Tartüffel torta - Jaj nektek, farizeusok! Bazsányi Sándor és Hodász András véleménye

Papként írni a farizeusi magatartás irodalmi alapművéről – keresve se találhattam volna izgalmasabb felkérést. Aki hallott már bib­liai történetet, két dolgot biztosan tud: Jézus szereti a bűnösöket (vámosokkal és utcanőkkel eszik együtt), és ostorozza a farizeusokat, amikor csak alkalma van rá. Ez első olvasatra meglehetősen furcsának tűnhet.

Miért rosszabb a farizeus, mint a vámos? Miért érdemel az egyik állandó kritikát, a másik pedig empátiát és megértést?

A válasz megtalálásához meg kell értenünk, hogy a világ nem tökéletesekből és bűnösökből áll. Nem arról van szó, hogy egyfelől van a vámos, aki az emberi nem legalja, velejéig romlott, másfelől a farizeus, aki tökéletes, soha nem követ el semmi hibát.

A farizeus és a vámos között a különbség csupán, modern szóval élve: a helyes önismeret. A farizeus is bűnös, csak ő még nem döbbent rá, ő még önmaga tökéletességének illúziójában él. Ebből az következik, hogy a farizeus nem „rosszabb” vagy „jobb”, egyszerűen neki arra van szüksége, hogy valaki segítse annak felismerésében, hogy rászorul a bűnbocsánatra. A vámos ebben a kérdésben előrébb jár, ő már szembesült bűneivel, neki ezért empátiára van szüksége, ami által le tudja küzdeni a bénító önvádat, és újra tudja kezdeni az életét, teológiai szakszóval élve: meg tud térni. Tehát Jézus, aki profi terapeuta, pontosan azt adja meg mindenkinek, ami neki kell.

Természetesen Molière nem teológiai eszmefuttatást akart írni, amikor papírra vetette Orgonék történetét, de kétségkívül egy régóta tapasztalható jelenséget ragadott meg, ami – mondhatni – egyszerű mellékterméke egy olyan vallásnak, amelyben az alapvető eszmény a bűnnélküliség, az erkölcsi tökéletesség. Ez az eszmény a mi emberi életünkben jobbára teljesíthetetlen, és az ebből fakadó szorongást mindenki a maga módján oldja meg. Van, aki a mellét verve szembesíti magát esendőségével (lásd a vámosok), és van, aki letagadja saját maga és a világ előtt a nyilvánvaló hibáit (lásd a farizeusok). Az evangéliumokat olvasva nem kérdés, hogy Jézus melyik utat tartja követendőnek. Ilyen értelemben a Tartuffe nem támadás az igazi vallásosság ellen, és nem is a kereszténység kritikája, mint azt sokan gondolták az elmúlt századok során. Sokkal inkább a jézusi üzenet irodalmi kibontása: Jaj, nektek, farizeusok, mert elzárjátok magatokat a megtérés lehetőségétől!

Azonban van a darabnak egy talán még izgalmasabb kérdésfelvetése, tudniillik, hogy miért akarunk hinni valakinek, aki már egyértelműen bizonyította, hogy nem méltó a bizalmunkra? Miért van az, hogy Orgon képes Tartuffe-nek adni mindent, nemcsak a lánya kezét, hanem minden vagyonát, annak ellenére, hogy a család megszervezi a csaló lebuktatását? Valószínűleg egyszerű, önző okból: mert ha beismerné, hogy tévedett, magáról állítana ki szegénységi bizonyítványt. El kellene ismernie, hogy becsapták. Nagyon is emberi történet ez, talán velünk is megesett már. Igazából ez is farizeizmus: képtelenek vagyunk beismerni, hogy minket is át lehet verni.

David Doiasvili rendezésében a néző megkap mindent, amire vágyik. Egy klasszikus darab értő, okos, modern feldolgozását. A rendező egyaránt jól bánik a helyzetkomikumokkal és a drámai jelenetekkel, jó érzékkel tesz hozzá és vesz el belőle, megtartva az ilyenkor oly kényes egyensúlyt a humor és a komolyság, a klasszikus és a modern között. A darabot nézve a néző azt a feszültséget érzi, ami akkor fog el minket, ha a horrofilmben a főszereplő a kísértetjárta házban valamilyen furcsa oknál fogva hátrafele araszol, miközben csak mi látjuk, hogy éppen ott van mögötte a gyilkos. Ilyenkor szívünk szerint egy emberként kiáltanánk fel: „Mit csinálsz? Nem látod?” Pont ilyen érzése van a nézőnek ebben az előadásban. Hüledezünk, hogy a csaló Tartuffe még a lebukása után is rá tudja venni a vendéglátó házigazdát, Orgont, hogy minden vagyonát ráírassa. Ám mielőtt magunkból kikelve kiáltanánk, hogy „Ne tedd!”, legyünk annyira őszinték, hogy bevalljuk: talán nem épp ebben a szituációban, de sokszor nagyon hasonlóan működünk mi is.

