Színházigazgatók célkeresztben

A Nemzeti Színház két világháború közötti korszakát két európai kitekintésű koncepciót képviselő igazgató irányította: Hevesi Sándor és Németh Antal. Színházi alapvetéseikben, vállalásaikban, kudarcaikban sok párhuzamot találunk. A kettős évforduló – Hevesi 150, Németh 120 éve született – lehetőséget ad, hogy a két életutat összevessük, s legfőképp, hogy leemeljük a könyvespolcokról ma is érvényes és olvasmányos színházelméleti köteteiket.

Hevesi Sándor, Németh Antal

Hevesi Sándor nagyságát mi sem tükrözi jobban, minthogy a színházi újító, Gordon Craig 1911-ben A színház művészete című könyve előszavában a legjelesebb színházi alkotók között sorolja fel az Angliában, a King’s College-ben is előadást tartó magyar levelezőtársát: „...meghívtam Hevesit Budapestről; Appiát Svájcból; Sztanyiszlavszkijt, Szulerzsickijt, Moszkvint és Kacsalovot, akik Moszkvából érkeznek; Mejerholdot, aki Szentpétervárról jön.”

Németh Antal rendezőként, szakíróként is letette névjegyét külföldön: előadást tartott az 1933-as római színházi világkongresszuson, Münchenben német és olasz nyelven jelentette meg Goethe und die moderne Bühne című tanulmányát. Frankfurtban, Hamburgban, Bernben, Bécsben rendezett magyar klasszikusokat – színpadon és rádióban...

Bírálókból csinálók

Mindketten az újságírás, a kritika irányából közelítették meg a színházat: Hevesi tizenhét éves korától írt színikritikákat a Magyar Szemlébe, Németh tizennyolc évesen lett a Magyarság szerzője. Fiatal férfiakhoz illő harcossággal utasítottak el mindent, ami hátráltatta a korszerű színházi működést. Németh magasra tett mércéjét jól tükrözi, hogy már 1928-ban a tegnap művészének nevezte az általa csak ,,ügyes rendező nagyiparos”-nak tartott Max Reinhard rendezőt, akit a század első felének egyik legnagyobb hatású színházi alkotójaként tartunk számon. Hevesi pedig egyenesen a Nemzeti Színház igazgatójának címezte az intézmény bírálatát tartalmazó írását, melynek hatására Beöthy László leszerződtette a Nemzetibe rendezőnek. Németh Antal a szegedi színház rendezőjeként került kapcsolatba a bevett színházi működéssel és stílussal. Mindeközben mindketten újszerű közegre vágytak: Hevesi az első modern szellemű színházi vállalkozás, a Thália-Társaság meghatározó személyiségeként segítette, hogy a hivatalos színházi stílusba, struktúrába be nem férő darabok a fővárosi közönség elé kerülhessenek. Németh Antal pedig Alapi Nándor a vidéket célba vevő Országos Kamaraszínházának rendezőjeként fáradozott ugyancsak egy új szemléletű minőségi színház megteremtésén.

S közben a próza mellett mindketten odafordultak az opera irányába is: Hevesi rendezőként az Operaházba vitt be a műfajt új módon megközelítő szemléletmódot: „kár, hogy sem Hevesi, sem Bánffy nem tudnak a torkokba hangot önteni, különben a budapesti Operaház volna a világ egyik legjobb operai színpada” – írta 1913-ban a Nyugatban Bálint Aladár. Németh Antal pedig fiatalon tanulmányaival fogalmazott meg új alapvetéseket: 1934-ben publikálta Az opera mint színpadi probléma című írását, majd évtizedekkel később vidéki rendezőként operák sorát vitte színre. Pályájukon közös pont Offenbach műve, a Hoffmann meséi, melyet mindketten újjáformáltak: Hevesi dramaturgiai kiigazításai évtizedekre érvényesek lettek. Németh Antal pécsi rendezése pedig egyszeri különlegesség lett: az Eck Imrével és a Pécsi Balettel közösen színre vitt produkcióban egy-egy énekes és táncos közösen formálta meg a karaktereket.

