Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
Vissza a hírekhez

Premier - Tartuffe

Képmutató az egész világ. Trill Zsolt – Tartuffe

Mindannyian Tartuffe-ök vagyunk, nincs köztünk egy őszinte, egyenes ember. Talán erről is szól az előadás – mondja Trill Zsolt, a Tartuffe címszereplője.
David Doiasvili és Trill Zsolt a Tartuffe próbáján 

 

Az orosz Viktor Rizsakov, a román Silviu Purcărete és a grúz David Doiasvili visszatérő vendég a Nemzeti Színházban, ám míg Rizsakovval és Purcăretével többször is dolgozott, Doiasvili két korábbi itteni rendezésében (Szentivánéji álom, Cyrano) nem szerepelt. Várta a vele való munkát?

– Láttam az előadásait, és kíváncsi vagyok rá. De igazából a próbák alatt alakulhat ki mélyebb kapcsolat színész és rendező között. Értek valamennyire oroszul, és ez Rizsakov és Doiasvili esetében segít egy kicsit. Purcăretével semmilyen nyelven nem tudok beszélni, és ez a korlát tényleg nagy gátat jelent, mert amikor fordító által hallod az instrukciókat, a magyarázatokat, az nem ugyanaz, mint ha direktben kapnád. Ilyenkor nagyon kell figyelnünk a rendezőt, hogy hogyan létezik, hogyan viselkedik – meg kell fejteni őt. De ez csak akkor derül ki, ha elkezdesz dolgozni vele, ez pedig hosszú folyamat.

Molière-nél a komédiázási kedv mellett az emberismeretet és a társadalomkritikát szokták kiemelni. Doiasvili hogyan közelít a Tartuffe-höz? Mai környezetbe helyezi a történetet?

– Inkább azt mondanám, hogy kortalan a helyszín. Úgy látom, az érdekli őt, hogy valójában mindannyian Tartuffe-ök vagyunk, nincs köztünk egy őszinte, egyenes ember. Talán erről is szól az előadás. De hát nem így van? Biztos, hogy óriási igazság van benne. Bárhová néz az ember, ha egy kicsit őszintébb vagy, abban a pillanatban összeomlik a világ, és még neked kell bocsánatot kérned. Persze, bocsánatot kell kérni, nem erről van szó. Ötven felé viszont már abban a korban vagyunk, amikor bizonyos dolgok talán egy kicsit jobban kikristályosodnak, és ezért érzékenyebbek is vagyunk. Már csináltunk is valamit, de még valójában semmit se, elkezdtünk valamit, de még nem fejeztük be, már fiatalok se vagyunk, de még öregek se – lehetnénk már őszintébbek, mégsem tudunk azok lenni.

Tartuffe bekerül egy családba, ahol a családtagok nyilvánvalóan nem fedhetetlenek, az új, fiatal feleséget választó Orgonnal az élen. De hogyan tud működni így Tartuffe karaktere? Ha mindenki képmutató, miben lesz ő más?

– Lehet, hogy ő tényleg ilyen, a többiek pedig nem. A mondatai lehet, hogy őszinték, csak nem jó anyagba találnak bele, és abból van a baj. Már abból is egy sor galiba származhat, ha rosszkor mondunk valamit. Ez sok mindentől függ.

Doiasviliben érez valamilyen grúz szenvedélyességet? Elvárja a színészektől, hogy az érzelmeket erőteljesen mutassák be?

– Van benne szenvedélyesség, igen.

David Doiasvili a Tartuffe próbáján

 

Nevetni fogunk az előadáson vagy sírni?

– Ezt sose lehet előre tudni.

De a komédia dominál, vagy inkább sötét képet fest a darab?

– Sokszor sötétet – vannak ilyen sejtelmeim. Van benne valami széles gesztusokkal előadott komorság. De Molière mély lélekről tanúskodó szövege erre is alkalmas.

A rendezők előszeretettel kérik olyan mozgásokra, amikor valahova föl kell mászni, le kell ugrani, különleges mozdulatsort kell végrehajtani.

– Valahogy mindig megtalálnak ezek a feladatok, de lehet, hogy én sugárzom magamból az erre való késztetést. Megbíznak bennem, hogy nem töröm össze magam, de aztán persze néha csak összetöröm.

Doiasvili kért olyasmit, ami próbára teszi az ügyességét, a bátorságát?

– Olyat nem, de a mozgás számára is ugyanolyan kifejező eszköz, mint minden más. Ezek sosem csak formák, mindennek pontos célja van. Egy megállás sem történik véletlenül. Ahogy megállunk, azzal kifejezünk valamit. Vidnyánszky Attila is azt tanította nekünk, hogy az érzelmek és az állapotok kifejezéséhez az egész testünket használni kell.

Azt már sokszor említette, hogy a szövegtanulás a kor előrehaladtával egyre nyomasztóbb feladat: a különleges mozgás nem lesz egyre nehezebb?

– Biztos, hogy az is változik, de pont az a szép a színházban, hogy nem csak a szöveg, a beszéd más mindig, hanem a fizikumunk is átalakul ahhoz az anyaghoz, amivel éppen foglalkozunk. Ha úgy kell járni, mint egy 87 éves ember, akkor meg kell próbálni úgy járni. A Purcărete által rendezett Meggyeskertben Firsz figurájában pont az volt a kihívás, hogy olyan lassú, hogy szinte mozdulatlan – rettenetes! Ezerszer inkább mozogni kelljen. A mozgást is ugyanúgy meg kell találni egy szerepben, mint bármi mást.

Az évadot beharangozó plakátkampányban a Tartuffe-öt nem a címszereplő reklámozta, hanem az Orgon fiát játszó Szabó Sebestyén László, méghozzá meglehetősen provokatív pózban: tetoválással, baseballütővel a kezében.

– Nagyon jónak tartom ezt a plakátot, hiszen sokan vagyunk színészek, és ha van rá lehetőség, hogy reklámozzuk a színházat, akkor mindenkinek kint kell lenni, nem lehet mindig csak egy-két ismertebb színésszel hirdetni az előadásokat. Ez fontos gesztus. Nem lényeges, hogy főszerepről vagy mellékszerepről van-e szó – azt a feladatot kell minél jobban megcsinálni, amit rám bíztak, és akkor a sok kicsi, különböző forma eggyé áll. A plakát maga pedig nem az előadás hangulatát jeleníti meg, ez csak egy információ: lesz a Nemzeti Színházban egy Tartuffe-előadás, amiben játszik az egyik fiatal színészünk – aki egyébként lehet, hogy sokkal jobb lesz, mint én. A figyelemfelkeltés a cél.

 

Sümegi Noémi

(2019. október 07.)