Önmagamat megfejteni...

- Hová is készül ez a beszélgetés? Ne haragudjon, de keresett több újságíró is az elmúlt napokban. Amióta nem vagyok aktív a pályán, elég nagy csönd volt körülöttem.

Amióta nem aktív a pályán? A 2013 szeptemberében bemutatott Szász János-filmben, A nagy füzetben is szerepel!

- Elsősorban a színpadi szünetre gondolok, az két évvel hamarabb kezdődött. A Léner Péter alatti utolsó négy évadban lehettem tagja a József Attila Színház társulatának, ennek feloszlatása egybeesett az egészségem romlásával, így akkor azt mondtam, következzen egy kis szilencium. Lett volna lehetőségem eljátszani fizikailag kevésbé megterhelő szerepeket, de nem akarok félmegoldásokba belemenni, megalkuvásos módon dolgozni. Úgy szeretnék újra színpadra lépni, hogy vállalni tudom annak minden kockázatát. Azon dolgozom, hogy mielőbb eljöjjön az ideje.

Közel negyven évet töltött a színpadon, pedig eredetileg képzőművészeti pályára készült. Miért váltott?

- Még idejében felismertem, hogy a képzőművészet terén nincs keresnivalóm. Nem tanultam hozzá eleget, inkább csak portrékat, skicceket, karikatúrákat csináltam. Ez kevés. Ha nincs meg a belső kényszer arra, létrehozzak valamit, aminek érzelmi töltése is van, akkor pusztán másoló lehetek. Akkor iparossá válok, nem alkotóművésszé. Márpedig nem hiszem, hogy ez a fajta plusz megvolt bennem. Sokkal inkább érdekelt a színész szakma. És valószínűleg jól működtek az ösztöneim, mert itt értem el sikereket – hogy teátrálisan fogalmazzak, az önmegvalósítás terén is. Jóval többet tudtam magamból kihozni előadóművészként, mint képzőművészként tudtam volna.

Sok mindenben láthatta a közönség: a prózai mellett zenés színházban, tévéjátékokban és számos filmben is. Hol érzi magát otthonosabban?

– A színház sokkal koncentráltabb figyelmet, jelenlétet kíván. Eggyé kell válni a szereppel, együtt lélegezni a kollégákkal, erős csapatmunka eredménye az előadás. A film oldottabb, könnyebb napról napra megtanulni a jelenetek szövegét, elég az adott pillanatra koncentrálni, így a forgatás légköre is lazább. Nem vagyok harsány, teátrális alkat – nekem jobban megfelel a film, ahol a tekintet, az arc, az apró gesztusok fontosak, nem kell semmit „csinálni”, csak önmagam hitelesen megmutatni. Vagy a kisebb befogadóképességű, intimebb terű kőszínházak bensőséges közege. Ahol nem kell hangosnak lennem ahhoz, hogy az utolsó sorban is halljon a közönség. A főiskola után a kecskeméti színházba kerültem – az egy kivételes tér, pont az a középarányos mérték, ami nekem teljesen megfelel. Ugyanakkor patinája, stílusa is van, ez fontos.

Színházi patina? Meglepő a lázadó, újító „nagy generáció” tagjának szájából.

– Én kicsit konzervatív vagyok. Szeretem a hagyományokat ápolni, szeretek ódon falak között lenni. A genius loci, a „hely szelleme” mindig megérint. Soha nem protestáltam, nem akartam megváltani a világot, amit rám osztottak, azt igyekeztem maximálisan megoldani. Nem mentem ki az utcára tüntetni, még a rendszerváltás éveiben sem.

Színház, közéleti tartalom nélkül?

- Azt vallom, hogy ne a színész politizáljon, hanem az, ami a színpadon történik. Ezért tartom bajnak, hogy a közönség elvárásai is megváltoztak, sokszor azért mennek be egy előadásra, mert XY rendezte, aki tudvalevőleg ehhez vagy ahhoz az oldalhoz kötődik – nem pedig azért, mert azt hallották, hogy jó előadást láthatnak, ami szórakoztat, leköt, kikapcsol egy időre, és akár vitára serkentően el is gondolkodtat. Nem vagyok teoretikus, de azt látom, jelenleg van egy kis zűrzavar a színházakban, persze tisztelet a kevés kivételnek, ahol meg tudták őrizni a szakmai folytonosságot. Lassan eltávoznak közülünk a nagy öregek, akik még elődeinktől tanulták a mesterséget, így, ha letisztul a helyzet, újra fel kell majd építeni egy klasszikus színházi modellt, amiben az új lehetőségek mellett szerepet kap a hagyomány is.

Önnek is voltak „nagy öregjei”?