Kettejük közül Németh volt az elszántabb útkereső: Kassák avantgard mozgalmától indult, s az elsők között fedezte fel a Távol-Kelet színházi világát, a bábszínház műfaját, azokat a tendenciákat, melyek frissítő forrásai lehettek az európai teátrumok útkereséseinek. A Műcsarnokban 1923-ban rendezett Gyermekügyi Kiállításon egy hónapig bábozott Blattner Gézával: délutánonként a Lúdas Matyiban Döbrögi bábját mozgatta, este pedig a Faustot adták.

Újító puccsisták

Miként vállalhatta el a bebetonozott tradíciók házaként számontartott Nemzeti Színház vezetését két ilyen következetesen és szigorúan újat kereső színházi alkotó? Nem volt ez ellentmondásban újat kereső elveikkel? – merülhet fel a kérdés. Nem, ha látjuk, hogy a hagyomány és az újítás mindkettejüknél egyenrangú kulcsszó volt: „Ahhoz, hogy egy tradíciót elevenen megtarthassunk, folyton forradalmat kell csinálnunk. A tradíciót nem lehet úgy őrizni, mint a poszt a lőportornyot vagy a takarékpénztárat, a tradíciót csak úgy lehet őrizni, mint ahogy a Vesta-szüzek a tüzet: folyton éleszteni kell, hogy ki ne aludjék” – fogalmazott Hevesi, aki elutasította a múlt lenézését: ,,Nincs olcsóbb közhely, mint a Mának aktuális dobogójáról leszólni a Tegnapot.” Németh Antal pedig az elsők között emelt szót egy magyar színháztörténeti múzeum felállításáért. Egyikük sem a múlt értékeinek megtagadását vállalta fel, hanem a jelen selejtjét utasították el. 

Hevesit az a Klebelsberg Kunó kultuszminiszter nevezte ki a Nemzeti Színház élére, aki a Színházi Élet szerint, amikor ,,Szegeden ,,végignézte az ifjú Németh Antal első rendezését, szinte félhivatalosan közölte a jelenlevőkkel: »Ezt a fiatalembert a Nemzeti Színház vezetőjének neveljük.«” A Németh Antalt kinevező Hóman Bálint miniszter pedig fiatalemberként levelezésben állt Hevesivel, többek között a Thália-Társulat helyzetéről érdeklődött. Vagyis személyük kultúrpolitikusi korszakoktól, vezetőktől függetlenül megkerülhetetlen volt.

Joggal gondolhatták, hogy az ország első színházának vezetőjeként segíthetik egy a jelenre reflektáló színházi kultúra felvirágoztatását. Amivel nem kalkuláltak, hogy a politika minden irányából célkeresztbe kerültek: ugyan az egyre erősödő szélsőjobboldali térhódítás kényszerítette le őket az igazgatói posztról, de a baloldal számára is végig elfogadhatatlan volt, hogy egy jobboldali kormány kinevezettjeként vállalkoztak a Nemzeti igazgatására. Fokozta az ellenérzéseket, hogy mindkettejük kinevezése ,,puccsal” járt. Hevesi beiktatását azért ítélik puccsnak, mert egyeztetés nélkül került az igazgatói székbe, a Magyar Országos Színügyi Tanács ezért tiltakozásként le is mondott. Németh Antal pedig azzal indította működését, hogy egy éjszaka kicserélte a színház társulatát: Hóman leváltotta a régi tagokat, Németh pedig szabadon megszerezhette a magánszínházak legjobbjait, hogy csak a Vígszínház olyan sztárjait említsük, mint Makay Margit, Tőkés Anna, Csortos Gyula, Jávor Pál, Makláry Zoltán, Somlay Artúr. Így nemcsak a nemkívánatos tagoktól szabadult meg, s fiatalíthatott, de a frissebb hangvételű játékstílust is behozhatta a falak közé.

