Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Fókusz: Rómeó és Júlia

A halállal is dacol

Shakespeare klasszikusa a gyöngyvásznon – szerelem, flower-power, bandaháború

Rómeó és Júlia hamar megtalálta helyét a mozitermekben is. A néma szerelemtől a musicalig minden formában láthattuk őket a filmvásznon. Bár az ifjú szerelmesek története felejthetetlen, a legtöbb filmes feldolgozás felejthető – de akad legalább három emlékezetes darab is. S hogy van-e köze az álomgyári Shakespeare-nek a magyarokhoz? Nem is kevés.
Claire Danes és Leonardo DiCaprio Baz Luhrmann 1996-os filmjében

 

A mozitörténet nagy kérdése: miért érdemes megfilmesíteni egy olyan drámát, amelynek mindenki ismeri a végét? Az egyik válasz Hollywood születéséhez vezet bennünket. Itthon kevésbé ismert e név, pedig a nagy stúdióalapítók – William Fox (Fried Vilmos) és Adolf Zukor – után talán ő az a magyar, akinek az amerikai filmipar a legtöbbet köszönheti: Egri Lajos. A drámaírás művészete című kötete 1942-ben jelent meg angol nyelven, és a hálátlanságunkat jól példázza, hogy csak 2008 óta olvashatjuk magyarul. Arisztotelész Poétika című írásának modern olvasataként döntő hatással volt… nos, elsősorban nem a címben sugallt színpadi műfajokra, hanem a filmkészítésre. Nincs olyan hollywoodi rendező a középszerű iparostól a fenegyerekig, aki ne olvasta volna Egri könyvét – ez túlzás nélkül az álomgyári Biblia egyik legfontosabb fejezete.

 

Jól ismerte közönségét

Márpedig Egri Lajos Shakespeare művéről írta egyik leghíresebb és legtömörebb premisszáját (alapelvét): szerinte a Rómeó és Júlia arról szól, hogy „az igaz szerelem még a halállal is dacol”. Ugyanezt erősíti meg Egri egyik szellemi utódja, a forgatókönyvírás másik nagy tekintélye, Syd Field is, aki szerint Shakespeare a nyitányok nagymestere. De a Rómeó és Júlia kezdése még a reneszánsz mester más műveit is felülmúlja. Hiszen „mielőtt elkezdődne, (…) feltűnik a kórus, szót kér, és szinopszis formában előadja a »rossz csillagok világán fakadt szerelmesek« történetét”. Aki tehát kárhoztatja Shakespeare-t azért, mert úgy kezdi drámáját, hogy rögtön dióhéjba zárja a történetet, téved. Hollywood nagyágyúi szerint ez nemhogy hátrány, hanem erény. Field megemeli kalapját az angol költő előtt, mert „jól ismerte közönségét: az árokban álló bunkókat, a szegényeket és elnyomottakat, akik bátran italoztak, és zajosan szólongatták a színészeket, ha nem tetszett nekik, amit a színpadon láttak. Shakespeare-nek meg kellett ragadnia a közönség figyelmét, és ráirányítani a cselekményre” Tisztára mint egy multiplexteremben, nem igaz?

 

Hidegháborús áthallások

Hogy az első volt-e a sorban, nem tudni biztosan, de a némafilmkorszak 1908-ban már megkezdte az adaptációk sorát. James Stuart Blacktin angol származású rendező New Yorkban elkészítette a családi ellenségeskedés drámáját, amelyről fotográfia fennmaradt ugyan, de a mozgóképnek nyoma veszett. Az első igazán emlékezetes feldolgozás elsősorban a rendező miatt fontos: John Gielgud későbbi legendás Shakespeare-színész és rendező 1924-ben játszott a Rómeó és Júlia filmváltozatában. És ha lépünk egy évtizedet az időben, megint egy magyarba botlunk: George Cukor 1936-ban megrendezte az addig minden idők legdrágábbnak számító Rómeó és Júlia-moziját. Aztán a feldolgozásoknak se szeri, se száma: a veronai szerelmesek tragédiáját Indiától Argentínáig, Nyugat-Németországtól a nagy Szovjetunióig mindenhol filmre vitték. Ez utóbbi nem keverendő össze a Romanoff and Juliet című szatírával, amelyet a csak nevében orosz Peter Ustinov készített a hidegháború gúnyrajzaként. (A színházi bemutató a számunkra nem túl kedélyes 1956-ban volt az angliai Manchesterben, de Ustinov öt évvel később filmre is vitte paródiáját.) Hidegháború és veronai családi harc? És ez még csak a kezdet…

