Istenek, próféták, sors – MITEM13 Krónika 5. Plovdivi Dráma Színház, Bulgária: Oidipusz és a próféták

A mára is erősen reflektáló értelmezésben kelt új életre a klasszikus tragikus hős, Oidipusz a plovdivi előadásban. Alekszandr Szekulov átirata, az Oidipusz és a próféták Diana Dobreva rendezésében – hasonlóan az alkotók korábbi munkáihoz – ezúttal is tomboló sikerrel mutatkozott be a MITEM programjában.

A bolgár alkotók Oidipusz-feldolgozása 2023-ban készült, és döbbenetes erővel szólítja meg a mai nézőt: nem kell nagyon sok készség ahhoz, hogy a káosz koráról, vagy a hamis próféták említéséről napjainkra asszociáljunk. Ami viszont nagyon fontos: ez a feldolgozás nem csak felszíni utalásokban tud kortárs lenni, hanem mélységében is. Alekszandr Szekulov átirata egy belső önvizsgálati utat tár fel, s miközben megtartja Szophoklész történetének cselekményszálát, úgy érezzük, mintha egy egészen más nézőpontból vizsgálnánk meg a jól ismert a történetet. Hirtelen rávilágít egy teljesen új olvasati lehetőségre, ez ennek a feldolgozásnak a legnagyobb erénye. Szekulov változatának legfontosabb mozzanata ez az önvizsgálati folyamat, az a belső út, amellyel Oidipusz eljut a homályos próféciák szólamaitól az igazság felismeréséig, bármilyen fájdalmas is az. A történet ugyanaz, de mégis teljesen új vetületben látjuk, mert azt a kérdést is felveti, vajon tehet-e az ember a „megvezetés” ellen? A sors puszta determináltságán itt jócskán felülemelkedünk, ám ez az értelmezés nagyon is kódolva van az alapműben: végül is a jóslat hatására cselekszenek a történet szereplői. Iokaszté és Laiosz a jóslat miatt szánja halálra a fiút, aki szintén a borzalmas jóslat okán indul neki a nagyvilágnak és okozza végül azt, amit el akart kerülni, hogy megöli apját, s nászra kel valódi anyjával. Kié tehát a bűnökért a felelősség?

Oidipusz figurájában is újszerűen jelenik meg a szembenézés igénye, ez nem valamiféle kriminalisztikai kiváncsiság, amely aztán egyszerre döbbenti meg, és okozza tragédiáját, hanem az önmegismerés és az igazság utáni vágy, ami apró nyomokban, sejtésekben már az elejétől ott van, ő igazából nem Laiosz gyilkosát kutatja, hanem a saját múltját akarja tisztán látni. „Néha úgy vélem, a vakság az istenek ajándéka…” – mondja neki a vak jós, Teiresziász az elején, amikor a főhős faggatni kezdi a delphoi jóslatról, s itt talán nem is magára, hanem elsősorban Oidipuszra céloz, akinek ekkor még csak sejtelmei vannak. Csakhogy ezek a sejtelmek arról szólnak, mi van, ha az, amit eddig tudott, egy illúzió, egy fake news csupán? Ezek az apró felismerés-morzsák vezetnek el aztán oda, hogy amikor kiderül az eltitkolt múlt, akkor elűzi a jósokat: „A semmi prófétái! Katasztrófák hírnökei! A káosz csörgetői! És sosem álltok le! Egy pillanatra sem! Szörnyű katasztrófákat jósoltok, amik meg is történnek, nem tagadom, de csak azért történnek meg, mert az istenek elhatározták. Ti viszont már előtte százszor meghalasztjátok az embert. És minden nap egy kicsit. Ezt nem tudjátok? Talán nem tudjátok, hogy a szavaitok mérgeznek, rémisztgetnek, rothasztanak, mint halott hús az élő húsban!”

Szekulov feldolgozásának másik nagy ereje a látásmód mellett a nyelv. A szöveg az elejétől a végéig kivételes poétikai erővel bír, ami még a legegyszerűbb párbeszédekben is tetten érhető. Ez a költőiség a legnagyobb drámai csúcspontját abban a jelenetben éri el, amikor a pásztor elmondja, miért nem ölte meg a hegyre kitett gyermeket: „Tejszaga volt – azért! A gyereknek tejszaga volt. Amikor ez történt, pásztor voltam a hegyekben. És telente az akloknak tejszaga volt. Ez egy átható illat, királyom. A tej illata kakukkfű és föld, gyógynövények és korai hó, nedves kő és rothadó levelek, harmatos csipkebogyó és páfrány, gyertyán, törpefenyő, kőris, tölgy és erdei fenyő, búzafű és szeder illata… És én mentem ezzel a gyerekkel… Nem is nevezhető gyermeknek – egy aprócska csomag! És tejszaga volt… de átszúrt bokáit szíjjal kötözték meg... hogy ne szaladjon el… de nem is tudott volna, királyom! Egyszerűen tejszaga volt. Nem hagytam ott meghalni.” Az előadás egyik legmekapóbb jelenete volt ez.