Kortársak, klasszikusok és a Tragédia

Igazgatóként Hevesi a közönségszervezésre koncentrált: a bérletrendszer bevezetése mellett ciklusokat hirdetett. Shakespeare, Molière, Ibsen darabjai mellett a kor írófejedelme, Herczeg Ferenc életművét és a népszínmű legjobb darabjait is ciklusba szervezte. Sehol, még Angliában sem játszottak annyi Shakespeare-t, mint akkor nálunk. Az újszerű bérletezés, egy-egy életmű intenzív figyelembe helyezése azonban csak részeredményeket hozott a látogatottságot illetően. Pénzügyileg olyan válsághelyzet alakult ki, ami a színház bezárásának gondolatát is felvetette.

Németh Antal igazgatóként a technika megújítására koncentrált, odafigyelve a színházépület minden részére: a nézőtéri széksoroktól, az előfüggöny frissítésétől kezdve a színpadi világításon keresztül az öltözőkhöz építtetett fürdőig. De rendbe tetette még a művészbejáró melletti legendás kispadot is.

A dráma életrekeltéséről, a színházi előadás ,,működéséről” mindketten ugyanazt az alapelvet fogalmazták meg: ,, Az író, a színész, a közönség – ez az igazi dráma hármas egysége” – vallotta Hevesi. Németh pedig így fogalmazott: a rendezőnek „nemcsak összekötő kapoccsá kell lennie az irodalmi mű, valamint a kortól determinált közönség, színész és színpad között, hanem a szó szoros értelmében alkotó művésszé, kinek kezében csupán anyag az irodalmi mű lelke és szóruhája, a színész teste és hangbeli adottságai, a színpad építészeti, festészeti és plasztikai lehetőségei, de anyag tulajdonképpen a közönség is, amelynek lelkéből formálja meg, hívja életre a rendelkezésre álló alakító eszközökkel művészi álmait.” Ez a megközelítés ma evidencia – annak idején nem volt az.

A kortárs magyar drámairodalom melletti elkötelezettségük egyaránt érvényre jutott a klasszikusokra és a kortárs alkotókra figyelésben. Hevesi legnagyobb érdeme, hogy a Tanácsköztársaság iránti rokonszenve miatt mellőzötté vált Móricz Zsigmondot visszahozta a színpadra, s ezzel oldotta az író körüli csendet: 1928-ban a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékot, 1929-ben a Légy jó mindhalálig adaptációját mutatta be. „Hogy mi a rendező a színdarab életében, Hevesi Sándornál tanultam meg. (...) Hevesinél jobb rendezőt magyar író nem kívánhat társnak. Biztos színházi szeme van és egy naív gyermek őszinteségével adja át magát a költői alkotásnak. Nem engedi magát megvesztegetni az írói csapongástól. (…) Mindig az egész mű és a főcél vezérli” – jellemezte az író a rendezőt.

Németh Antal pedig prózaírók sorát avatta drámaíróvá: Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Kós Károly neve mutatja a ,,merítés” sokszínűségét. A legnagyobb siker Márai Sándor Kaland című drámája volt: háromszázötvenegy alkalommal játszották a Nemzeti Kamaraszínházában – a korszak két sztárjával, Tőkés Annával és Jávor Pállal a főszerepben.

S mindkettejüknél hangsúlyos helyet kapott a misztérium, a passió műfaja. Hevesi Arnoul Gréban XVI. századi passiójátéka után műsorra tűzte a Nemzetiben Voinovich Géza Magyar passióját, Kállay Miklós Szent Imre-legendáját. Míg Németh Antal – akinek első szerepe gimnazistaként egy vallásos tárgyú misztériumban Heródes volt – nemzetis igazgatása nyitóelőadásaként a Missa Solemnis című liturgikus drámát mutatta be. 

De mindkettőjük számára a legjelentősebb misztérium Az ember tragédiája volt.

