Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
2019. október 22. - Előd Napja

Premier - Tartuffe

Mindenki a maga módján farizeus - David Doiasvili rendező

Létezhetünk egyáltalán képmutatás nélkül? Kik a farizeusok? Mi a különbség a grúz és a magyar Tartuffe között? És miért hozza lázba a grúz rendezőt a Nemzeti színpadtechnikája? – erről is beszélgettünk David Doiasvilivel, aki a Szentivánéji álom és a Cyrano de Bergerac után újabb közkedvelt darabot, Molière Tartuffe-jét viszi színre a Nemzetiben.
Doiasvili a Tartuffe próbáján közvetlen munkatársával Kozma András dramaturggal, aki tolmácsként is segíti a produkció létrejöttét

 

Tbilisziben már megrendezte a Tartuffe-öt. Milyen érzékeny pontra tapint a képmutatásról szóló előadás Grúziában?

– A grúz meglehetősen hagyománytisztelő társadalom, az emberek 90 százaléka hívő. Ennek következtében a grúz ortodox egyháznak nagy szerepe van a mindennapi életben. Időről időre kiderül, hogy az egyház nagyobb hatással van az életünkre, mint a politika. Minthogy az emberek már nem hisznek a politikusoknak, de valakinek hinni szeretnének, az egyetlen igazodási ponttá az egyház vált. Ezért borzasztó, hogy az egyházban is megjelennek a farizeusok. Grúziában tehát rendkívül aktuális a Tartuffe. De Magyarország légköre ettől egészen eltérő, így Budapesten nem lehet erre a típusú vallásosságra alapozni egy Tartuffe-előadást. A próbafolyamat során a színészekkel közösen keressük, mit tudunk elmondani az előadásunkkal.

Hogyan fogadta a grúz közönség a kinti előadást?

– Meglehetősen vegyesen. Miközben sokaknak tetszett, akadtak olyanok is, akik egyenesen tiltakoztak a rendezésem ellen. Minderről azt gondolom, hogy jól van ez így, mert ez a fogadtatás arra utal, hogy nem hagyja hidegen a nézőket az előadás, megszólítja, foglalkoztatja őket. Amikor Molière megírta ezt a darabot, neki is akadtak problémái: a bemutatás után be is tiltották a Tartuffe-öt. És hiába ápolt korábban jó kapcsolatot XIV. Lajossal, vagyis a Napkirállyal, sokáig kellett küzdenie azért, hogy mégis újra színpadra állíthassa komédiáját. Az a szövegváltozat, amit mi ismerünk, már egy átírt verzió. Amit mi Tartuffe-ként olvasunk, az maga Molière kompromisszuma, hiszen ő az, aki a külsődleges elvárások iránti megfelelési vágyból hozzátoldotta művéhez az addig nem létező, ötödik felvonást, amelyben a király igazságot tesz, s így mintegy helyreállítja a megbontott rendet.

Többször járt már Budapesten, nyilván vannak rólunk benyomásai. Milyen előzetes koncepciója volt a magyar „tartüffizmusról”?

– Valóban eltöltöttem már jó pár hetet Magyarországon, de azt nem állítanám, hogy jól ismerem a viszonyokat. Azok a benyomások, amelyek az itt tartózkodásom – a Cyrano és a Szentivánéji álom próbafolyamata és két vendégjáték – során engem értek, nyilván befolyásolnak, de ezzel együtt is merészség lenne kizárólag az én elképzeléseimre alapozni. Nem arra törekszem tehát, hogy feltétlenül megtaláljam a magyar társadalomnak azt a pontját, mint a tbiliszi előadás esetében az egyházi farizeusság volt.

Mi volna a cél?

– Most általánosabb felvetést szeretnék megfogalmazni. Mit jelent a „tartüffizmus”? Mit jelent a képmutatás? Létezhetünk egyáltalán képmutatás nélkül? Úgy szeretném megrendezni Molière darabját, hogy ne csak Tartuffe, hanem minden egyes figura magán hordozza a képmutatás, álszentség jegyeit. Hozzászoktunk ahhoz, hogy maszkokat, álarcokat hordjunk, hogy kompromisszumokat kössünk, hogy időnként a saját akaratunk ellenében cselekedjünk. Mi mást jelent a farizeusság, ha nem azt, hogy a saját szándékainkkal is képesek vagyunk szembemenni?