Noha Molière talán leggyakrabban játszott darabjával most éppen nem Parti Nagy Lajos szeleburdi fordításában találkozhattunk, hanem Vas István jóval kimértebb változata jóvoltából, a David Doiasvili által rendezett (és berendezett) előadás mégiscsak eléggé szeleburdi lett. Ráadásul nem éppen jó értelemben. A grúz rendező ugyanis jóformán nézhetetlenné és hallgathatatlanná keverte, kavarta, verte a Tartuffe-öt – mint Dorine és Orgon a habot az előadás egyik harsány jelenetében (még ha a harsány jelzőnek most nincs is igazán megkülönböztető jelentése).

Bár bőven volt mit nézni és hallgatni az előadás során: kivetítések, ráírások és ráfestések, zenei bejátszások, mikrofonba suttogott monológok és utasítások, többszólamú kakofónia, merevlemez angyalszárny suhogása, mozgatható óriáscsillár nyikorgása, többfunkciós fémasztal csattanása, művirágcsokorral eltakart pénisz, lemeztelenített férfifelsőtestek, asztalterítőként is használható ruhauszály, mesebeli fényben úszó napraforgómező, ide-oda dobált pöttyös labda… Tulajdonképpen mindegy is, kinek a szövegfordítását hallottuk (már amennyiben kihallottuk a színházi effektekkel túldúsított és értelmezési defektekkel elsúlyosított játékból), a lényeg úgysem a Molière-darabban, hanem a  Doiasvili-féle előadásban keresendő – és találandó (már akinek van kellő alázata a kereséshez – és léha szerencséje a találáshoz).

Nem is tudom, kiket sajnáltam jobban, a nézőket vagy a színészeket. De talán mégis inkább az utóbbiakat, akik bizony estéről estére kénytelenek lesznek engedelmeskedni az előadás kusza szellemének – még akkor is, ha történetesen viháncabb és engedelmesebbik énjük élvezi, hogy kínjukban vagy akár kéjükben kacagó nézők előtt rakoncálkodhatnak és üvöltözhetnek a Nemzeti Színház nagyszínpadán. Amikor néztem az előadást, akkor például a társalkodónő Dorine eleve hálás szerepét parádés bohócságokkal alakító Szűcs Nelli a végén hatalmas tapsot kapott a közönségtől. Míg mondjuk a vakhitében csalódott Orgont játszó Horváth Lajos Ottó tombolását, érzésem szerint, inkább motoszkáló zavar övezte a jórészt középiskolás korú közönség soraiban. Arra meg azért továbbra is kíváncsi vagyok, vajon milyen volna Trill Zsolt a képmutató Tartuffe szerepében – Molière Tartuffe-jében (akár Vas, akár Parti Nagy fordításában).

Ugyanis, érzésem szerint, a rendezői elképzelés a színészekkel együtt a Molière-darabot is lemosta a színpadról – még akkor is, ha az előbbiek látszólag önfeledten lubickoltak a rájuk rótt szerepkörökben: futkorásztak, rikácsoltak, óbégattak – az üdén harsány commedia dell’arte inkább gátlástalanul, mint ízléssel és mértékkel digitalizált (audiovizualizált) mutánsában. Csak egyetlen példa az összművészeti hatásakarásra: nem hiszem, hogy kellő nyomatékkal feltette volna magának a rendező a kérdést, vajon mindenképpen kétszer kell-e (először a tarkabarka első, majd azután a fekete színbe áztatott második felvonásban), és egyáltalán kell-e szerepeltetni aláfestő zeneként Händel „Lascia ch’io pianga” kezdetű áriáját – Lars von Trier Antikrisztus című, 2009-es filmjének nyitójelenete után (még ha ő maga újra is hasznosította négy évvel később a Nimfomániásban). Mert bár elvileg teljességgel szabad a vásár (mint ahogyan a Trier-film előtt is szabad volt) a rokon művészetek körébe tartozó klasszikusok színházi idézésének piacán, gyakorlatilag mégiscsak ezerszer meg kellene gondolni egy – önmagában bármily érvényesnek tetsző – hatáselem újbóli alkalmazását. Noha természetesen nem gondolom, hogy meg kellene vagy lehetne írni a kulturális-művészeti piacgazdálkodás etikai kézikönyvét. Ízléssel, önmérséklettel, szakmaetikai bölcsességgel viszont elvileg minden gyakorló művész rendelkezhet.

Persze jól tudom, nem könnyű bejátszani egy nagyszínpadot egy (leginkább) kamaraszínházba való darabbal. Ugyanakkor nem kellene teljeséggel szétjátszani a Molière-művet. Felhabosított trüffel tortához fogható, harsányságában emészthetetlen nyalánkságot tálalni kétszer másfél órában – a Tartuffe menükártya alatt. Bár ha jobban meggondolom, nem igazán számíthattunk másra már az előadás kezdetekor sem, a vasfüggönyre vetített, giccses fénysziporkákkal övezett, kalligrafikusan kicirádázott cím láttán.

(2020. január 24.)