Szerelmi vallomás a színházhoz

Költői, vallomásos látomás A vihar előadása az olasz Alessandro Serra rendezésében. A Teatro Stabile di Torino és a torinoi Teatro Nazionale produkciója az alkotó sajátos víziójában gondolja újra Shakespeare utolsó művét. A MITEM-en látott előadásokat vastapssal és ovációval fogadta a közönség – méltán. A találkozón látott tavalyi Macbettu után Alessandro Serra ismét meggyőzte a budapesti közönséget különleges színházi látásmódjának erejéről.

A kezdő képsorral már rögtön lenyűgözte a nézőket az olasz alkotó: hatalmas, fekete vászon hullámzott a színpad felett, Arielt láthattuk alatta, a tenger fenekén, amint mozgatja a hullámokat. Mozgásszínházi produktum volt ez, amelyet kusza hangkavalkád lengett körül, érzékeltetve az általunk nem látott felszínen hánykolódó hajók legénységének hangjait a viharban. A továbbiakban is leginkább a képek hatásaira bízta a nézőket a rendező, ezek a képek egyszerűek, plasztikusak és erőteljesek voltak, legfőképpen a világítás eszköztárát felhasználva. A már a Macbettu esetében is megfigyelt puritán képi világ itt talán még kontrasztosabban mutatkozott meg, a fény-árnyék játéka, a feketeség és a fehér jelmezek, az üres tér és a bizonyos jelenetekben megjelenő színes ruhák ellentétpárjai egyedülállóan szép vizuális atmoszférát hoztak létre. A produkció teljesen díszletmentes volt, mindössze egy elem szervezte a teret: egy négyszögletű emelvény, a színpad a színpadon. Serra valóban nagyon kevés eszközzel dolgozott, ahogy megfogalmazta maga is az előadás utáni közönségtalálkozón, igazi szegény színházat hozott létre, ám nagyban épített a színészi improvizációs játékra. A rendező szerint éppen ennek az eszköztelenségnek a segítségével lehet a transzcendensig emelkedni. Shakespeare műve ugyanis az ő értelmezésében transzcendens alkotás, amelyből Alessandro Serra a színház himnuszát szerette volna kibontani, hiszen magát az eredeti művet is leginkább a színház iránti esszenciális vallomásnak lehet tartani. Az olasz alkotó sajátos módszerére jellemző, hogy a szöveggel csínján bánik, s egyfajta mélyfúrást végez, nem elsődlegesen a szövegre alapoz. Erről is beszéltek az előadás után a színészei, akik elmesélték, hogy Serra először a térrel dolgozik, azt feltölti képekkel, megnézi a szereplők közötti viszonyt, és ezen keresztül jut el a szöveghez, ami másodlagos számára, mindig a képekből, a térből és szituációkból indul ki. Ő maga is beszélt arról egy interjúban, hogy megpróbálta megkeresni azokat a „sugárzó szavakat” Shakespeare művében, amelyek tárgyakat, cselekvéseket, fényforrásokat generálnak. A szöveg mögötti képeket keresi meg – fogalmazott Serra, és valóban, ebben az előadásban sem a szöveg dominált, hanem a gyönyörűen egyszerű vizuális képsorok és a döntően improvizációkból kibontott, üde játék. 

A rendező több helyütt is említette, hogy számára a legfontosabb a színész, utalva egyik mesterére, Yves Lebretonra is, aki szerint a színház nem az irodalom melléklete és nem is valamiféle elképzelt művészeti szintézis, hanem az élő gondolat találkozása a színészen keresztül a nézőkkel. Shakespeare like this – mondhatnánk. Eljátszottam a gondolattal, vajon mit szólna ehhez az előadáshoz, a költői képsorokhoz, a spiritualitás folyamatos jelenlétéhez, a commedia dell’artéhoz hasonlóan, néhol vaskos, mégis rendkívül ízlésesen tálalt humorhoz, a lírai csendekhez és hangjátékokhoz? Nehezen tudom azt képzelni, hogy ne tetszene neki. Alessandro Serra mélyfúrásai ugyanis a színház lényegénél járnak. Az elmúlás keresése abban a jelenetben, amikor a ruhákat próbálgatják, ahol egyszerre próbálja láttatni a fényt és a sötétséget, életet és halált. Vagy az az értelmezése, hogy A vihart a megbocsátás drámájának tartja. Prosperónak megvan hozzá az ereje, hogy bezárja varázskönyveit és megbocsásson – mondja Serra. S nem ugyanilyen feloldozást adhat-e a színház is, megértetve, csak a szépség emelhet fel minket?

A közönségtalálkozón elhangzott, hogy némi párhuzam vonható az előadás elkészülését meghatározó pandémia időszaka és a londoni színházak pestis miatti bezárása között, mire a rendező így fogalmazott: „A színház olyan, mint az élet, hogy egyszerűen nem akar meghalni.” S talán ez az a gondolat, amely az előadás végén egy összesűrített képben megjelenik, amikor Ariel, a szellem egy fényjátéknak köszönhetően elillan az ég felé. Ez a, bátran mondhatjuk, katartikus látványelem egyben a metaforája minden színházi mesének. „Mely csak álom, semmiség” – hogy a szerző egy másik művéből idézzünk…

Ungvári Judit

(2023. május 02.)