kijelöli, illetve eltapossa e vonalat. Mindez persze csak utólagos elmélkedés, a színpadon mindig konkrét helyzet van. A színész nem elméletet játszik, hanem egyszerűen létezik egy helyzetben. A színházi előadások nagy részében ez a létezés csak imitálás, ő úgy csinál, mintha, és mi, nézők is úgy csinálunk, mintha… sőt ezt várjuk el. A nagybácsi álmában más történik.

Dosztojevszkij regényei – eltérően a 19. századi nyugat-európai modelltől – nem karrier-regények. Az író nem azt mutatja be, mint Standhal vagy Balzac (pl. a Vörös és fekete Julian Soreljének vagy a Goriot apó Rastignac-jának történetében), hogy a romantikus, álmodozó fiatalemberek hogyan válnak józan, számító karrieristává. E különbség magyarázata Oroszország történelmi megkésettségében rejlik.