Meglátni a másikat – Török Nemzeti Színház, Szkopje, Észak-Macedónia: A vakok

Megrendítő és nagyon-nagyon személyes adaptációt láthattunk az idei MITEM-en a kisebbségi színházak mini sorozatának záróakkordjaként: az észak-macedóniai török nyelvű színház Maeterlinck A vakok című drámáját dolgozta át kortárs színpadi művé. Az előadás azonban nemcsak univerzális kérdéseket feszegetett, hanem a Balkán akut problémáit is feltárta a közönség előtt. 

Vajon mit reagálna nálunk egy fiatal lány, ha az ismerkedéskor kiderülne, hogy a szimpatikus fiú, aki tetszik neki, muszlim? Hogyan viszonyulunk azokhoz a családokhoz, amelyekben sokféle etnikum keveredik? Kiközösítenének-e az iskolában a gyerekek egy – mint itt – fura nevű albán fiút? Számos ehhez hasonló kérdéssel szembesülhettünk ezen a valóban mélyen megrendítő előadáson, amely éppen azáltal vált rendkívül tágan értelmezhetővé, hogy nagyon is konkrét személyes történetek kerültek bele. 

Maurice Maeterlinck egyik legismertebb darabja, A vakok különös, szimbolikus történet, amelyben tizenkét vak ember bolyong az ismeretlenségben. Nem tudják, pontosan hol vannak, egymást sem ismerik, várják a vezetőjüket, aki egy pap, de hiába. Minden bizonytalan, nem tudnak megfelelően tájékozódni, nincs kapaszkodó, minden ismeretlen, a hangok, a szagok. Vajon van-e kiút? Az eredeti (1890-es) darab filozofikus problémafelvetése jellegzetesen 19. század végi ember elveszettségének lenyomata: lehet, hogy magunkra maradtunk, és isten nélkül bolyongunk ezen a világon? Ezt az egyébként is nyugtalanító kérdéskört fejelte meg a szkopjei török színház azzal, hogy a vakok bolyongását saját történetekkel fűszerezte, s ezeknek az epizódoknak mindegyike az etnikai, vallási elfogadás témájához kapcsolódott – pontosabban az el nem fogadáshoz. Az előadásban szereplő színészek saját életükből, családtörténeteikből merítették azokat a konfliktushelyzeteket, amelyek segítségével megmutatták nekünk azt a rendkívül bonyolult képletet, amely Észak-Macedónia (és a környező országok) identitásproblémáit jellemzi.

Igen lényegbevágóan tették maivá a szkopjei színház művészei a maeterlincki alaphelyzetet. A vakság szimbolikája napjainkban ugyanis éppen az összetettséggel szemben értelmezhető: a kortárs probléma leginkább az, hogy nem annyira egyéni, sokkal inkább társadalmi vakságban szenvedünk. Hiszen mit tudunk egymásról? Arról a másikról, aki mindig szövevényes, sokszor generációkra visszanyúló traumák és konfliktusok következményeit, frusztrációit hordozza. Szinte csak a sztereotípiákat látunk a másikból, ja, hogy török és muszlim, akkor veszélyes, Németországban született, hát übermensch, albán, az olyan fura, más… De képesek vagyunk-e meglátni vajon az embert a sztereotípiák mögött? Ez óriási kérdés, különösen abban a korban, amikor felszínesen tájékozódunk, felületesen ítélkezünk, gyorsfogyasztású történeteket rágnak a szánkba. Az efféle általános kérdéseken túl persze az is elgondolkodtatta az embert, hogy mennyire bonyolult az identitás megélése a balkáni térségben, ahol – és ez tulajdonképpen mindegyik történeten átütött – egyszerre lehetsz szerb, török, albán, macedón s ki tudja még, hányféle gyökérzettel rendelkező, sokszor homlokegyenest más kulturális, vallási stb. hagyománnyal bíró „entitás”. Bár erre vonatkozóan itt, Közép-Kelet-Európában is lehetnek bőven tapasztalataink, „török, tatár, tót, román kavarog e szívben” – ahogy József Attila írta.

Az észak-macedón török színház előadása azonban nemcsak elgondolkodtató, hanem színházi kifejezésmódját illetően is erős volt. A viszonylag egyszerű, a nézőket a színpadi tér köré ültető elhelyezés valahogy résztvevővé is tette a közönséget, persze ezt egy-egy apró gesztussal erősítették is a színészek, például kezünkbe adták a fehér botot. A színpad köré épített nézőtér a közvetlenséget is fokozta, a jelenetek sokszor a nézők között játszódtak, sokkal intenzívebbé téve a befogadást is, nem volt annyira lehetőség „elbújni” a kukkoló pozícióban. Az előadás dinamikája végig feszültségben tartotta az embert, a dramaturgia ügyesen építkezve sodort magával a katartikus pontokig. A még fiatalnak mondható (1990-es születésű) rendező, Qendrim Rijani remek munkát végzett, sallangmentes, pontosan felépített szituációk, egyszerű, hatásos eszközök jól értelmezett szerepformálás jellemezte az előadást, amelynek színészei egytől-egyig kitűnő teljesítményt nyújtottak. Nem véletlenül, hiszen, mint megtudtuk, 75 éve működik a török színház Észak-Macedóniában, és a régió valamennyi jelentős rendezője megfordult már náluk, van mire büszkének lenniük.

Ungvári Judit

(2025. május 06.)