Hevesi először 1908-ban a Népszínházban rendezte meg Madách klasszikusát, 1923-ban már a Nemzeti színpadán vitte színre (lásd erről Huber Beáta: Forró jelen és lüktető valóság, Nemzeti Magazin, X. évfolyam, 5. szám). Már akkor is a mitikus keretre helyezte a hangsúlyt, majd 1926-ban teljes egészében misztériumjátékként értelmezte a drámát.

Ezt a felfogást, a szertartásjelleget hangsúlyozta Németh is, aki talán a legtöbbet tette Madách művének megismertetéséért, minél árnyaltabb értelmezéséért. Elszántan küzdött a dráma nemzetközi ismertségéért is. Nyolc alkalommal vitte színre Madách remekét – hol monumentális nagyszínpadi műként, hol zárt kamaradarabként –, megrendezte Hamburgban és Frankfurtban is, de ha rajta múlik, még több bemutatót is jegyezhetett volna: több próbálkozása is kudarcba fulladt, szerette volna előadni a művet többek között a veronai arénában, s nagyszabású filmtervet is megálmodott Madách élete és alkotása kapcsán. Két hangjátékváltozatot is készített a műből, s az ő javaslatára mutatta be a dráma bábszínházi adaptációját Párizsban Blattner Géza. (lásd erről Balogh Géza: Németh Tragédiái, Nemzeti Magazin, 6. évfolyam, 2. szám)

Antiszemita támadások

Az ellenük irányuló támadások mögött egyaránt állt konzervatív színházi gondolkodás (megengedhetetlennek tartották például, hogy Hevesi bármilyen módon is hozzányúljon a Bánk bánhoz), elbocsájtott vagy nem szerződtetett színészek – köztük Vaszary Piroska – bosszúhadjárata, és antiszemita hecckampányok sora. Utóbbival már Hevesinek is szembe kellett néznie: Szomory Dezső Nagyasszony című drámájának 1927-es bemutatásán a nézőteret sem kímélték a zsidó szerző ellen tüntetők bűzbombái. Hevesit végül pénzügyi visszaélésekre hivatkozva távolították el, de nyilvánvaló volt, hogy túlságosan függetlennek számított az új politikai vezetés számára. Németh Antal pedig ugyan szakmai és emberi érvekkel is megpróbálta felvenni a harcot a faji törvényeket érvényre juttató Színészkamara működése ellen, de egyszerűen figyelmen kívül hagyták ellenérveit, majd személyét is mellőzték az új színházi rend megteremtésekor: ebből már számára is nyilvánvalóvá válhatott, hogy a tehetségtelen, de annál hangosabb nyilas törtetők elsöprik.

Leváltásuk után mindkettejükre süllyesztő várt. Hevesi a Magyar Színházban még megmutathatta, hogy számolni kell vele: A néma levente bemutatója az egyik legnagyobb magyar színházi siker lett. Ám a faji törvények idején már kizárták, kiparancsolták a színházi világból. Halála megmentette a II. világháborút követő korszak támadásaitól. Németh Antalnak viszont ki kellett állnia az igazolóbizottságok számonkérését, az évtizedes félreállítást, majd a vidékre szorítottságot.

Mi maradt meg örökségként az életművükből? Rendezői működésükből megkerülhetetlenek Tragédia-értelmezéseik. Németh Antal Színészeti lexikona mai szemmel olvasva is nélkülözhetetlen színháztörténeti, színházelméleti alapmű. S nem mondható mindennapinak, de példa, hogy a Romeo és Júlia 1995-ös miskolci bemutatójakor a napi próbarend mellé folytatásokban kikerült Hevesi Az igazi Shakespeare című tanulmánya, jelezve, hogy munkásságuk teret tud kapni évtizedekkel a haláluk után is. 

