Vörösmarty műve, a Csongor és Tünde nem megzenésítésre készült, az biztos! – mondja Szarka Tamás, akit viszont éppen erre bíztatott Vidnyánszky Attila rendező. Na, de akkor mit csináljunk? – tette fel magában a kérdést a zeneszerző, akivel a megoldásokról, műhelymunkáról, kis raptörténetről és arról is beszélgettünk, hogyan kell gurulnia a dalnak…
Hogyan született meg a zenés darab gondolata?
Vidnyánszky Attila ötlete volt, hogy egy zenei feldolgozással népszerűsítsük a magyar irodalom klasszikusát, Vörösmarty Mihály drámai költeményét, a Csongor és Tündét. Kétszáz éve írta meg a mester ezt a darabot, ám ma már nehezen befogadható ez a sűrű szöveg. Ezért gondolt Attila egy zenés változatra, ami érthetőbbé teszi, „megnyitja” ezt a csodálatos művet, és én szívesen vállaltam a feladatot.
Ezek szerint változtatnak a szövegen a könnyebb befogadás érdekében…
Ez volt az egyik legnehezebb kérdés! Én már többször „hozzászóltam” zenében más darabokhoz, például Lorca Vérnász című művéhez, ott egész blokkokat írtam bele az eredeti műbe a saját verseimmel, és ilyen a Nemzetiben tavaly bemutatott Esthajnal is. Megemlítettem Attilának, hogy a Csongor és Tünde patinás szövegébe is bele kellene írni, de azt mondta, hogy ragaszkodna az eredetihez. A mű szabad versformában íródott, tehát nem kötött, hogy két, négy vagy öt sor után csattan, rímel, mint mondjuk egy Petőfi-vers. A Csongor és Tünde nem megzenésítésre készült, az biztos! Na, de akkor mit csináljunk? Gondolkoztam, és eszembe jutottak az erdélyi „táncszók”, amit csujogatásnak is hívnak, amikor a táncosok szöveget mondanak, ritmusra kiabálnak, ami rendkívül erős és hatásos elem. Főleg lányok művelték ezt a táncházban, „becsujogattak” mindenféle szöveget – néha elég pikánsakat. Amerikában is találkozunk ezzel, ott úgy hívják: rap. De ezt már nagyon régen kitalálták, Afrikában is régóta használják, többször hallottam már a népzenéjükben, de ami a legfontosabb: a mi táltosaink évezredek óta gyógyítanak dobbal kísért ritmusos, rímelő varászszövegekkel. Tehát a „rap” a miénk, magyaroké is… Így aztán úgy gondoltam, „lerappelem” Vörösmartyt. Nem mindet, csak a java részét. És bizony a régi szöveggel, a patinás megfogalmazással ez ebben a zenei világban is működik! Még a duettek is gyönyörűen hangzanak. Ez számomra is újdonság, de fürdőzöm benne, nagyon megtetszett, élvezem. A vers, de a próza is erősebb, hatásosabb zenei előadásban. Az esetben, ha valaki hozzányúl Vörösmarty szövegeihez, elengedhetetlen a tisztelet. Viszont nyilvánvaló, hogy helyenként alakítanom kellett valamennyit a régi szövegen. Olykor egy-egy ragot vagy szót rövidítettem vagy azért, hogy „beleférjen”, vagy hogy rímeljenek a sorok, mert ha nem, akkor törik, szakad. És azt nem lehet! Ilyenkor a szövegíró – aki szintén én vagyok – rászól a zenészre, hogy nem döccenhet a dal, annak gurulnia kell, mese nincs. Azért van annak pikantériája, hogy közel kétszáz éves szövegeket ültettem modern zenei világba – és hangsúlyozom, a különbség, a korrekció minimális.
A rendezővel közösen döntötték el, hogy hol, melyik monológ előtt vagy jelenet után szólaljanak meg a dalok?
Attila is megjelölt helyeket, hogy hová szeretne muzsikát, és én is kiválasztottam jeleneteket. A dalok között van néhány, amelynek a szövegét is én írtam, mert az eredeti műben csak szituáció található. Attila nemcsak dalokat szokott kérni, hanem nagy, szcenikus zenéket is. Olyankor teljesen szabadon engedem a fantáziámat, s aztán nemcsak a hegedűmmel, hanem a hangommal is benne vagyok egy-egy muzsikában.
Hogyan dolgoztak együtt, mit beszéltek meg előre?
Attila mindig elmondja, hogy mit szeretne, néha nem egész mondatokkal, csak pár szót szól egy-egy jelenetről. A kezdetektől folyamatosan kommunikáltunk, amikor valamivel elkészültem, összenéztük. Elmondta, hogy mit gondol: ez itt jó, ott lehetne más, mi lenne, ha ezt kicserélnénk erre vagy arra. Így haladtunk előre. Az olvasópróba után éjjel is adtam még egy muzsikát, egy elég nagy ívű instrumentális zenét, és reggel Attila már vissza is írt, hogy tetszik neki, nagyon erős lett. Ismerjük egymást, tudjuk, hogy a közös munka csak a bemutatón ér véget, mert addig mindig minden változik. Nyilván, ha nem egyeznénk, ha nem lenne egyforma gusztusunk, ami a színházat illeti, akkor nem dolgoznánk együtt évtizedek óta. És újabb terveink is vannak.
Egészen különleges világot tud teremteni a zenéjével és a verseivel. Melyik jelenetekben hallhatjuk a megzenésített verseit?
Az egyik az Éjkirálynő áriája, amely régi klasszikus hangszerelésben szólal meg, mert az passzol hozzá. Tulajdonképpen ez egy duett, az Éj – ahogy Vörösmarty hívja – és Tünde énekelnek együtt. A jelenet az univerzumról, a teremtésről szól. A másik vers Mirigyhez kötődik, aki irigy – nyilván a név sem véletlen. Attila úgy érezte, hogy valaha Mirigy is a „tisztaságból” indult, neki is megadatott a szerelem lehetősége. Benne bujdosik a szövegben, hogy az ősgonosznak is volt rá esélye, de mivel nem jött össze, csalódott, gyűlöl mindenkit. A vágyát, hogy minden pusztuljon el, már én foglaltam versbe és zenébe. Inspirációt ad számomra ez az új zenei nyelvezet, főleg azért, mert az előadással elsősorban a fiatalokat, a középiskolásokat szeretnénk megszólítani. Kihívás és egyben csodálatos küldetés nekik színházat csinálni, beoltani őket a színház szeretetével.
.jpg)
Főleg fiatal színészek, egyetemisták játszanak a darabban. Végig velük marad a próbák során, figyel rájuk, segíti őket?
Heteket dolgoztunk együtt. Nem professzionális énekesek, de a dalokhoz nem kell különleges énektudás, inkább ritmusra mondanak szövegeket a színészek, amihez a ritmusérzék elég. Van, aki úgy gondolja, hogy ez egyszerű, de ez nem így van. A bemutatóig készenlétben állok, mert bármikor lehet még bármilyen kérés. Bejárok a próbákra, mert imádom nézni, ahogy röpködnek az ötletek, nemcsak a rendezőtől, mindenkitől.
Mit szóltak a színészek a dalokhoz?
A rosszat nekem nem mesélték el! Azt mondják, hogy imádják, szeretik, és folyamatosan éneklik, mert élvezik a muzsikát. Ha meghallják, azonnal elkezdenek mozogni, táncolni – ami jót jelent.
Ozsda Erika
(2025. november 19.)