Vállunkra venni a szerelemnek terhét - Vidnyánszky Attila rendező a Rómeó és Júliáról

Nagyon ritkán rendezett Shakespeare-t a pályafutása során. Mi ennek az oka?

– Mindig ki kellett várnom az idejét. Először 1994-ben Munkácson mutattuk be a Szentivánéji álom című előadásunkat az akkor frissen alakult beregszászi társulattal, majd következett a 2005-ös Shakespeare-koszorú, s végül a viharos Ahogy tetszik. Ez utóbbi premierjét ugyanis szétverte a vihar a Gyulai Várszínházban – de ez persze csak átmeneti anekdotikus kellemetlenség volt. Mindhárom előadás hasonló művészi koncepcióra épült, hiszen nem a drámák „lejátszását” tűztük ki célul, hanem saját Shakespeare-benyomásainkat vittük színre költői-asszociatív módon. A Shakespeare-koszorú például másfél órás volt, és belerendeztem tizenöt Shakespeare-darabot. Ez a szabad forma nagyon jól állt a beregszásziaknak…

Most jött el a Rómeó és Júlia ideje?

– Igen, miközben a színházunk természetesen helyet adott Shakespeare-nek, rendezőként öntudatlanul is távol tartottam magam az angol szerző műveitől. Hiába láttam, hogy például a grúz David Doiasvili Szentivánéji álom című rendezését mennyire szereti a közönség, és nálunk vitte színre a Vihart a nagy lengyel rendező, Andrzej Bubień, vagy az Othellót Kiss Csaba, egyszerűen nem éreztem, hogy eljött volna az én időm. De azt már jó tíz éve eldöntöttem, hogy a Rómeó és Júliát egyszer meg fogom rendezni.

Miért éppen most jött el a pillanat?

– Színházunk szellemi műhelyében kialakult egyféle „közhangulat”, és ezt nem tudtam figyelmen kívül hagyni. A másik indító ok pedig az, hogy magyar társulatoknál ritka, hogy ezt a sok fiatal szerepet kínáló darabot meg tudják valósítani túlkoros ifjú szerelmesek nélkül. Mi viszont ebben a kiváltságos helyzetben vagyunk, és egy rendező számára fontos, ha egyből meglátja maga előtt a szerepre szánt színészeket. Szász Júlia és Herczegh Péter üdesége kellően sérülékennyé teszi őket egy vészjósló szerelemhez.

A pandémia izgalmas párhuzamot jelent Shakespeare szereplői és a mi korunk között – Itáliában akkoriban a pestis szedte áldozatait. Hogyan befolyásolta a rendezői megközelí­tésmódját a Covid-járvány?

– Egyrészt alaposan „megrángatta” a próbafolyamatot, ami nagyon kimerítő színésznek, rendezőnek, munkatársaknak egyaránt. Másrészt sokat beszélgettünk a színészekkel arról, hogy Rómeó és Júlia szerelme, csakúgy, mint a mi előadásunk, egy rendkívüli járványidőszakban született. Ez az egybeesés nemcsak önmagában érdekes, hanem azért is, mert talán éppen ezért ragyog fel a Rómeó és Júliában a szerelem olyan fájdalmasan és szépen. Shakespeare érezhette, hogy a vészjósló háttér teremti meg azt a kulisszát, amelyben a szerelem – ez az elragadó, de szemérmes adomány – ilyen tisztán megmutatja magát. Ez a háttér Shakespeare-nél ugyan kimondatlan, de számtalanszor utalnak rá a szereplők. Mercutio a halálos ágyán kiált fel ezekkel a szavakkal: „dögvész mind a két családra”, de Lőrinc barát és szerzetestársa, János párbeszéde is utal a „fertőzetre,” amitől mindenki retteg: „Elmentem egy mezítlábas baráthoz, / Ki gyámolítja a betegeket, / Hogy elkisérjem és meg is találtam, / De minthogy azt hitték a városőrök, / Hogy mind a ketten oly helyen forogtunk, / Hol döghalál és fertőzet lakik, / Ajtónk lezárták és mi ottrekedtünk. / Így Mantovába el sem érkezénk.”

Hogyan lehet újra és újra vonzóvá tenni egy előadást a nézők számára úgy, hogy valójában mindenki ismeri a történet végkifejletét?

– Éppen ez a felismerés leplezi le a színház varázsát. Ismerni egy történetet nem ugyanaz, mint megélni azt. A színházban megtörténhet a megélés csodája. A Rómeó és Júlia örök sikere éppen azt mutatja, hogy minden kor minden kisszerűségén, mocskán átfénylik a szerelem. Vajon képesek vagyunk-e „rányílni” az emberi tapasztalat egyik legtisztább, elragadtatott állapotára? A veronai szerelmesek történetéből tudjuk, hogy a szerelem nemcsak éteri, hanem súlyos is. Ez is, mint minden nagy érzés és gondolat, paradox. Vágyunk ennek az ellentmondásnak a megtapasztalására, ahogyan Rómeó mondja: „A szerelemnek terhe földre roskaszt”. Szeretjük ezt a letaglózó állapotot, talán mert megérezzük benne, hogy a teher valóban lehet könnyű és édes, az iga pedig gyönyörűséges. Rómeó és Júlia tragédiája tehát nem csak attól aktuális, hogy ott is egy járvány dúlja fel a társadalmat, hanem attól, hogy képesek vagyunk-e a színházi előadás idejére megszabadulni lelki pestiseinktől: cinizmusunktól, gőgünktől, szinte kielégíthetetlen információéhségünktől. Túl tudunk-e lépni a mindennapossá vált karneváli hangulaton? Shakespeare – és remélhetőleg a mi előadásunk is – ezt kínálja: elidőzni a szerelem mellett.

Lukácsy György

(2021. június 09.)