A Rómeó és Júlia filmadaptációi gyakorlatilag a Capulet és Montague család szembenállásának aktualizásálával, illetve kortárs áthallásaival porolták le Shakespeare – az angolszász nézők számára is – nehezen érthető, reneszánsz szövegét. A három leghatásosabb filmes adaptáció éppen azzal nyerte el közönségének tetszését, hogy ráolvasta Shakespeare szövegére korának szellemiségét.

 

Bandák harca

Így született meg 1968-ban az egyik máig legnépszerűbb feldolgozás, amely sikeresen ötvözte a korhű jelmezek iránt rajongó konzervatív, valamint a hippi kultúra és a flower-power („virághatalom” – hippi jelszó az erőszakmentességről) vonzásában álló fiatal közönség elvárásait.

E szerint Rómeó és Júlia drámája voltaképpen generációs feszültségből fakad: a konzervatívok természetesen a szülők, a lázadók pedig a fiatalok. A kócos hajú Rómeó (Leonard Whiting) és a mezeivirág-illatú Júlia (Olivia Hussey) tragikus szerelmét feldolgozó olasz mester, Franco Zeffirelli sokat köszönhet a korszak meghatározó zeneszerzőjének, a Federico Fellini állandó munkatársaként ismert Nino Rotának, és az ő romantikus dallamainak. A nagy angol Shakespeare-színész, Laurence Olivier elfogadta a prológus felmondását, a Beatles-sztár Paul McCartney viszont elbizonytalanodott saját színészi képességeiben, ezért végül visszautasította Rómeó szerepét.

Leonard Whiting, Milo O'Shea és Olivia Hussey Franco Zeffirelli 1968-as filmjében

 

A modern Rómeó és Júlia-feldolgozások azonban általában nem generációs kérdést, hanem szekértáborharcot láttatnak Shakespeare „leszármazottaiban”. Az 1961-es West Side Story című musicalban a New York-i banda, a Rakéták (fehérek) egyik alapítója, Tony szemet vet a Cápák (Puerto Ricó-iak) vezetőjének, Bernardónak a meseszép húgára, Mariára. A többit mindannyian ismerjük… Tíz Oscar-díj, köztük a zeneszerzőnek járó elismeréssel. A Leonard Bernstein közreműködésével készült zene egyik slágerré vált száma a bevándorlók himnuszává vált America című dal. Nem is csoda, a West Side Story színpadi változatát éppen abban az évben mutatták be, amikor az amerikai polgárjogi mozgalmak egyik kirobbantó mozzanata is megesett. Miközben 1957-ben az északi, a New York-i Broadway az új musical premierjétől volt hangos, Délen, az Arkansas állambéli Little Rock városában lévő Central High Schoolban tiltakozáshullám indult el az erőltetett faji integráció miatt. Az előadás, majd a film nézői ebben a hangulatban ülhettek be Rómeó és Júlia Upper West Side-i tragédiájára…

Az erkély-jelenet a West-Side Storyban: Richard Beymer és Natalie Wood az 1961-es filmváltozatban

 