És eddig csak a feldolgozásról, a szövegkönyvről beszéltem. A költői szöveganyagból Diana Dobreva rendezése ugyanúgy lenyűgöző vizuális költészetet formált, mint több más, korábban látott előadásában. Amiben különbözött a többitől, hogy itt nem nagy tablókat láttunk, mint például az Odüsszeuszban vagy a Moby Dickben, hanem egy végletekig egyszerű, sokkal szűkebbre szabott, intim teret, amely jól illeszkedett ehhez a belső utazáshoz. A hátsó díszletelem egy plexi, vagy üvegtéglaszerű fal volt, ami a sejtelmes megvilágításnak köszönhetően azt az érzetet keltette a nézőben, mintha valójában Oidipusz elméjében léteznénk, az ő érzékelésén keresztül (az ő fénytörésében) éljük meg a történetet. A jelmezek is szemet gyönyörködtetően szépek voltak, egyszerre idézték fel hitelesen az antik miliőt, ugyanakkor korfüggetlen megoldásokkal vonták közelebb a nézőt, ilyen volt például Oidipusz fehér öltönye (díszlet: Mira Kalanova, jelmez: Marina Rajcsinova). A képi hatást a különböző, rendkívül esztétikus megvilágítások fokozták, ezek, illetve a lassú, ám feszültséget teremtő mozgásszínházi elemek (koreográfus: Sztefan Jordanov), a remek zenei effektusok (zene és hangtervezés: Petya Dimanova és Javor Karagitliev) összességében ugyanolyan különleges atmoszférateremtő erővel bírtak, mint azt láthattuk akár az Odüsszeusz, akár a budapesti Salome előadásaiban. Azt lehet mondani, hogy nemcsak a rendező, hanem az egész alkotói team remekelt ebben az előadásban, bár ez sem újdonság Diana Dobreva produkcióit illetően.

A plovdivi társulat színészei is bravúrosak voltak. Kiemelendő természetesen az Oidipuszt játszó Konsztantin Elenkov, aki most is bizonyította drámai erejét, akárcsak Odüsszeusz alakjában, vagy a Vér nélkül előadásában. A rendező, Diana Dobreva elvállalta és figyelemreméltóvá varázsolta Iokaszté ebben a változatban néma szerepét, ami már csak azért is különlegessé tette a produkciót, mert a való életben Konsztantin Elenkov a fia, s ez egy plusztöltést is hozzáadott a két figura színpadi jelenlétéhez. Érdemes még megemlíteni az itt Pythiaként feltűnő Margita Goseva nevét is, a plovdivi színház kitűnő színésznőjét legutóbb a Vér nélkül női főszerepében láthattuk, és most is emlékezeteset alakított. Szintén nehéz lenne elfelejteni Szimeon Aleksziev játékát, aki az Oidipuszt megmentő pásztor rövid jelenetében tűnt fel elementáris erővel.

A rendezés még az átirathoz képest is „csavart egyet” a történeten, a némajátékú záróképben mintegy visszaugrunk az időben, és azt a pillanatot látjuk, amikor Iokaszté a csecsemővel a karján ül egy fehér falú szobában, amikor kinyílik az ajtó. Ezzel itt vége a történetnek, s a néző képzeletére van bízva, mi történik utána. Olyan ez, mintha a döntés pillanatának lennénk tanúi, amikor a gyermek sorsáról dönt az anya. Gyönyörű pillanat ez és a tragédiafeldolgozáshoz hasonlóan azt a dimenziót tárja ki előttünk, hogy Iokaszté talán mégsem hallgat a prófétákra, mégsem adja oda a gyereket kivinni a Kitharión hegyére, mégsem történik meg mindez a borzalom. Egy döntésen múlik, hogy hallgat-e a jövendölésekre. Mert dönthetünk a sorsunkról – legalábbis Dobreva és az előadás alkotói szerint. A szöveg és a színpadkép is több helyen utal Krisztusra, s ezek az utalások egyúttal azt az érzetet keltik a nézőben, hogy valójában az egész előadás az ember istenkapcsolatát tárgyalja újra, ami szintén nem szokatlan megközelítés Dobrevától és csapatától. Ember és transzcendencia, sors és rendeltetés, hit és kétely – minden eddig látott előadásában megjelenik ez a dimenzió. Azt hiszem, felismerhető rendezői bélyeg, hogy a lét alapkérdéseiről tiszta gondolatokkal és csak rá jellemző, gyönyörű esztétikával képes beszélni a bolgár alkotó.

Ungvári Judit

(2026. április 29.)