Mikita Gábor

| fotók: OSZMI, OSZK, Nemzeti Színház

A budapesti Tudományegyetemen jogot és filozófiát hallgatott, a doktori diploma megszerzését követően tanári pályán működött. 1892-től a Magyar Szemle újságírója volt. Először 1901-ben szerződött rendezőként a Nemzeti Színházhoz. 1904-ben többek között Benedek Marcellal, Lukács Györggyel együtt megalapította a Thália Társaság nevű, új utakat kereső színházi vállalkozást. 1907-ben a Népszínház rendezője lett, majd 1908-ban újból a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1912-ben az Operaház főrendezőjének nevezték ki, majd visszatért a Nemzeti Színházba, melynek igazgatói posztját 1923 és 1932 között töltötte be. 1927 és 1932 között színpadi rendezést tanított a Színművészeti Akadémián. 1933-tól haláláig a Magyar Színház rendezője volt. 1921-ben lett a Petőfi Társaság, 1926-ban pedig a Kisfaludy Társaság tagja, 1930-ban az elsők között kapta meg a Corvin-koszorút. Műfordítóként, dramaturg­ként is működött. Számtalan színházi tanulmány szerzője, több önálló színházelméleti kötete jelent meg. Nevét a magyar színházművészet nemzetközi el- és megismertetéséért adományozott Hevesi Sándor-díj és a zalaegerszegi színház őrzi.

*

„…az állami színház, mint tradicionalista intézmény, nem sodródhatik minden új divattal, csakis a bevált és leszűrt eredményeket fogadhatja el, nem lehet se hirtelen, se késedelmes, nem rohanhat az élen, de nem is maradhat le, mert akár a divattól ragadtatja el magát, akár a hagyományhoz ragaszkodik görcsösen, elveszti közönségének egy részét s a politikai megítélés területére téved, ami legnagyabb veszedelme és válsága is egyúttal.”
(Színház és üzlet, Nyugat, 1930)

Egyetemi tanulmányait Budapesten és Berlinben végezte, majd később 1931 és 1933 között Münchenben, Kölnben, Párizsban tanulmányozta a korszerű színházi törekvéseket. 1928-tól részt vett az Országos Kamara Színház, a Színpadművészeti Stúdió, Jaschik Álmos iparművészeti iskolájának munkájában. 1929-től két évadon át a Szegedi Városi Színház rendezője volt. 1930-ban szerkesztői irányításával született meg a Színészeti Lexikon. Egyetemi éveitől kezdve folytatott újságírói tevékenységet, 1933 és 1935 között a Napkelet szerkesztőjeként is működött. 1935-től lett a Rádió főrendezője, valamint a debreceni tudományegyetem tanára. A Nemzeti Színház igazgatói posztját 1935 és 1944 között töltötte be. Leváltása után 1955-ig nem rendezhetett. 1950-től a Népművelési Intézet munkatársa lett. 1956-tól Kaposváron, Kecskeméten, majd Pécsen rendezhetett. 1965-ös nyugdíjazása után az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztályán dolgozott. Nevét a Kaposvári Egyetemen a Németh Antal Színházművészeti és Kulturális Központ, illetve a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem Németh Antal Drámaelméleti Intézete őrzi.

*

„A Nemzeti Színház túllépve az öncélú teatralitást, az önmagát kellető rivalda fényéből igyekezzék a magyarság számára az önmagára találás útjait megvilágítani. (...) A Nemzeti Színház misszióját csupán akkor tudja betölteni és e hivatásának élni, ha a magyar közönséggel együtt él és dolgozik. (…) A nemzet színháza lélek és szellemiség. Spirituális vár, melyet nemzedékek építettek, építenek, s amely nem készül el soha, mert maga az örökké fejlődő élet.” (A Nemzeti Színház hivatása, 1937)

Németh Antal színháza 

Életút és pályakép történelmi keretben: A Nemzeti Színház Kiskönyvtárának kötete érdekes és olvasmányos formában ismerteti meg az olvasót Németh Antal színházelméleti, pedagógiai és gyakorlati színházi munkásságával. Balogh Géza bemutatja e sokszínű, fordulatokban gazdag pálya törekvéseit, sikereit, kudarcait és a kort, amelyben a Nemzeti Színház nagyhatású igazgatója és rendezője élt, harcolt és alkotott.

(2023. május 02.)