Vérben fogant szerelem – Plovdivi Dráma Színház, Bulgária-Veleszi Dráma Színház, Észak-Macedónia: Vér nélkül

Túlzás nélkül lehet mondani, hogy tomboló sikerrel mutatta be a budapesti közönség előtt Alessandro Baricco Vértelenül című regényének színpadi adaptációját a plovdivi és az észak-macedón színház, Diana Dobreva rendezésében. A bolgár rendező ezzel MITEM-rekordot állított fel, hiszen nem volt még olyan alkotó, akinek egy fesztiválon három darabja is szerepelt volna, ráadásul mindhárom különböző társulatok produkciója.

Baricco regénye egy meg nem nevezett országban zajló polgárháborút ír le, s az ebből fakadó vendetta következményeit tárja fel. Az előadás alkotói, Diana Dobreva és állandó alkotótársa, Alekszandr Szekulov, a történetet spanyol kontextusba helyezik, ami egyfelől logikus választás, hiszen az ottani polgárháborúra nem nehéz asszociálni, másfelől pedig lehetőséget ad egy erős, plasztikus, szenvedélyekkel, végletekkel, energiákkal teli ábrázolásra. Az előadás két meghatározó eleme a flamencót idéző koreográfia és a hatalmas bikaszobor a háttérben.

A színpadkép, ahogy azt már megszokhattuk Diana Dobreva rendezéseiben, ezúttal is erős atmoszférájú: mindent ural a piros-fekete színek kontrasztja és a már említett, hatalmas, aranyszínű bika, amelyről a történet egy pontján kiderül, hogy leginkább a nyers és könyörtelen erőszak szimbóluma. A háttérben egy arénát formáz a díszlet (tervező: Valentin Szvetozarev), többnyire ennek előterében láthatjuk a történéseket. A tánc, a koreográfia is erős szervezője az előadásnak (Olga Pango), a színészek mozgása általában nem realisztikus, stilizált táncnyelven „beszélnek”, olyan, mintha egy folyamatos, hosszúra nyúló táncprodukciót látnánk. Ennek segítségével mesélik el ezt a több idősíkban látható gyönyörűséges történetet a vérben fogant szeretetről. Még egy tényezőt fontos megemlíteni, és ez a zene, a macedón Szasko Kosztov élőben előadott, lenyűgöző muzsikája döbbenetes erővel hat a nézőre.

Nagyszerű színészeket láthatunk a produkcióban. A narrátor szerepét is betöltő torreádorként megjelenő Konsztantin Elenkovot már megismerhettük az Odüsszeusz címszerepében, itt is remekel. Az észak-macedón társulatot képviselő Vaszil Zafircsev és a bolgár Margita Goseva főszeplő-kettőse bámulatos, nem véletlenül kaptak az előadás végén óriási ovációt. Vaszil Zafircsev meg is jegyezte a közönségtalálkozón, hogy úgy érezte magát, mint egy rocksztár. A színészek mindegyike tökéletesen érezte azt az elemelt, stilizált játékmódot, amelyben a rendező megfogalmazta ezt a sajátos lírai mesét. 

Aki látta már a rendező korábbi produkcióit, a szófiai Moby Dicket, illetve a budapesti Salomét, egyáltalán nem lepődik meg azon, hogy Diana Dobreva ebben az esetben is csak kiindulópontnak használja az adaptált művet, mintegy ürügyként, hogy elmondhassa a gondolatait a világról. Ebben az esetben azonban nem az Istennel elegyedik párbeszédbe az ember, mint a Moby Dickben, vagy a Saloméban, vagy akár a tavaly látott Odüsszeusz kapcsán is lehet erről beszélni, itt sokkal inkább az emberi természetünk áll a középpontban. Az, hogy vajon mitől válunk minduntalan egymás „farkasává”, hogyan keveredünk bele folytonosan a bosszú végeláthatatlan labirintusába, honnan van, s miért uralkodik el rajtunk a kegyetlenség, az erőszak, a másik bármilyen formájú bántalmazása? Egyértelműen aktuális kérdések ezek ma, amikor több helyen is egymást ölik az emberek a világban. És persze a legfontosabb kérdés: van-e feloldás? Itt, az előadásban megszületik a válasz, hiszen végül szerelem nő ki abból pillanatból, amikor megkegyelmez a fiatal férfi a tizenéves lánynak. Az a kép, amelyben a két alak idősebb korú megfelelője a bika hátán jelenik meg, minden bizonnyal örökre ott marad annak a szemében, aki látta ezt az előadást. A katartikus pillanat, amikor a történet két főszereplője összebújva hirdeti a szerelem és a megbocsátás diadalát az erőszak és a bosszú felett, felejthetetlen. 

Szavakkal nagyon nehéz leírni azt az élményt, amit ez az előadás nyújt. Diana Dobreva rendező egy helyen úgy fogalmazott, ez a munkája a legnagyobb személyes színházi csodája. Valóban csúcspont ez az eddig látott munkái között, bár a magam részéről mindegyiket lenyűgözőnek tartom. Azt gondolom, ritkán születik olyan színházi alkotó, aki képes ilyen gyönyörűen, tisztán, a színház dramaturgiai és technikai arzenáljának tökéletes használatával fogalmazni. Ráadásul olyan témákat feszegetve, a lehető legmélyebben átgondoltan, amelyekről mindennél fontosabb itt és most beszélnünk. Hittel és költészettel teli színházat teremt, és úgy gondolom, mindkettőnek jelen kell lennie a világunkban, hogy élhető legyen.

Ungvári Judit

(2025. május 23.)