Angyalkártya – Sardegna Teatro, Cagliari, Olaszország és Teatro Migjeni Shkoder, Tirana, Albánia: A látogatás

A 2025-ös fesztivál minden bizonnyal leghumánusabb előadása érkezett Budapestre a szárd és albán együttműködésben készült A látogatás című produkcióval. A darabot H. G. Wells A csodálatos látogatás című regénye alapján alkalmazta színpadra Davide Iodice olasz rendező.

Aligha létezik Davide Iodicénél szociálisan érzékenyebb alkotó, hiszen a rendező más munkái mellett folyamatosan foglalkozott olyan közösségekkel, amelyek valamilyen szempontból a társadalom perifériájára szorultak, dolgozott pszichiátriai intézetekben, börtönökben, hajléktalanszállón, jól ismeri az elesettek világát. Biztosan ez is közrejátszik abban, hogy rátalált erre a történetre. Az alapanyag érdekessége, hogy a szerzőt nem feltétlenül erről az oldaláról ismerjük, sokkal inkább a sci-fijeiről. Ugyanakkor ez a furcsa, érzékeny parabola kétségtelenül megmutatja az író kvalitását más műfajban is. A történet egyszerű: egy eltévedt puskalövés következményeképpen egy angyal pottyan le a falu határában, s az őt megsebesítő pap bűnbánóan befogadja, igen ám, de a közeg apránként kiveti magából a „másmilyensége” miatt. Izgalmas találkozásnak nevezhető tehát a mű és a színházi alkotó között létrejött kapcsolat.

Davide Iodice színpadi adaptációjában remekül kihasználta az albán koprodukciós partner adottságait, és egy olyan előadást hozott létre, amely egyszerre olaszosan érzelemdús és szenvedélyesen balkáni. A színpadi miliőben is leginkább egy balkáni falu világa elevenedik meg, miközben az összkép kellően univerzális ahhoz, hogy lényegében bárhol lehetne Európában. Bár az igaz, hogy a szögesdrót és a katona főképp a kontinens innenső felére jellemző kép, az angyalt ugyanis a történet egy pontján, veszélyesnek vélvén, bezárják. Nagyon szépen, pontosan kidolgozottak azok a cselekvések, amelyek bemutatják, hogyan reagál a faluközösség az idegenre. Emlékezetes marad például, ahogyan megpróbálják felöltöztetni, mintegy a saját képükre formálni, de nehezen megy, mert a szárnyakkal ugyebár nem tudnak mit kezdeni. Hibátlan látlelet az is, ahogyan reagálnak, amikor szárnyaszegett angyalunkról kiderül, hogy gyönyörűen hegedül. Az, ahogyan megpróbálják „bedarálni” valamiféle – mondjuk így – szórakoztatóipari mókuskerékbe, és rávenni arra, hogy azt játssza, amit elvárnak tőle – tökéletes metaforája a művész-társadalom viszonyának. A rendezés legnagyobb érdeme, hogy az egész történetet úgy képes líraian tálalni, hogy közben számtalan ponton teret ad a humornak (néhol a szinte burleszkszerű nevettetésnek) is, s ennek köszönhetően nagyon-nagyon emberi világot teremt.

A színészek remekelnek ebben a rendező teremtette megejtő atmoszférában: Nikolin Ferketa, mint a „falu bolondja” kiemelkedő alakítást nyújt, vagy az angyalt játszó Fritz Selmani, akiről kanyar nélkül elhisszük, hogy nem evilági lény. Kitűnő Pjerin Vlashi esendő, megértő és bűnbánó papja, de a többiek is, egytől egyig érzékeny és karakteres figurákat teremtenek. Nagyon erős társulatot vonultatott fel az albán színház, kíváncsivá téve minket, nézőket más produkcióikra is.

Az idegenség problematikája egyszerre ősi és nagyon kortárs probléma is. A különböző történelmi korokban éppen úgy megvolt az emberekben a félelem az ismeretlentől, a más kultúrából érkezőtől, mint manapság, csak talán régebbi korokban kevesebb volt a lehetőség a napi konfrontációra, mivel az emberek mobilitása is jóval kisebb volt. Ma viszont égető és mindennapos a kérdés, hogy mennyire vagyunk elfogadóak másokkal, illetve, hogy hol van a határa ennek, vagy akár annak is, ha valaki be akar illeszkedni egy számára idegen társadalomba, kisközösségbe. Igazolásképpen erre, a papot játszó színész, Pjerin Vlashi elmesélte a közönségtalálkozón, hogy ő maga is átélt hasonló, vele szemben táplált idegenkedést és félelmet, amikor elhagyta Albániát és Olaszországba disszidált 1991-ben. Az albán-olasz koprodukcióban most látott előadás úgy tudott beszélni ezekről a nagyon fontos kérdésekről, hogy egy percig sem tévedt bele az aktuálpolitizálás mocsarába, s mindennek az emberi mélységeit, illetve az általános tanulságait igyekezett feltárni. Éppen ezért ez az előadás valóban olyan mintegy „angyalkártya”, és ebben az esetben azt az üzenetet kapjuk az angyaltól, hogy nézzünk magunkba, vizsgáljuk meg, vajon mi nem cselekednénk-e hasonlóan, mint itt a falubéliek? Képesek lennénk fenntartás nélkül befogadni valakit, ha úgy hozná a helyzet? Elfordítanánk-e a fejünket egy szakadt ruházatú ember láttán? Beállnánk-e az üldözők közé, ha kergetnek valakit, de nem tudjuk miért? Sorjáznak a kérdések az előadás nyomán, és nyilván nem csak az én fejemben. A fesztiválközönség kiugróan jól fogadta ezt a produkciót, olyannyira, hogy az előadókat is sikerült meglepni vele, gyakorlatilag alig engedték le őket a színpadról. Vélhetően lesz folytatása ennek a kapcsolatnak is, s ez alapján kíváncsian várhatjuk a további előadásokat.

Ungvári Judit

(2025. május 22.)