„A felperes a grúz nép” (A kaukázusi krétakör)

Szalánczi Ágota írása
Színház- és Filmművészeti Egyetem
​Dramaturg szak, III. év

Nincs empátia, nincs béke, nincs igazság – félelmek, melyek nem hagynak nyugodni minket, hiszen még mindig nem jött el a háború, amely véget vet minden háborúnak. A kisember kiüresedik, míg a nagyok, ügyesek meggazdagodnak a nyomorból. Erről mesél Avtandil Varszimasvili, rajta keresztül pedig Brecht, A kaukázusi krétakörben. Az előadást a 10. MITEM részeként, a Nemzeti Színház Showcase-produkciói között láthattuk. 

A Nemzeti Színház 2023. január 7-én mutatta be Bertolt Brecht egyik utolsó drámáját, A kaukázusi krétakört. A történet sokak számára ismert: a világirodalomban számos alkalommal feldolgozták már a salamoni döntés motívumát. Az előadás két felvonása két egészen különböző hangulatot és megközelítést követel a nézőktől azzal, hogy ugyanazon világ két ellentétes oldalát mutatja be: a káosztól menekülő, illetve a káoszban lubickoló egyénekét. Mégsem jelenthetjük ki, hogy egymással szemben állnának a két felvonás központi szereplői, hiszen Gruse (Katona Kinga) és Azdak (Trill Zsolt) is a világunkban fellelhető jóságot testesítik meg.

A látványvilág egyik fő alkotóeleme a kör és a szögletes formák váltakozása. Fénykör jelenik meg minden szereplő körül, aki jót akar a gyermek Mihail Abasvilinek – innen már egyenesen következik, hogy Salva (Kristán Attila) is magát a fényt rajzolja körbe, amikor sor kerül Azdak próbájára. Így lehet minden jelenetben elrejtve, hogy Gruse önfeláldozó jócselekedetei előrevetítik a végkifejletet. Mikor Szimon (Bordás Roland) megkéri a lány kezét, játékosan kergetőznek körbe-körbe. Árvaságukban összeölelkezve, mégis egyedül állnak a világban, ezért pontosan tudják, mitől kell megmenteniük a kormányzó (Berettyán Sándor) kisfiát. Ahogyan kör alakúak a koszorúk is, hogy az örök élet jelképeit lássuk bennük, átvitt értelemben a gyermek is körré válik: éljen, mint mindenki, aki előtte élt a világon. Ezzel szemben szögletesek a sírok: a kormányzóé, a közembereké, és a grúz népé is. Szögletesek a tolóajtók, szögletesek a katonák és a bíróság kellékei is.

Számos képzőművészeti utalás is fellelhető a színen: az ortodox ikonosztáz és Raffaello puttója mellett Szűcs Nelli (szereposztás szerint: Gruse „anyósa” / Idős feleség) Niko Pirosmani grúz festő alakjait eleveníti meg.

A rendezés nem alkalmaz elidegenítő effekteket – például songok sincsenek benne –, bebizonyítva ezzel, milyen érzelmes, szenvedélyes is lehet a brechti szöveg. Egyes lényegi pontokon azonban mégis megtörik a negyedik falat, hogy megismerjük egy-egy szereplő elrejtett viszonyulását is a látottakhoz.

Szimon (Bordás Roland), Gruse (Katona Kinga) a Nemzeti Showcase közönségtalálkozóján

Gruse a gyermekkel a hegyek közé menekül. Itt látszólag béke van, hiszen idáig nem jut el a háború. Ám az évszakok váltakozását jelző zenés-táncos etűdök mind hordoznak magukban egyfajta erőszakosságot: a hógolyózás játék, mégis fájnak az erős dobások; a mezőn nyíló virágok gyönyörűek, de nyílként érik a színpadot. A cselekmény ezen pontján bizonytalan, hogy valaha jobb lesz-e a világ.

A nézők még közelebbinek érezhetik magukhoz az eseményeket úgy, hogy a narráció is Azdak, azaz Trill Zsolt hangján hangzik el, tehát ugyanaz az ember tárja elénk a történet részleteit, aki aztán a végső döntést meghozza.

Azért látjuk a jót csalhatatlannak, mert vele együtt meg kell jelennie a gonosznak is. Erős a kontraszt a történet pozitív és negatív hősei között: míg Szimon, az Őrvezető (Szép Domán) és Fafej (Kovács S. József) is a katonasághoz tartoznak, utóbbi kettő többször is indokolatlan kegyetlenséggel, szinte kedvtelésből öl, addig Szimon hatalma ellenére nem fordul az erőszak eszközéhez.

Ugyanígy két egészen különböző nő- és anyaképet tár elénk az előadás. Ezen a téren igencsak irányított a befogadók szimpátiája, hiszen Natella (Szász Júlia), a kormányzóné, Mihail vérszerinti anyja a konfliktus kirobbantója, aki menekülés közben maga mögött hagyja csecsemő kisfiát. Materializmusa ugyan megmenti a haláltól, de az erkölcs íratlan törvényei már nem engedik, hogy a háború után gyermeke öröklését kihasználva visszaszerezze magának a halott kormányzó birtokait.

Brecht a ma emberének is érvényes példát mutat arra, hogy a legsötétebb időkben sem ereszthetjük el a többi ember kezét, velük együtt pedig a jóságot. Nem véletlenül választották az előadás alkotói alcímnek ezt: „Drámai példázat a jóságról”.

„S Azdak még aznap este eltűnt, többé sohase látták.
De Grúzia népe nem feledte őt, és még soká emlékezett
Bíráskodása rövid aranykorára,
Midőn már-már az Igazságosság uralkodott.”
(Garai Gábor fordítása)

(2023. október 19.)