Rómeók és Júliák

William Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiáját viszonylag későn, csak 1844. április 17-én vitték színre Pesten az 1837-ben átadott Nemzeti Színházban. Ennek az volt az oka, hogy 1793-tól a német Christian Weisse átdolgozását játszották a magyar társulatok; annak pedig nem volt sok köze az eredetihez. A Magyar Tudományos Akadémia 1831-ben lefordításra ajánlotta az eredetit, s 1839-ben a Külföldi Játékszín XVII. kötetében meg is jelent Náray Antal magyarítása. Ez a változat azonban soha nem került színre, a színház Gondol Dániel munkáját mutatta be.

Sikeres Júliák

A mű első nemzeti színházi előadásán a reformkor ünnepelt színészpárja lépett fel – Lendvay Márton volt Rómeó, Lendvayné Hivatal Anikó, aki jutalomjátékául választotta a színjátékot, pedig Júlia.

A Honderű című szépirodalmi és divatlap hosszabb bírálatot közölt az estéről, megállapítva, hogy „talán egyetlen műve sincs e nagymesternek, a tiszta poézis dús erétől annyira át meg áthatott, mint ez”. A kritikus elsősorban Lendvaynét dicsérte, akinek színpadi egyéniségéhez tökéletesen illett ez a szerep. Lendvay játékáról azonban fenntartással szólt: hidegen alakította a szerelmes ifjút, ráadásul a szöveget sem mondta hibátlanul. Érdekes, hogy Lendvay, noha egy évtizeden át játszotta a szerepet, később sem vált ideális Rómeóvá. Az 1847. július 8-án megtartott előadásról szóló beszámoló szerint a mű legszebb helye, a harmadik felvonásbeli szerelmi párbeszéd, mely „e nemben a világköltészet elsőrangú csillagának tartatik”, teljesen hatástalanul hangzott el. Ennek ellenére – ahogyan Bayer József Shakespeare drámái hazánkban című, 1909-ben kiadott művében megállapította –, a Rómeó és Júliát „állandó hatással adták évtizedeken át” a Nemzeti Színházban.

Ha Shakespeare remekének nemzeti színházi pályafutását kutatjuk, különös előadásra figyelhetünk fel: az 1856. január 16-án a „nagy” Fáncsy Lajos leánya, Fáncsy Ilka életében először, s rögtön Júlia szerepében lépett színpadra. Salamon Ferenc, a korszak jeles kritikusa az előadásról szóló írásában nem szorítkozott pusztán a szereplő színészek jellemzésére, örökérvényű megállapításokat tett a színház klasszikus műsordarabjáról: „Júlia elsőrangú művésznőt követel a hű megtestesítésre. A külső bájak, a szép testalkat és kellemes csengő hang mind igen szükségesek e szerepben, de nélkülözhetetlen, hogy a művésznő minden indulatot és eszmét, mit a költő e szerepben kifejezni akart, híven tolmácsoljon.” Fáncsy Ilka ekkor azonban még csak szépségével hódított. Igaz, hogy fiatalsága, természetes bája Egressy Gábort egészen meglepő gondolatokra vezette: „ha színigazgató volnék, e Júliát mindig kislányokkal játszatnám, kik még soha nem voltak színpadon. A természet kebléről kölcsönözném őket közvetlenül. Csakhogy egy vagy fél évvel még idősbeknek kellene lenniük, mint a kis Ilka.” (A színésznő éppen, hogy betöltötte 14. évét.)

Rómeót Fáncsy Ilka későbbi férje, ifjabb Lendvay Márton alakította. Az ő játéka sem tetszett Salamonnak, s a huszonhat éves ifjú szavalását édesapjáéhoz hasonlította. Ugyanakkor elismerte szorgalmát és „ügyekezetét”.

Ebben a kritikában Salamon azt is megjegyezte, hogy Rómeó „igen nehéz szerep; a gyermekesség és férfiasság igen csodásan vegyül össze” benne. Mivel ezt a kettősséget kevés színész tudta a színpadon hitelesen érzékeltetni, inkább emlékezetes Júlia-alakításokat jegyzett fel a színháztörténet.

Például Márkus Emíliáét, aki 1877. október 22-én játszotta először – ekkor már Szász Károly fordításában – ezt a szerepet a Nemzeti Színházban. Ő is Júliaként mutatkozott be a közönségnek. Partnere a Nemzetiben Nagy Imre volt. A premier remekül sikerült, ezt az a kritika is bizonyítja, mely 1877. október 28-án jelent meg a Petőfi Társaság Lapjában: „Az erkély-jelenetben nem használta a szokásos fogásokat; természetesen, s mégis annyi szenvedéllyel vallotta be szerelmét Rómeónak, hogy a közönséget meglepte és elragadta.”