Ezt a logikát vitte sikerre a posztmodern kor Rómeó és Júliája, vagyis Baz Luhrmann trendi adaptációja 1996-ban. A gangek harca itt már értéksemleges, a Verona Beach (Kalifornia) fiataljai – álljanak bármelyik oldalon – a partikellékek, barokkos fegyverek és drogok segítségével dúlják fel a Mexikóvárosra hajazó környéket. A két gang semmilyen érdemi különbséggel nem rendelkezik, bár a faji elkülönülés Luhrmann filmjében is ott rejlik: a Montague-k – élen a Leonardo DiCaprio által alakított Rómeóval – egy ír–amerikai bandára utalnak, a Capuletek inkább latinókból állnak. Tybaltot a kolumbiai–amerikai John Leguizamo játssza, Júlia apját és a Dajkát olasz-spanyol akcentus jellemzi, Fulgencio pedig kubai bűnözőre hasonlít. De azért a rendező nem volt teljesen következetes: a hófehér Claire Danes legalábbis nem tűnik kifejezetten latinónak. Mindezt persze senki sem kérte számon a rendezőn, hiszen az erőltetett szekértábor-logikát itt is felülírja a rengeteg sláger, a Radioheadtől (Talk Show Host) a Garbage-on (# 1 Crush) át a The Cardigansig (Lovefool) a korszak menő zenekarai játszották fel a film zenéit. A közönség pedig tombolt.

 

A két veronai család konfliktusa lehet konzervatív szülők és lázadó gyermekek szembenállása, bevándorlók és bennszülöttek ellentéte vagy utcai bandák harca, egy dolog nem változik, s ez az, amiért minden nemzedék szereti Shakespeare művét. Ahogy Egri Lajos fogalmazott: „az igaz szerelem még a halállal is dacol”.

 

Lukácsy György

 

 

Opera, balett, musical

A Rómeó és Júlia 20. századi (filmes) prózai adaptációinak jelentős részét a zenei betétek tették igazán népszerűvé, de Shakespeare veronai szerelmesei a zenei színházakban már korábban otthonra leltek. A sorban jelentős Vincenzo Bellini 1830-ban bemutatott operája és Hector Berlioz 1839-es drámai szimfóniája, de igazán népszerű a francia Charles François Gounod szerzeménye lett. Gounod operáját 1867-ben mutatták be Párizsban. Az ősbemutató után hat évvel már idehaza is meghallgathatta a közönség, a Nemzeti Színház ugyanis 1871-ben már játszotta az azóta is népszerű daljátékot. A darab talán legismertebb áriája Júlia keringője az első felvonásból, a koloratúrszopránra írt Je veux vivre dans ce rêve kezdetű ének, amelynek egyik leghíresebb nemzetközi tolmácsolója Maria Callas volt.

Prokofjev balettzenéje Seregi László koreográfiájával ma is a Magyar Állami Operaház repertoárján szerepel

 

Bár idővel Gounod műve is kiegészült balettzenével, a táncműfajban Szergej Prokofjev orosz zeneszerző balettje az alap, amelyet a csehországi Brno városában mutattak be 1938-ban, majd két évre rá a leningrádi (Szentpétervár) Kirov színházban. Prokofjev két szvitből álló táncjátéka gyakorlatilag minden balett-társulat vágyálma, a Lovagok táncaként ismert tétel igazi sláger, amely alighanem megtermékenyítette például a Csillagok háborúja zeneszerzőjét, John Williamset is. Érdemes összevetni…

A Rómeó és Júlia témáját a könnyű műfaj is felfedezte magának, Gérard Presgurvic 2001-ben mutatta be daljátékát Franciaországban, majd három évre rá már magyar librettóval a Budapesti Operettszínház is műsorra tűzte, hogy aztán a darab elinduljon hódító útjára. Az előadás egyik fülbemászó dallama a két ifjú Montague, Rómeó és Benvolio, valamint a hű barát, Mercutio éneke, a Lehetsz király. A két fiatal földön túli szerelme tehát a dalszínházakban is tovább él.

 

(2021. május 14.)