​– Ebben kicsit öntörvényű voltam. Soha nem állt szándékomban valakinek a stílusát, gesztusait áttranszponálni. Voltak példaképeim – a magyar színészóriások között is, de főleg az angolszász és az orosz művészeket kedveltem. Minden vendégszereplésükön ott voltam. Leginkább az általuk képviselt alapelveket, klasszikus iskolákat igyekeztem elsajátítani, méghozzá nem stúdiumokon, hanem ösztönből, megérzésre. Mély nyomokat hagytak bennem, mentálisan beépültek, ezért egyfajta iskolaként tekintek rájuk.

Azt mondja, fontos a hagyomány, a szakmai folytonosság… Akkor miért csak két-három évet töltött egy-egy társulatnál?

– Ez az én vándorlelkemnek köszönhető. Szeretek mozogni, jönnimenni, új csapatot, új kollégákat megismerni. Azt gondolom, hogy a színházhoz való hűség nem mindig jár együtt a továbbfejlődéssel. Belső igényem van az újdonságra. Egy idő után a könyökömön jött ki, ha ugyanazokat a gesztusokat, stílusjegyeket láttam, és ha már magamat is untam, mert ismételtem, akkor továbbléptem. Számomra ebben a folyamatban az önmegismerés a legfontosabb. Önmagamat próbáltam kutatni, megfejteni, és ehhez kellett, hogy új benyomások érjenek, új reagálásokkal szembesüljek. Ezekből tudtam olyan konzekvenciákat leszűrni, amelyek belső változásokhoz, olykor katartikus lelkiállapothoz vezettek.

Ezért ment el Amerikába is?

– Az csak egy kikacsintás volt, és nem is annyira szakmai, inkább magánügy. A ’70-es évek vége volt, kicsit elfogyott körülöttem a levegő, annak ellenére, hogy akkor indult a karrierem, és kapós voltam színházi és filmes területen is. El kellett távolodnom magamtól, a színháztól – de gyorsan hazahúzott a szívem és a szakma iránti szeretetem.

Fel sem merült, hogy ott csinál karriert?

– Amerikában? Ott még az angolokat is megválogatják. Ha nagyon dolgozni akartam volna, akkor biztos játszhattam volna kelet-európai epizódszerepeket…

Idehaza kiváló filmrendezőkkel dolgozott, és nem is epizódszerepeket kapott. A legtöbben újra hívták a közös munka után. Megtalálták a szellemi összhangot?

- Tudja, ez határidős műfaj. Mindig vannak beszélgetések, amelyek az adott szerepről szólnak, de például Szabó Istvánnal már félszavakból is értjük egymást… Előfordult, hogy a közös alkotói folyamatnak is részese lehettem, bizonyos értelemben szabad kezet, sok improvizatív lehetőséget kapva a Grunwalsky Ferenc–Szomjas György páros bizonyos alkotásaiban. Kihasználtuk, hogy az „akkor és ott” állapota menynyivel termékenyebb, mint egy előre megtanult szöveg elmondása. A rögtönzés életszerűbbé tette, kiemelte a mondanivalót.

Nézi az új magyar filmeket? Egyáltalán, mivel tölti az idejét?

– Konditerembe járok, úszom, sokat olvasok, és igen, figyelem a magyar filméletet, ami szerintem keresi az útját. Ez a téma megérne egy külön beszélgetést, de azt elmondhatom, látok tehetségeket, ott vagyunk a fesztiválokon, valami elindult és jó úton halad. De még kell egy kis idő az áttöréshez. Addig is érdeklődve követem a kísérletezéseket, a fejlődést, és nagyon drukkolok!

A Nemzet Színésze cím odaítélése után közvetlenül úgy nyilatkozott: olyannyira váratlanul érte, hogy egyelőre alig bírja feldolgozni a történteket. Mire jutott azóta?

– Megtisztelőnek és értékesnek tartom a visszajelzéseket, a díjakat, és mivel nagyra becsült kollégáimtól kaptam, a Nemzet Színésze címet különösen. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy most már ülhetek a babérjaimon, hogy hátradőlök, és merengeni kezdek a múlton. Nem vagyok annyira megelégedve, hogy azt mondanám: itt valami életműsummázás-féle történt, valaminek a végét jelenti ez a mostani díj. Nem, szorgalmasan tovább kell dolgozni! Nincs leállás, amíg az ember bírja szuflával, amíg gazdagodhat a színészi eszköztára! Hiányzik a színház és a filmezés is, azon vagyok, hogy vállalhassak olyan feladatokat, amelyek új megmérettetést, továbblépést jelentenek, továbbgondolkodásra késztetnek. A díjak ott vannak a helyükön, a vitrinben, az őket megillető polcon – nekem mennem kell tovább.

Csörnök Mariann

(2020. február 01.)