A Tartuffe színpadi próbáján Ács Eszterrel és Trill Zsolttal 

Jézus óva int a farizeusoktól, akik abban az értelemben képmutatók, hogy „bár tanítják, de tetté nem váltják”.,„Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta.” Miért rendeli alá önszántából ennek a nehéz tehernek Orgon önmagát és a családját Molière darabjában?

– Farizeusok azok, akik Isten nevében, de Istennel szemben szólnak. Színházi nyelvre lefordítva mindezt: gyakran beszélünk a művészet nevében, miközben nem úgy, nem a művészethez méltó módon cselekszünk. Az a közeg, amelybe az álszentnek mondott Tartuffe megérkezik, eleve nem normális. Orgonék a viszonyaikban, kapcsolataikban farizeusok. Mindenki a maga módján farizeus. Miközben Tartuffe Orgon lányát akarja elcsábítani, s vendéglátója vagyonát megszerezni, vagyis a szándéka rossz, az a különös, hogy amit Tartuffe mond, igaz. Amire talán szándékán kívül felhívja a figyelmet, fontos: Orgonéknak tényleg nem szabadna így – képmutató módon – élniük. Ugyanakkor olyan ő, mint egy lakmuszpapír. Csakhogy gyakran öntudatlanul csapdát állítunk azoknak, akik ráébresztenek bennünket a valóságra. Megpróbáljuk berántani vagy behúzni őket a saját hamis világunkba. Mi magunk teremtjük meg saját Tartuffe-jeinket.

Tartuffe  |  Fotók: Eöri Szabó Zsolt

A Tartuffe dramaturgiája közismerten különleges, hiszen két felvonást nézünk végig, mire feltűnik a színen a címszereplő. A Cápa című film esetében is hosszasan várjuk, hogy megjelenjen a rettegett vad, de ott legalább értjük, hogy a rendező a félelmet növeli így bennünk. De miért várunk ilyen hosszan Tartuffe-re?

– Molière leírja azt a légkört, ami Orgon házában uralkodik, és azért ecseteli ilyen hosszasan, hogy nézőként megértsük és átérezzük, hogy ott sincs minden rendben. Úgy tesznek, mintha szeretnék egymást, de közben nagyon komoly feszültségek vannak közöttük. Hogy ezt leplezzék, két felvonáson keresztül beszélnek egy közös ellenségről – aki valahonnan máshonnan jön. Egy jól felépített ellenségkép birtokában még azok is, akik egyébként nem értenek szót egymással, szövetségre tudnak lépni.

Rendezőként nagy örömmel használta a Nemzeti sok látványos csodát megvalósítani képes színpadtechnikáját a Szentivánéji álomban és a Cyranóban is. Tbilisziben lassan befejeződnek a Vaszo Abasidze Állami Zenés és Drámai Színház új létesítményének építési munkálatai. A teátrum igazgató-művészeti vezetőjeként el tudott lesni ötleteket a Nemzetitől?

– Tényleg nagyon szeretem a Nemzeti színpadtechnikáját, és több dolgot odahaza is felhasználunk abból, amit itt tapasztaltam, láttam és ki is próbáltam. A novemberre elkészülő, új tbiliszi épület már több mozgásteret nyújt majd a nálunk rendezőknek. Én magam valóban nagyon szívesen használom az előadáshoz illő látványvilág, a színpadi tér megalkotásában a hagyományos díszletek helyett a technika – a sok süllyedő, a lámpapark – nyújtotta lehetőségeket. Szerencsére ezt megtehetem, mert a rendezéseim során nem dolgozom díszlettervezővel, a látványt mindig a magam víziója alapján én tervezem meg. Annyi ötletet ad nekem a Nemzeti színpada, hogy ha volna több időm, szívem szerint mindig rengeteget játszanék vele. De a Tartuffe esetében elhatároztam, hogy nem fogom ezt tenni. Ez a vízióm, és komolyan is gondolom. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy amint átmegyünk a próbateremből erre a csodálatos színpadra, el fog kapni a szenvedély...

 

Lukácsy György

(2019. október 7.)