Hamlet-rituálé – Hamlet, Kassai Nemzeti Színház

Rendkívül izgalmas és látványos Hamlet-táncadaptációt hozott a MITEM+ programjába a Kassai Nemzeti Színház, a teátrumot vezető Ondrej Šoth rendezésében. A Shakespeare drámája nyomán készült feldolgozást heves sikerrel fogadta a közönség, és a fesztiválon résztvevő színházi szakemberek között is tetszést aratott.

Az utóbbi egy-két évtizedben – azt lehet mondani – elképesztően sok irodalmi műből készült táncszínházi adaptáció a hazai és a külföldi táncszcénában is. Itthon a Száz év magánytól, a Háború és békén át, a Zorba, a görögig vagy a Csongor és Tündéig a lehető legszélesebb skáláját vonultatták föl az irodalmi alapú feldolgozásoknak az alkotók, de Shakespeare is népszerű matériának bizonyult, hogy most csak a Kulcsár Noémi Tellabor Vihar-átiratát említsem. Nem tudni, vajon mi indítja a koreográfusokat arra, hogy megbirkózzanak egy ilyen erősen eltérő formavilágú művészeti területből jövő anyag feldolgozására, hiszen a verbalitás és a mozgásművészet eszköztára homlokegyenest más világ. Gondolom, éppen ezért erős a kihívás. És ez az óriási csapdája is az irodalmi indíttatású táncműveknek: hiszen a puszta történetmesélés, a szimpla „átfordítás” kevés, úgy kell interpretálniuk a tánc formanyelvén az alapanyagot, hogy hozzátegyenek valamit, amit csak ez a műfaj képes hozzátenni. Ez pedig nem egyszerű feladat. A Kassai Nemzeti Színház Hamlet-adaptációját bátran mondhatjuk a legsikeresebbek közül valónak.

Persze roppant nehéz körülírni, igazából mitől is formátumos ez az előadás, miközben érezhetően az. Ott van mindjárt a látvány (díszlettervező: Juraj Fábry, jelmeztervező: Simona Vachálková), amely hatásos, atmoszférateremtő, igazán impozáns. A díszlet egyik bravúrja például az, hogy egyszerre képes felidézni egy helsingöri vártermet és egy balettermet is, mintegy elegánsan reflektálva magára a műfajváltásra is. A fel-felbukkanó henger, amelyből Hamlet alakja először előbukkan, és amely multifunkciós díszletelemmé válik az előadás alatt, leginkább a sors könyörtelen gépezetére asszociáltat. Talán még emlékezhetnek rá a MITEM nézői, hogy valami hasonló objektum szerepelt pár éve a moszkvaiak Oidipusz királyában. Ebből a különleges díszletelemből leválva, da Vinci híres rajzának kerekei is „megelevenednek”, és mozgásukkal gazdagítják a látványvilágot. A jelmezek is pompásak, ugyanakkor elgondolkodtató a színek játéka, Ofélia „rikító” fehérségét nyilván érteni, de például, hogy miért éppen kékbe öltözteti a tervező a királyi párt, hiszen ez a szín elsőre nem társul az emberben a gonosz indulatokhoz, bár egyfajta hideg, fluid hatást előidéz az emberben. 

A táncosok kiválóak, később, a közönségtalálkozón megtudjuk azt is, igazi nemzetközi csapat, Oféliát az ukrán származású Vlada Sevcsenko személyesíti meg, fiatal kora ellenére rendkívül magabiztosan és átütő erővel. Hamlet szerepében a nápolyi születésű Gennaro Sorbino látható, aki kifejező mozgáskultúrájú, igen karizmatikus egyéniség. Kiemelkedő még a szintén Ukrajnából származó Tetjana Lubszka is, Hamlet anyjaként, lenyűgöző tánckultúrájával, erőteljes színpadi jelenlétével. A koreográfia részben a Magyarországon a Frenák Pál Társulatból is ismerhető Nelson Reguera Perez, részben a szintén ukrán Makszim Szkljar munkája, rendkívül lendületesen és ötletesen épül fel, ügyesen kombinálva klasszikus és kortárs mozgáselemeket, ezek közül engem különösen megfogott egy visszatérő, kinyújtott kezű mozdulat, amelyben mintha az egymást soha el nem érő lelkek kapaszkodását látnám. Ondrej Šoth rendezésének számos kiváló pontja van, de ezek közül mindnél hangsúlyosabb a zene használata. Meg nem tudnám mondani, pontosan milyen zenékből tevődik össze a kompozíció anyaga, de hatásosságához nem fér kétség. Különösen izgalmas zenei világot hoznak be az előadásba a rituális jellegű muzsikák, amelyeket a koreográfia is jól hasznosít.

Az előadás után, a közönségtalálkozón felszólalt a fesztivál egyik vendégeként itt tartózkodó Slobodan Savić szerb kritikus, aki azt mondta, 30 éve van a pályán, és sok mindent látott már, de lenyűgözőnek találta ezt a Hamlet-feldolgozást. Elmondta azt is, hogy Belgrádban egy nagyszerű színházi fesztivál működik immár több mint ötven éve, és utoljára mintegy húsz éve, ott találkozott hasonló élménnyel, amikor Robert Wilsontól a Woyzecket látta. A rendező a közönségtalálkozón annak is hangot adott, hogy ebben a térségben nagyon sok minden összeköti az itt élő népeket. Ő maga elmondta, hogy nagyon szereti a magyar kultúrát, az irodalmat, a zenét is, és magyar színházi alkotókkal is sok alkalommal dolgozott együtt. Nagyra becsüli a Visegrádi Négyek országait és nemzeteit – fogalmazott a szlovák rendező –, mivel közös a történelmünk. A csehek, a szlovákok, a magyarok és a lengyelek mind ugyanazokon mentek keresztül az elmúlt évszázadokban, ezért nagyon sok közös dolgunk van, és támogatnunk kell egymást – tette hozzá Ondrej Šoth. Ennek jegyében született meg az az együttműködési megállapodás is, amelyet a budapesti Nemzeti Színházzal, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel kötött az előadás napján a Kassai Nemzeti Színház.

Ungvári Judit

(2023. október 15.)