Régi fiú, új leány

Huszonkét évvel később, 1899. december 19-én – harminckilenc évesen – még mindig Márkus Emília volt a Nemzeti Júliája, s a társulat ifjú hősszerelmese, a huszonhárom éves Beregi Oszkár kapta meg Rómeó szerepét. A Pesti Napló kritikusa, zilahi Kiss Béla szerint Beregi „Rómeójával alapos reményekre adott foglalót. Van szenvedélye, amely mély is, szárnyal is, de még nem biztos abban, ami a színészkedésben mesterség.” (1899. december 20.) Az „alapos remények” valósággá váltak, Beregi Rómeóját legjelentősebb színpadi alakításai között tartották számon. Júliát 1905-től – jóval kevesebb sikerrel – Paulay Ede leánya, Paulay Erzsi alakította.

Beregi Oszkár Rómeója

A Nemzeti Rómeója 1902-ben valódi szerelemet gyújtott. Isodora Duncan amerikai táncosnő, a modern táncművészet megújítója később bevallotta: „A Nemzeti Színházban Rómeót játszották, s én halálosan beleszerettem a gyönyörű hangú, nagyon szép magyar színészbe.” Az idős Beregi Oszkár később így emlékezett a viharos pesti együttlétükre: „Ezen az éjszakán az akkor huszonnégy éves leány csak tizennégy volt, mint Rómeó Júliája, és a huszonhat éves fiú tizenhat, mint Júlia Rómeója. Két boldog gyerekember boldog találkozása, két pillangó elvakultan repült egymás lángjába, de szívük olyan forró volt, olyan tüzes, hogy a láng nem árthatott nekik.” Isadora Duncan is Shakespeare-re hangolva emlékezett rövid és boldog magyarországi együttlétükre: „Rómeóval néhány napra elmenekültünk vidékre, ahol ismét a parasztházban szálltunk meg. Először tapasztaltuk meg annak örömét, hogy az egész éjszakát egymás karjaiban tölthetjük, és átéltem azt a felülmúlhatatlan gyönyört, hogy hajnalban felébredve a hajam az ő illatos fekete fürtjeivel fonódik össze, miközben átkarol”.

A színész 1907 és 1910 között a jeles német rendező, Max Reinhardt színházában, a berlini Deutsches Theaterben játszott.

A Nemzeti Színházban 1918. június 7-én új Júlia tűnt fel – Bajor Gizi lett Beregi partnere. A színésznő először játszott klasszikus műben. A Budapesti Szemle kritikusa, Voinovich Géza így méltatta Bajor szerepformálását: „Ez a Júlia fiatal, s hangjában néhol a szenvedély forrósága lüktet. A régi reálisabb szerepek árnya nem tűnt el mindenütt, a versek sokszor felbomlottak; de a játék néhány helyütt szép, sőt megkapó. Kivált az első felvonásban, mikor tánc közben meglátja Rómeót, szeme rajta feledkezik, kiesik a tánc üteméből, tekintete őt keresi, s el-elkésik a tánc figuráinál.” Bár a kritikus nem említette, de ez az ötlet bizonyára Hevesi Sándor rendezőtől származott, aki nemzeti színházi működése során Shakespeare csaknem valamennyi művét színpadra vitte.

Noha a Rómeó és Júlia sikerét alapvetően meghatározta a két főszereplő egyénisége, a 20. század első felében egyre fontosabbá vált a rendező személye. Amikor Németh Antal 1940. május 11-én színpadra vitte a darabot, lakonikusan így fogalmazott a Színházi Magazinban: „A Nemzeti Színház mostani Rómeó és Júlia előadása a régebbi tapasztalatok eredményeinek összefoglalása. Annyiban hoz újat, hogy nem követi a színpadi átdolgozók és rendezők mindenáron, csak azért is egyénit, eredetit erőszakoló tevékenységét, hanem, iparkodik összegezni mindazt az eredményt, ami az eddigi munkákban bevált, hasznosnak bizonyult.”

Jelenetről jelenetre

„…Júlia nem mozdul Rómeó mellől, hagyja, hogy távozzék a barát. Könnyes szemekkel nézi férjét, meglátja kezében a méregüveget, utánakap, hátha még van benne annyi, hogy neki is elég. Csalódottan veti félre, zokogva csókolja Rómeót. Künn közeledik a zaj, már az ajtóhoz érkezett az őrség. Júlia kitépi Rómeó tőrét, s elcsitult zokogással, mint aki már belekóstolt a halálba, szívébe szúrja, és Rómeó mellére esik.” Részlet Németh Antal 1940-es rendezésének jelenetről jelenetre megörökített leírásából. A később jeles erdélyi színházpedagógus, Szabó Lajos a Nemzeti dramaturg-gyakornokaként kapta ezt feladatként a tudós rendező-igazgatótól.

A kritikusok nem lelkesedtek maradéktalanul Szeleczky Zita és Szabó Sándor játékáért, de azt megállapították, hogy a rendezés kiváló. „Szenzációsak a színpadi képek, a kosztümök s a világítási hatások” – írta Egyed Zoltán a Film, Színház, Irodalom című lap 1940. 19. számában. Míg Schöpflin Aladár a Nyugat 1940. június 1-jén kiadott számában ezzel zárta színházi beszámolóját: „Legjobb az egészben Németh Antal rendezése; nagyobb egyenetlenség nélküli, jól átgondolt munka. Szépek a kora reneszánsz díszletek is.”

Eltűnt a Nemzetiből

Furcsa, hogy a Rómeó és Júliát egy évszázadon át ott találjuk az ország első színházának műsorán, a második világháború után azonban hosszú ideig nem adták elő. Bárdos Artúr 1946-ban a Belvárosi Színházban rendezte meg Shakespeare tragédiáját, majd 1953. május 18-án a Nemzeti legfőbb vetélytársa, a Madách Színház mutatta be. A művet Pártos Géza rendezésében, Mészöly Dezső új fordításában, kettős szereposztásban vitték színre, s évekig műsoron maradt. Mindenki Tolnay Klári és Darvas Iván játékára emlékszik; de Váradi Hédi, Ladányi Ferenc, Bárdy György és Gábor Miklós is részese volt a páratlan sikernek. Ezt követően Shakespeare klasszikus alkotását Ruttkai Évával és Latinovits Zoltánnal a Vígszínház tűzte műsorára; 1963. január 17-én volt a bemutató.

A Nemzeti Színház társulata csak 1971. február 26-án játszotta el ismét a Rómeó és Júliát. A bemutatót Major Tamás rendezte, a főszerepeket Törőcsik Mari és Sztankay István alakította.

A kritikusok szokatlan hevességű bírálatukban elsősorban a rendezői elképzelésről vitáztak, hiszen Major szakított azzal a hagyománnyal, amely a szerelmi történetet, a két család végzetes ellentétét állította a középpontba. De az előadáshoz szorosan kapcsolódó látványvilágot is mellőzte. A nézők hiába keresték a veronai palota erkélyét – helyette a puritán színpadon vesztőhelyszerű emelvény magasodott. Rómeó nem öltötte magára a rövid zekét és a testhez tapadó szűk nadrágot, s Júlia sem viselt korhű kosztümöt. „A jelmezek Júliát szépségétől fosztják meg, Rómeót férfias megjelenésétől” – írta Hámori Ottó a Film, Színház, Muzsika című hetilap 1971. március 6-án kiadott számában. Major igyekezett minden sallangtól megszabadítani az előadást, s a drámát a modern színház formanyelvén vitte színre. Major legfőbb újításait Koltai Tamás így jellemezte: „Mit adott romantika és naturalizmus helyett? Politikai színházat. Miről szól Major Rómeó és Júliája? Pontosan arról, amiről Shakespeare-nél: két szerelmes halálát okozza a családi viszály. Ez a családi viszály Majornál nem magánháború, hanem társadalmi válság.” (Színház, 1971. 6. szám)

Politika helyett szenvedély

A közönség azonban nem politikai színházra vágyott, s jobban szeretett volna szenvedélyes, átélt színészi játékkal azonosulni. Több bíráló úgy vélekedett, hogy szereposztási tévedés történt. Ugyanakkor azt is elismerték, hogy Törőcsik Marinak és Sztankay Istvánnak is voltak emlékezetes pillanatai.

Amikor egy évtizeddel később, 1983. április 8-án ismét elővették a Nemzeti Színházban a színjátékot, nem a rendezői színház elismertetéséért vívott harc jegyében tették. A helyét kereső Nemzeti – Vámos László igazgató vezetésével – éppen arra készült, hogy a népszínházi eszme szolgálatában újítja meg repertoárját és játékstílusát. Ennek szellemében Sík Ferenc rendező a nagyvonalú térkezeléssel, a filmes áttűnéseket idéző színpadi képekkel, a tömegjelenetek és a meghitt párbeszédek dinamikus váltakoztatásával vérbő, lendületes produkciót hozott létre. Ebben a mozgalmas, minden részletében megkomponált előadásban azonban a színészek egyéni alakításaira mintha kevesebb gondot fordítottak volna. A kettős szereposztás tovább nehezíthette az elmélyült munkát. Júlia szerepében Kubik Anna és Peremartoni Krisztina, Rómeóéban Kalocsay Miklós és Mácsai Pál lépett színpadra. Később Kováts Adél és Funtek Frigyes is játszotta a világirodalom leghíresebb szerelmespárját. Az előadásban azonban csak Bubik István aratott átütő sikert. Minden kritikus megemlítette, hogy Mercutiója kivételesen nagy színészi teljesítmény.

... Mit mondhatnék valami olyat erről a szerepről, ami nem banális, ami nem hat frázisnak és amit már nem mondott volna el a világon valahol egy színésznő. Mondjam azt, hogy gyötrődöm? Hogy sehol se tartok még a szerepformálással? Vagy panaszkodjam, hogy kétségbe vagyok esve? Akik ismernek, tudják, hogy minden nagy feladat előtt megrendülök, de ez most sokkal fokozottabb mértékben áll fenn, mint eddig bármikor. Igaz, már sok szerepet eljátszottam, sok feladatot megoldottam, de meggyőződésem, hogy egyetlenegy figurát sem lehet rutinból színpadra állítani, de Júliát aztán a legkevésbé... Egyelőre még megfogalmazatlan bennem az alak. De hát van időm, két hónap áll a rendelkezésemre, hogy a rendező és a partnerek segítségével életre keljen bennem Júlia ... Egyébként is próbáló színész vagyok; a közös munkát szeretem. Ez persze nem jelenti azt, hogy napjaim minden pillanatát nem köti le a felkészülés... Egyelőre halálos izgalom tölt el, hogy jól tudjam megoldani ezt a pokolian nehéz feladatot, no meg rendkívüli boldogság, hogy megoldhatom – nyilatkozta az első próbák egyikén Törőcsik Mari a Film, Színház, Muzsikának 1971-ben.

Júliából dajka

Tizenöt évvel később Iglódi István rendezte meg Shakespeare egyik legismertebb alkotását a Nemzeti Színházban. Iglódi benne volt a Major-féle, 1971-es előadásban – az 1998. január 30-án megrendezett bemutató után mégsem ezt hangsúlyozták a kritikusok, hanem azt, hogy az 1996-os szolnoki produkció újrendezéséről van szó. Nemcsak az azonos díszlet kapcsolta össze a két előadást, hanem a Dajkát megszemélyesítő Törőcsik Mari is. A színjáték hangulata kicsit a második világháború előtti színházi világot idézte. Erről Magyar Judit Katalin írása számolt be 1998. február 2-án a Népszavában: „Iglódi István […] rendezését szeretni fogja a Nemzeti Színház közönsége, gyerekektől a nagyszülőkig. Az előadás kedves humort és derűs életszeretetet sugároz, romantikus szerelmi története illedelmesen erotikamentes, látványos vívójelenetei, s a végzetessé váló történet mesefűzése fokozza az izgalmakat.” Bár a bírálók többsége nem volt elégedett a főszereplőkkel, Magyar Judit Katalin kedvesen méltatta őket: „A büszke szépségű Gregor Bernadett okosan nem erőlteti magára az alkatától távol álló szende fruska szerepét. Júliája naiva helyett asszonyosan érett, mélybarna hangú tragika. Széles Tamás tehetségesen él természetes adottságaival: szeretni való, kamaszosan érzelmes Rómeót formáz.”

A Rómeó és Júlia eladástörténetét bizonyára befolyásolta Leonard Bernstein 1957-ben bemutatott West Side Story című musicalje, Franco Zefirelli 1968-ban készült Oscar-díjas játékfilmje és a 2001-es Gérard Presgurvic-musical. Mégis érthetetlen, hogy ismét huszonkét évet kellett várni, hogy az eredeti Shakespeare-darab színpadra kerüljön a Nemzeti Színházban.

Gajdó Tamás

| a külön nem jelölt fotók forrása: OSZMI

(2021. május 24.)